Eger - hetente kétszer, 1912
1912-01-06 / 2. szám
2 EGER. (2. az.) 1912. január 6. Az elszegényedés különösen a kisvagyonu földmives-népet, és a vagyontalan iparosokat és napszámosokat fenyegeti végveszedelemmel. Elsőrendű kötelesség tehát a kisvagyon megvédéséről és a megélhetést biztosító muuka- közvetítésnek minél szélesebb alapokra való fektetéséről gondoskodni. Ámde — és ez a kérdések főkérdése — ki vegye fel, ki szervezze és vezesse a harcot az elszegényedés elleni küzdelemben? Az állam ? Ez eddig is megtette kötelességét. A közigazgatási hatóságok szintén hatalmas munkát végeznek a mentő-akcióban. A társadalom is bőven kiveszi részét a helyzetjavító szociális törekvések támogatásából. Szóval mindenki küzd, fárad, áldoz és védekezik; és mégis: egyre pusztul, egyre szegényedik a társadalom zömét alkotó kisvagyonu gazda, a tőke-nélküli iparos és a két kezére utalt munkásnép! ... Miért van ez így? Hol van hát a hiba? Vagy talán csak mi, a „burzsoá-társadalom“ látjuk és véljük azt, hogy minden illetékes tényező küzd, áldoz és fárad a maga módja szerint és a rendelkezésére álló eszközökkel a népjólét emelése érdekében? De ne szaporítsuk a kérdéseket; inkább felelni igyekezzünk azokra. A népjólét, — mint tudjuk, — a társadalom jólétének alapja is. Ezért a magyar törvényhozás igen figyelemreméltó alkotásokkal sietett a kisegzisztenciák segítségére. így például a nyilvános betegápolás költségeinek fedezéséről és a gyermek-védelemről szóló törvényeink olyan tételes jogforrások, amelyeknek segítségével és helyes alkalmazásával a kisvagyonu földmívesek és a vagyontalan iparosok és napszámosok nagyrésze máris megmenthető. A gyermekvédelmi-törvénynek ezenkívül még nagyjelentőségű nemzeti misz- sziója is van. A gyermekmenhelyek intézménye révén egész nemzedéket neveltet magyar nemzeti szellemben, mely nemzedék egyébként, különösen a nemzetiségi vidékeken, nagyrészt elveszett volna a magyarság számára. A hatóságok széleskörű segítő munkája közvetetlenül előttünk, úgyszólván mindnyájunk szeme láttára folyik; erről tehát akár ne is beszéljünk. A társadalom pedig, — hogy egyebet ne említsünk, — már egyedül az alkoholizmus ellen való küzdelmével is (amelyben a hatóságok, egyházak és iskolák is támogatják) valóságos védőbástyát emel a tömegnyomor és elszegényedés terjedésének meggátlására. Hogy mégis sikertelennek látszik az egész vonalon megindult és soha sem pihenő mentőmunka, annak legfőbb oka az, hogy a kisvagyon és a kisemberek védelmében nincs egységes szellem. Az állam is, a hatóságok is, és a társadalom is külön-külön, egymástól függetlenül, megállapított rendszer nélkül, mindenik a maga sajátos eszközeivel igyekezik megmenteni a meg- menthetőt. És — nem menti meg. Mint ahogy a hadseregek sem szétszórtan csatározó csapatokkal vívják meg a döntőütközetet. Pedig ennek a döntőütközet-megvívásának nagyon ist itt az ideje. Kisvagyonu földes gazdáink talpa alatt inog a föld. Az ő sorsuk 1848. előtt biztosítottabb volt, mint most, a szabadság, egyenlőség és testvériség elveinek győzedelme után. Az úrbéri rendszer megszüntetésével és a jobbágyság eltörlésével a nép fölszabadult a földesúri terhek alól; közteherviselés iktatódott törvénybe és az eddig korlátozásokkal bírt tekét, korlátlan tulajdonjoggal vette birtokába a jobbágy. A föld tehát az övé volt; szabadon rendelkezhetett vele: eladhatta, föloszthatta, kölcsönökkel megterhelhette, ahogyan neki tetszett. A régi földesúri jog többé már nem védhette. És a fölszabadult jobbágyság bőven élt is ezzel a jogával. Sok apró birtok gazdát cserélt; egyre több lett a „Földnélküli János;“ az adósság is szaporodott; a közterhek is nyomták az el- adogatások és osztályos örökösödések révén egyre törpülő földet, úgy, hogy most, hat évtizeddel a nagy föiszabadulás és egyenjogosí- tás után, a kisbirtokos osztály helyzete aránylag sokkal rosszabb, mint a jobbágyoké volt a régi időben. Az elszegényedés tehát lépést tart a földbirtokok tukágos eldarabolásával, amiből viszont az következik, hogy a kisvagyonoknak törvényes védelemre lenne szükségük, hogy tulajdonosuk t-ljes épségökben megtarthassa azokat. Egy jó tagosítási törvénnyel egyrészről meg lehetne szüntetni azokat a fölaprózott, keskeny sávokra osztott földecskéket, amelyeket keskenységüknél fogva jól megmunkálni sem lehet; másrészről elősegitenénk a helyes, a jövedelmezőbb és belterjesebb gazdálkodást, mert a tagosítás által az a csekélyke föld, ami most egy-egy tulajdonos birtokát teszi. legalább egy helyen, egy darabban lenne és a határból sem kallódnék el annyi termőföld, mint amennyit most a sok, semmi hasznot nem hozó határ-mesgye és barázda elfoglal. A kisvagyonok mentésére és ezáltal a kisgazdák rohamos elszegényedésének meggátlására igen alkalmas volna a létminimum adó- mentesítése, a progresszív adórendszer behozása, nagyobbmérvü parcellázások, telepítések, a hitelügyeknek szövetkezeti alapon való rendezése, a talajjavítás, az állattenyésztés fejlesztése, tej- és terményértékesítő szövetkezetek létesítése. Ezek persze csakis az állam, a hatóságok és a társadalom együttes, összefogó, közös mentő-akciója révén lennének megvalósíthatók és nem az egyesek, hanem a tömegek megélhetési viszonyainak javítására áldásthozók. A tőke-nélküli kisiparos és a napszámmunkát teljesítő munkásnép gyámolítása és is- tápolása már nem ilyen szövevényes. Csak munkával, a megélhetésre elegendő keresettel lássa el ezeket a társadalom, és máris nagyot lendített az életsorukon. A munka nélkül tengődő ipari munkásoknak a dologházakban való foglalkoztatása nem vált be másutt. Mi akár meg se kíséreljük most már. Azt mondják, hogy a dologházakban foglalkoztatott munkáselem fékentartására valóságos védelmi hadsereget kell szervezni és föntartani, ami megint sok pénzbe kerül; és ezzel a pénzzel is inkább maguk a munkások lennének segélyezhetők. Sokkal célravezetőbb eszköz volna a kisipari munkásnyomor megszüntetésére a munkanélküliség ellen való kötelezd biztosítás. Ezt a munkaszerzéssel és munkás-közvetítéssel együttesen lehetne szervezni; mert az intézménynek úgyis az lenne az érdeke, hogy a munkanélküli munkást ne kelljen sokáig segélyeznie. Ugyanilyen módon lehetne a földműves napszámosok munkanélküliségét is biztosítani, a már meglévő gazdasági munkás- és cseléd- segélyző-pénztár keretében. Kár, hogy ez a nemes intenciókat szolgáló pénztár még mindig nem tudta megszerezni a népszerűséget. Talán, a biztosítási díjak leszállítása mellett, kötelezni kellene az összes mezőgazdasági munkásokat e reájuk nézve igazán üdvös intézmény kötelékébe való belépésre. A munkásházaknak egyre tömegesebb létesítésével szintén a kisvagyonu és vagyontalan szegénységen segítünk. Ámde ez is, mint látjuk a tüdővésznek enyhe, mintegy szelídített alakjait. Akárcsak valami természetes védő- ojtást kapott volna az illető a tüdővész ellen. Egy-egy sor apró mirigy a nyakbőr alatt, amit az orvos vérszegény gyermekeknél megállapít, elővigyázatra és a test minden módon való erősítésére int ugyan, de nem kell, hogy megrémítsen, mert úgy lehet, ezek védték meg a növendék-testet súlyosabb bajtól, a tüdők és más fontosabb szervek megbetegedésétől s a gyermek megfelelő gondozása mellett még. későbbre is védelmet nyújthatnak neki a nem túlságos erős, gümőkóros ragályozás ellen. Lipcsében Eber tanár 70 tejkereskedőnek áruba bocsátott tejét vizsgálta meg és 7-nek a tejében talált élő gümőbaciilusokat. Az általa megvizsgált vajminták 12 százalékában voltak benne a gümőkór c-irái, a tejfölmintáknak pedig 6 százalékában. Budapestről Aujeszky tanár közölt hasonló adatokat. Ezek a tudományos vizsgálati eredmények merőben hidegen hagyhatnának bennünket, ha a hírneves Kochnak az az állítása, amelyet még 1901-ben hangoztatott, hogy t. i. a tehéntől származó gümős csirák nem betegítik meg az embert, megállhatott volna. Ez az állítás azonban a későbbi kutatások során tévesnek bizonyult s ma biztosan tudjuk, hogy pld. a szarvasmarha tuberkulózisa, a gyöngykór, veszedelmet hozhat az emberre. Hogy csirái a tehéntejben és származékaiban elég gyakran ott vannak, azt a fentiekből láttuk. A tehéntuberkulózis ellen tehát küzdenünk kell: a tejtermelés nagyobb ha'ó-ági felügyeletet kíván. Forralatlanul senki se igyék tejet. Gyermekeknek különösen ne adjon nyers tejet az anya, a tejföl nyersen lehetőleg nem fogyasztandó s vajat csakis pasztőrizált (a forráspontnál jóval alacsonyabb hőmérsék mellett csiramentesített) tejből volna szabad előállítani. Ez uj föladatoknak sokakra nézve talán lehangoló nehézségei és kényelmetlensége mellett azonban ott van bátorítóul a tudomány által nemrég kiderített az a tény, hogy szerencsénkre az élelmiszer utján a testbe jutott gümőbacil- lusok (tüdővész-csirák) nem képesek bennünket oly könnyen megbetegíteni, mint a belehelt ragályozóanyag. Sokkal több tüdővész-bacillust kell lenyelui, hogy megbetegedjék az ember, mint amennyi a tüdőbe beszíva már bajt okoz. Reichenbach boroszlói tudós vizsgálatai állatokon kísérletileg is igazolták újabban ezt a nevezetes tényt. Kitűnt, hogy minden állat, amely bacilíustartalmu eledel etetésével meg- betegíthető, sokkal gyorsabban, biztosabban és kevesebb gümőkór-csírától megkapja a tuberkulózist, ha a bacillusokat nem az ételébe tesz- szük, hanem beleheltetjük vele. De a belehelés útján való ragályozásnál is sokat nyom a latban a belélegzett gümő- bacillusok száma, mennyisége. Aránylag kisszámú gümőkór-csirát, belehelve, a test úrrá lehet a fertőzés fölött, legyőzi az ellenséget, amely utóbb belőle egészen el is tűnik, vagy csak egészen enyhe megbetegedést kelt; nagyszámú bacillus azonban erős rohamot intéz épségünk ellen és könnyen leveri a szervezet védekező erőit. Erre utaltak többek közt Höhlisch kísérletei is, melyeket szárított és elporlasztott tüdővészes köpettél állatokon, ezelőtt néhány évvel, végzett. Mi következik az imént mondottakból ? Nyilvánvalóan az, hogy ha nem is képes a legszorgosabb tisztaság és óvatosság sem a tüdőbeteg körül minden fertőző Csírát elölni és elfogni, az nem baj, mert ez a kevés a ragályozó anyagból az emberre nézve rendszerint egyenlő
