Eger - hetente kétszer, 1912
1912-08-28 / 69. szám
2 EGER. (69. sz.) 1912. augusztus 28. az aktív politika teréről és miért maradt mégis nagysulyu politikai irányító ebben az országban, találó magyarázatát adja az Az Újság-nak aug. 22-iki vezércikke a következőkben: „Kétszeresen is fájdalmasnak tűnik fel a Samassa bíbornok-érsek halála most, mikor a politika és világszemlélet szélsőségei kelnek egymással ádáz küzdelemre és ritkulván ritkulnak a középső sorok, a szélsőségek kiegyenlítői, a pozitív haladás realitásainak erős elméjű és bátor letéteményesei, akik közt az Istenben boldogult egri érseket szinte egy egész életen át szemléltük nemes hevülésben égni. És ami jellemének legnagyobb vonása volt: mindig egyazon hitben, véges-végig férfias következetességgel küzdeni azért, amit hazájára nézve jobbnak még fiatal pap korában felismert.“ Szerencséje a magyarnak, hogy — mint a Budapesti Hírlapnak már említett cikkében olvassuk: „Az a fajta, amelyhez Samassa természete, véralkata, tehetsége és erkölcsei jogán tartozott, mindig megvolt, amióta a magyar nemzet rálépett a történet színpadára s amióta azon szerepet játszik. Csak a név változott, meg a külső keret: aminő a pálya, az élethivatás; maga a fajta lényegében mindig megmaradt annak, ami volt kezdeteiben. A lobogó magyarság sohasem volt nálunk sem osztályhoz, sem pályához, sem valláshoz kötve; mindenik társadalmi osztály, minden foglalkozás, mindenik felekezet bőven teremtette a lobogó magyarokat. A katolikus papságot azonban ebben is kitűnő hely illeti meg.“ Samassa József ezek közül a ritkuló, hatalmas lelkű magyarok közül való volt. Egyik legszebb példája a magyar nemzet fölvevő képességének is, mely őt, olasz apának fiát, már az első nemzedékben a legjobb magyarok közé emelte föl. Igen, mert: „Egész hosszú életét nemzetének áldozta egyháza és királya sérelme nélkül. A papi, a jobbágyi kötelesség nem ütközött benne össze a hazafi kötelességével soha; de ha választania kellett volna ez egyaránt szent kötelességek között, bizonyos, hogy elsősorban azt a kötelességet rójja le, amellyel hazájának tartozott. S bár szenvedelemmel szerette hazáját, még sem tartozott a vérmes, a lármás hazafiak közé. Nem Ízlése, nem méltóságot parancsoló állása, nem a magasba törés mohó vágya, tehát a zsarnok ambíció gátolta meg abban, hogy tüntessen hazafiságával, hogy akarjon olyat, ami lehetetlenség, hanem véralkata és hatalmas, világos, józanelméje.“ (Bp. H.) Az Az Újság záró sorait tesszük ide utolsó tükördarabnak: „Most vége van ennek az életnek is. A sokféle színben ragyogott klasszikus szellem sugarai mindörökre kialudtak, s erős jellemében csak az emlékezet marad hátra, amelynél az ujuló nemzedék a maga szívét felmelegíthetné. De nincs-e most úgy ez is, hogy az ujuló nemzedék nem szeret többé a hazai tüzek mellett melegedni és a hozzá hasonló erős jellemeket többé már szinte meg sem érti?“ Mi nem aggódunk e tekintetben. Szerencsére, vannak olyanok, akik meg tudják és meg akarják érteni, sőt méltányolni is tudják a Samassa-féle jellemeket. Meg tudják érteni és méltányolni tudják azok is, akik nem éltek az ő közvetetlen közelében s igy nem tudhatták, hogy ebben az ércből való emberben nem csupán az értelem, az igazságok fénye tündökölt, hanem ővele nagyon meleg, szerető szív hűlt ki. Nyugodjék békében! Az Isten legyen az ő nagy jutalma! * A gyász jegyében. Fűit!... Samassa József dr. bibornok-érsek immár az emlékezeté és a kegyeleté. Az életből a történelembe ment át. Halála szép volt: teljesen méltó megdi- csőült nagy szelleméhez. A temetése impozáns: amilyent az Egyház és Haza nagy fia megérdemelt. Szent István király ünnepétől kezdve, a mikor az éjfélutáni harangszó hirűl adta ország- nak-világnak a kilencedik évtizedének derekát megért biboruok-érsek halálát, egészen szombat délig, amidőn a főszékesegyház sírboltjának ajtaja bezárult koporsója mögött: Eger város mélységes gyászában osztozott a magyar társadalom és az egész keresztény világ. Öt napon át zúgtak a harangok Eger város és a nagy egri egyházmegye összes templomaiban. Gyászlobogó lengett minden középületen, templomon és iskolán. Az elhunyt főpásztort gyászolták a hivek. Pénteken estére pedig megtelt a gyászoló város a temetésre gyülekező idegenekkel. A délutáni és esti vonatokon az ország minden részéből érkeztek az egyházi és világi előkelőségek, hogy lerójják kegyeletük adóját az elhunyt bibornok ravatalánál. Most láttuk csak milyen kicsi ez a mi szép, fejlődő —nagy városunk! Alig tudtuk elhelyezni a sok vendéget. Az előkelőségek a város vezető embereinél és a káptalan tagjainál szorongtak ; a lelkes:eket a papnevelőintézet szállásolta el, a küldöttségek tagjain pedig a város polgársága osztozott magyaros vendégszeretettel, bár a városban minden nélkülözhető lakás az Eger környékén folyó dandárgyakorlatokra bevonult katonasággal volt elfoglalva. A temetés szombaton, augusztus 24-én délelőtt 9 órára volt kitűzve. De már 8 órakor valóságos népvándorlás volt az utcákon. Az érseki palota gyönyörű virágokkal ékesített parkja színültig megtelt előkelő gyászoló közönséggel. A karszalagos rendezők egymás után vezették be az ünnepi ruhába öltözött vidéki és egri notabilitásokat, a női szerzetes- rendek tagjait, a hadsereg és honvédség tisztikarát, a törvényhatóságok küldöttségeit, a nőegyletek képviselőit, az uradalmi tisztikart, mig a többi egyesületek és küldöttségek gyászfátyollal bevont zászlók alatt, a Széchenyi-ut- cán és az Eszterházy-téren alkottak sorfalat az ezrekre rugó és percről-percre szaporodó közönség óriási tömege előtt, a katonaság, tűzoltóság és a rendőrség által vont kordonon belül. És ebben a sokadalomban, a hullámzó néptenger által körülvett érseki palota szinpompás virágágyai között, csillogó egyenruhák, pompás díszmagyarok, üde női toalettek és ünnepi polgári öltözékek festői keverékéből komoran és egyszerűségében fönségesen emelkedett ki a ravatal, amelynek hátterét az érseki palotának gyászlepellel bevont főbejárata képezte. Erre helyezték az egyszerű szürke érckoporsót, amelynek ékességei a főpapi jelvényeken kívül: a mise ruha, kehely a patenával, a stóla és a misekönyv voltak. A gyertyákkal körülvett és az elhunyt érsek címerével — olajágat tartó galambbal — díszített ravatalt díszőrség vette körül. A koporsó lábánál, fekete vánkosokon, a bíbornoki kalap és a rendjelek ékeskedtek. A ravatal mentén föntartott és fekete lepellel bevont téren székek voltak elhelyezve a temetési szertartást végző papság, a király, a kormány, a főrendi ház és a vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselői számára. Erdődi Pálffy Miklós herceg, magyarországi udvarnagy, a király képviselője, a temetés napján reggel érkezett Egerbe. Saját kívánságára az ünnepies fogadtatás elmaradt és ítidárcsik Imre prépost-kanonok kíséretében, az érsek díszfogatán érkezett az érseki palotába, ahol lakosztálya előtt katonai díszőrség fogadta. Kevéssel kilenc óra előtt a fekete disz- magyarba öltözött Pálffy herceg elfoglalta helyét a ravatal előtt és csakhamar melléje sorakoztak: Székely Ferenc igazságügy-miniszter, mint a magyar kir. kormány, Almássy Imre és Kálmán grófok, a főrendiház, Náray Szabó Sándor állam-titkár és Andor György prelatus miniszteri osztálytanácsos, Zichy János gróf kultuszminiszter, Eger város országgyűlési képviselőjének képviseletében, akiket Kállay Zoltán valóságos belső titkos tanácsos főispán kisért fekete díszmagyarban. A ravatalnál láttuk a gyászoló Samassa-család tagjait és Szmrecsányi érseknek az elhunyt bibornok érsekkel jóismeretségben volt család tagjait is. Kilenc órakor megszólaltak a harangok Eger összes templomaiban és a főszékesegyházból megindult a papság a rezidencia felé, hogy utolsó útjára kisérje az elhunyt bíboros egyházfejedelmet. Akik látták, sohasem feledik el ezt a magasztos jelenetet. A menet élén karingbe öltözött kispapok a körmeneti keresztet vitték. Utánuk, szintén karingben, a lelkészkedő papság nagy sokasága, rang szerint sorakozva következett. Elül a lelkészek, plébánosok, majd az esperesek és egyéb egyházi tisztségek viselői, azután az egri főkáptalan és az idegen káptalanok tagjai jöttek. A szerzetes rendek hosszú sorozata következett ezután, festői szin- vegyületet képezve egyszerű rendi ruháikkal. Majd a temetési szertartásra érkezett öt püspök zárta be a menetet, melyet a temetést végző Szmrecsányi Lajos érsek, a segédkező Debreezeni János apát és Csekó Gábor prépost- kanonok követett, mindhárman díszes egyházi gyász-ornátusban. A temetés. A menet a ravatalhoz ért és kezdetét vette a temetés. Szmrecsányi Lajos érsek mélyen megin- dultan énekelte a gyász-zsolozsmákat és szentelte be nagynevű elődjének koporsóját. Az Egri Dalkör megható szépen énekelt Grónay Andor karnagy vezetése mellett és amidőn elhangzott a gyászdal utolsó akkordja is, az érseki uradalom tisztikarának tagjai emelték föl a koporsót, amelyet azután a gyászkocsira helyeztek. És megindult utolsó útjára a nagy halott. Előtte két kocsin a koszorúkat vitték, agyász- kiséret pedig lassú menetben hullámzott a gyászfátyollal bevont égő vilianylámpák alatt a Széchenyi-utcán, Eszterházy-téren, Káptalanutcán és Samassa-téren át a főszékesegyház elé, ahol az uradalmi gazdatisztek ismét le-
