Eger - hetente kétszer, 1912
1912-09-07 / 72. szám
1912. szeptember 7. EGER. (72. sz.) 3 E részben tehát fölösleges a kritika, hiszen kimondotta a város közönsége ezt a kritikát akkor, amikor ] 894-ben, 1896-ban és 1901-ben az alapul szolgáló szabályrendeleteket megalkotta. Ami a szabályrendelet-tervezetekben uj, az a város közgazdasági mérlegébe esik. Rideg, hideg pénzügy. IJjabb adózási-nem, amellyel a város jövedelmeit kívánják fokozni. Egyik része ennek az uj adózási nemnek a rendőri ellenőrzési díj címén fizetendő dijakban nyilvánul. („Azon fogadó, vendéglő, kávéház után, amelyben női alkalmazott van, évi 200 K, kávémérés után évi 50 K.“ [17. §.]; „azon korcsmák és sörházak után, amelyekben női alkalmazott van, amelyek a város I—IV. negyedében vannak évi 100 K, a város többi negyedében levő hasonló korcsmák és sörházak után pedig évi 50 K.“ [16. §.] fizetendő.) Ez annyira belügye a város képviselőtestületének, amihez igazán semmi köze sincs a nyilvánosságnak. Ha jónak véli, megadóztatja a korcsmákat és fogadókat; ha nem véli jónak, nem adóztatja meg. A rendőrségnek elvégre kötelessége ellenőrizni a város szabályrendeleteinek pontos megtartását akkor is, ha fizetnek érte és akkor is, ha nem fizetnek érte. Pont. Nincs tovább. A másik része azonban ennek az uj adózási-nemnek, a zseben kívül, már mélyen belevág a közerkölcsbe is. Egyenes üzérkedés a könnyelműséggel. A korcsmái záró-óráknak kitolásáról van ugyanis benne szó, amelyeket még a posztoló rendőr is megengedhet — 10, illetve 5 koronáért (9. és 7. §-ok.) Ezeket a szakaszokat határozottan és ismételten kárhoztatjuk. Mert kinek van szüksége a korcsmái záróóra meghosszabbítására? A mulatozásba elmerült könnyelmű embernek; vagyis annak, akinek a korcsmái záróórán belül, nem sikerült túladnia a keresményén. Hát ezeknek a vágyait akarná a város istápolni? Azokból a fillérekből kívánna sápot huzni, amelyek még megmenthetők a szegény, éhező családok részére ? Ez lenne az igazi erkölcsi halál, amely városunkra nehezednék ! Ne taktikázzunk és szépítgessünk semmit a két szabályrendelet-tervezet érdekében. Jók ezek a tervezetek és elfogadhatók, hanem a záróórákra vonatkozó paragrafusokat (az egyik- | felelte Daphne — csakugyan valami nagyon szégyenletes dolog történt e futtatással kapcsolatosan. Ha egy férfi, aki ifjú áldozatánál évekkel idősebb, rábeszéli őt arra, hogy olyan summával tegyen meg egy lovat, amelyet ha elveszít, nem bir kifizetni; hogyan neveztethetnénk őt másként, mint barátságomra ér- demetlen gyávának? — Kegyed nagyon keserű vele szemben. — Okom van rá. Reg a fivérem, s ha valakit egy ilyen ifjúkori bűnért kigolyóznak; olyan bűnért, amelyet egy másik férfi szug- gesztiója alatt követett el: akkor nem csoda, hogy nekem, a nővérnek, csaknem megtört a szivem miatta. — De tegyük fel, hogy Dayland-nek semmi köze nem volt a dologgal ? Tegyük föl, hogy más valaki biztatta őt a romlásba? — Ne akarjon megtéveszteni engemet. Én tudom, hogy igazam van. Reg és Sir Hugh a legintimebb barátok voltak. Reg imádta őt. Ha Sir Hugh azt mondta volna neki, hogy vágassa le a fejét, azt is megtette volna a szavára. — Nem találja, hogy kegyetlen dolog az, egy ember fölött puszta hallomásból Ítélkezni? — kérdezte az aeronauta. — Hiszen kegyed nem nél a 7., a másiknál a 9. §.) ki kell hagyni belőlük. Mert ha már nem zárhatjuk be a legfőbb bajok forrását, a korcsmákat, legalább a záróórákkal korlátozzuk néprontó hatásukat!... A hét. A sorozás, amelyet az uj katonai törvények alapján most eszközölnek, egyáltalán nem váltotta be azokat a fenyegetéseket, amelyeket világgá kürtőitek a lapok. A sánták, süketek, vakok, bénák az uj törvény szerint sem lesznek „tauglich“-ok. Pétervásárán például 740 előállított közül 142 lett alkalmas, vagyis nem egészen 20%. Tiszafüreden már nagyobb a besorozottak arányszáma, amennyiben 556 megvizsgált hadköteles közül 159 lett alkalmas katonai szolgálatra; az egri járásban pedig 215-öt vettek be 942-ből. Mivel pedig 18 —20°/o eddig is rendszerint bevált a sorozásnál, sőt gyakran 25—30 %-ot is bevettek: ebben az esetben is bebizonyult, hogy az ördög nem olyan fekete, aminőre festik. * A szennyirodalom hanyatlása. A német könyvkiadók lapja Írja: „A szennyirodalom forgalma az 1910—11. években tetemesen megcsappant. Mig 1908—9. években 60 millió márka forgalmat értek e), ez most 55 millióra szállott le. Ahol szervezetek és hatóságok küzdöttek a szennyirodalom terjesztése ellen, ott mindenütt nagyszerűen lehet ezt a hanyatlást tapasztalni. A könyvkereskedők egy része vonakodott pornografikus könyveket tartani és eladni. Az olcsó népiratok azonban annál jobban terjednek. Megközelítő számítások szerint a folyó évben újabb 10 milliónyi csökkenés várható. Az apadás egyik legjobban tapasztalható jele az, hogy a pornografikus regények már nem jelennek meg oly mesés nagy példányszámban. Az egyetlen, mely 10,000-nél nagyobb példányszámban jelent meg, csak azért volt kapósabb, mert az iró tárgyát a repülés világából vette.“ így van ez Németországban; de hogy nálunk hogyan terjed a pornográfia: nincs róla adatunk. A Nick Carter és Buffalo Bill csődbe kerültek itt is, de a pornográfia ellen alig tesz valamit a hatóság. Egyébként alig lehetne elképzelni, hogy a Fidibusz-féle lapok, a szent is biztos benne, hogy valóban Sir Hugh-e az oka fivére esetének. — Nos, hogy igazat mondjak, egész bizonyos nem lehetek benne, de csaknem egész bizonyos vagyok. Ugyan ki tehette volna más ? És most, Sir Hugh, leteheti az álarcot. Ön annyira elmerült a saját ügye védelmezésében, hogy az utóbbi pillanatokban elfelejtette a hangját elváltoztatni. Csúnya trükköt csinált ellenem és unokafivérem. John ellen; ő dühös lesz, ha megtudja a dolgot. De mindezt megbocsátottam volna önnek a repülés gyönyörű és ritka élvezetéért, ha ezt a szomorú emléket nem vegyítette volna a mai reggel isteni gyönyörűségébe ! A hangja könyekbe fűlt. — Csitt, — súgta a férfi rekedten. A kormány fölé hajolt s figyelmesen nézett valamit. — Mi baj van ? — kérdezte a leány, el- fehéredett ajakkal. A férfi arca szinte ónszinű lett és a szemei tele voltak fájdalommal. — Bocsásson meg — mondta — hogy ennek kitettem. — Veszedelemben forgunk? — kérdezte a leány. — Valami nem jól van . . . valami . . . sajtószabadság védelme alatt, megjelenhetné- nak és megélhetnének. * Az újságok utcai árusítása. Lukács László miniszterelnök, mint belügyminiszter, a hivatalos lap vasárnapi számában húsz szakaszból álló szabályrendeletet bocsátott ki a sajtótermékeknek házaló, vagy utcai terjesztése tárgyában. Ez a rendelet nem csupán az újságot árusító rikkancsok megrendszabályozása, hanem arra is alkalmas, hogy véget vessen bizonyos zuglapok visszaéléseinek. Azok a tényezők, a melyeknek az újságok létrehozatalában, Írásában, szerkesztésében, kiadásában és terjesztésében részük van, bizonyos idegenkedéssel fogadják, mert a sajtószabadságot féltik tőle és — nem egész alaptalanul. Az uj rend szerint a lapok utcai árusítására, mindenkor legföljebb három hónapi időre, a törvényhatóság első tisztviselője adja meg az engedelmet. A hírlapok minden egyes számát — a szabályrendelet 5. szakasza szerint — köteles a kiadó az utcai árusítás megkezdése előtt a törvényhatóság első tisztviselőjének bemutatni. (Ez a rendelkezés ellenkezik a sajtószabadságról szóló 1848-iki törvénnyel, amely szerint nem az árusítás megkezdése előtt, hanem a szétküldés időpontjában kell a lapot a hatóságnak bemutatni.) A közönség bizonyára hálával fogadja a szabályrendelet 6. szakaszát, amely szerint: „Nem engedélyezhető az olyan sajtótermék terjesztése, amely a közönség megtévesztése céljából, a sajtótermék külsején, vagy belső oldalain olyan feltűnő címeket tartalmaz, amelyek nyilvánvaló valótlanságok, vagy a közlemény tartalmát nem fedik.“ A rikkancsnak igazolvánnyal, s a nagyobb városokban karszalagon viselendő számmal is el kell látva lennie. Nem lehet rikkancs, aki undort keltő, vagy ragadós betegségben szenved ; az újságárus a lap terjesztése közben csecsemőt nem cipelhet magával stb. Rikkancsigazolványt csak az kaphat, aki tizennyolcadik évét betöltötte. A belügyminiszter, igen helyesen, azzal magyarázza meg e rendelkezését hogy az ujságárusítás miatt sok gyermek válik iskolakerülővé, az iparosok folyton panaszkodnak, bogy nem kapnak inast és hogy mióta a Daphne! — szólt egyszerre szenvedélyesen — talán az utolsó szavak ezek, amiket az életben váltunk egymással . . . Higyjen nekem, drágám, soha, soha nem adtam a fivérének gonosz tanácsot! Csodálatos hangot hallottak ezután, amilyen még sohasem jutott a fülükhöz, aztán egy pillanatnyi rettenetes érzés s aztán elkezdődött az esés, lefelé az űrben. Majd hosszú, álomtalan, gondolattalan idő után ismét felébredt Daphne. — Hughl — kiáltotta. — Hugh! — Sir Hugh pihen — felelte egy asszonyi hang. — Az aeroplán összezuzódott, de mindketten a folyóba estek és Sir Hugh a saját élete veszélyeztetésével mentette meg kegyedet . . . — Hugh, édesem — szólt Daphne néhány óra múlva — nagyon sajnálom, hogy a maga drága aeroplánja összetört. Tudom, mennyire szerette azt és . . . — Drágám! — kiáltott fel Sir Hugh elégedetten — ha elvesztettem is gépemet, megnyertem magát! ügy találom, hogy a csere nagyon kielégítő. — Talán — válaszolt Daphne szégyellő- sen, — valaki majd ad nekünk egy másikat ajándékba ... az esküvőnk alkalmával. H. Chetwynd.
