Eger - hetente kétszer, 1912

1912-05-25 / 42. szám

2

EGER. (42. sz.)

1912. május 25.

igyekezetük mellett sem tudnak boldogulni, mert — szegények.

Ezeken ne segítsünk?

Miért hagyjuk ezeket elpusztulni? Miért várjuk be, mig arra a gondolatra jutnak, hogy manapság nem a becsület és tisztesség, hanem a bűn utján van a boldogulás, mert a könyö- íületes szivek azt emelik fel, aki elbukott...?

Egy keleti mese jut az eszembe.

Harun-al-Rasid, a dicső kalifa, hogy megértse népe buját-baját, álruhában járt közöttük és megfigyelte őket. Egyszer főtanácsosait akarta megismerni. Koldus rongyokba bujt tehát és egyik udvartartójának, Abu-Bekrnek portáján bekopogtatva, igy szólt:

— Kegyelmes ur! A hosszú ut elcsigázott: mutass nekem zugot, ahol álomra hajthatnám fejemet.

— Te bolond! — mondja neki Abu-Bekr. — Nagyon sokan vagyunk; magnnk is alig férünk. Menj tovább Isten hírével!

Harun-al-Rasid elment a másik udvartartójához, Tefik-Ibrahimhoz.

— Kegyelmes ur! — igy szólt a koldusnak öltözött uralkodó. — A hosszú ut elcsigázott: mutass nekem egy zugot, ahol álomra hajthatnám fejemet.

— Hová gondolsz, te együgyü! Kevesed magammal lakom e házban, tehát szűk is benne minden hely.

Másnap maga elé hivatja a fejedelem Abu-Bekrt.

— Megértettem, hogy sokad magaddal

vagy és alig fértek meg ' házadban. Parancsolom, hogy fele házinépeu leg t költözködjék ki onnan. *

Azután Tefik-Ibrahimot hivatta a kalifa, akihez így szólt:

— Kevesen laktok a házadban. Parancsolom, hogy a város szegényei közül ötvenet fogadj födeled alá!. . .

. . . Lehet, hogy nem is olyan féi liberalizmus ez a mi társadalom-mentő politikánk, mint amilyennek látszik. Mit csinálnánk a megmen- tettekkel, ha a becsületeseket is a révbe segítenénk? Egy kis vérkeringés nem árt. Ha a jók leromlanak, majd őket is megmenti a modern — igazságszolgáltatás.

Az „EGER“ tárcája.

Premieer után.

Valami lázas izgalom rezgett a zsúfolt nézőtér levegőjében. Mintha csak pír, élet ömlött volna el a lebocsátott függöny diadalmas arcú múzsáin; bíborfényt sugárzott a bársonyos páholykoszorú ; égi láng lobogott a szemekben: az emberek nagy eseményt vártak.

Az izgatott moraj nem a megszokott színházi zaj most, hanem rövid, ámulattal telt kérdések özöne.

— Olvasta a tudósításokat a jelmezes főpróbáról ?

— Itt van-e a szerző?

— Látta-e az irót?

— El tud képzelni olyan sikert, amilyent a lapok jósoltak ?

— Igaz volna, hogy a szerző valami vidéki újságíró, kisvárosi zenekritikus ? ...

... A zenekar rákezdett a lángban fogan- tatott nyitányra. Büszke, diadalmas kürtszólamot lágy hegedűkiséret foly körül, át- és átszőve naiv fuvola-csengéssel. Majd csellón zen- dül fól a lágyan hullámzó téma, majd meg a háromszög bájos, acélos csengése ragadja magával a lelket. Itt komor bombardon adja az

Nöegyleti közgyűlés.

A Hevesmegyei és Egervidéki jótékony Nőegylet szerdán délután 4 órakor tartotta évi rendes közgyűlését a vármegyeház kistermében a tagok igen élénk részvételével.

A közgyűlés, melyet Mednyánszky Sándorné nyitott meg, Rátvay Géza dr. titkárnak napirend előtt tett indítványa alapján, egyhangú lelkesedéssel mondotta ki, hogy Szmrecsányi Lajos koadjutor-érseket a következő felirattal üdvözli: „Nagyméltóságu Koadjutor-Érsek Ur! A Hevesmegyei és Egervidéki jótékony Nőegylet tagjai — a mai napon tartott évi rendes közgyűlésnek egyhangú lelkesedéssel hozott határozatából — Nagyméltóságod koadjutor- érsekké történt kineveztetésének alkalmát ragadják meg, hogy szivük-sugallta, örömmel teljes üdvkivánataiknak kifejezést adhassanak.

Nőegyletünk évkönyvei ékesen szólnak azon állandó és évről-évre megújuló kegyes jóindulat melegségéről, melyet Nagyméltóságod ezen emberbaráti intézmény felvirágzására oly jótékonyan, oly gyümölcsözőleg áraszt. Legbensőbb hálával ismerjük be, hogy egyletünk elért sikereinek egyik legkiválóbb biztosítója éppen Nagyméltóságodnak nagyra- becsült jóindulata és az előttünk álló szent célokért való igaz vonzalma volt. Mély tisztelettel kérjük, hogy e beismerésnek nyomában fakadó hálás köszönetünket ezúttal is kegyesen fogadni és szüntelenül megérdemelni óhajtott kegyes érdeklődésével és támogatásával egyletünket a jövőben is megörvendeztetni méltóztassék.

Fogadja Nagyméltóságod koadjutor-ér- seki kineveztetése alkalmából a Nőegylet nevében, nagy érdemeinek csekély hálájául megemlékezésünket, az egylet tagjainak szivében élő, azon hő óhajtással, hogy Nagyméltóságod boldogan, sokáig éljen!“

Majd Nagy László cs. és kir. nyug. ezredesnek, az egylet tevékeny választmányi tagjának halála fölött érzett fájdalmát igtatta jegyzőkönyvbe a közgyűlés és kimondotta, hogy a mélyen sújtott özvegyhez — akinek egyébként szintén nagy érdemei vannak az egyesület felvirágoztatása körül — részvétiratot intéz. Ezután Rátvay Géza dr. titkári jelentését, Székely János pénztárosnak 1911. évi számadáalapot, amott halk, elbűvölő tremolóból válik ki az oboénak klarinéttal váltakozó danája.

Az emberek önfeledten hallgatják a megejtő szépségű zenét. A szív nem mer dobogni, a kebel pihegni, az agy minden gondolata kihalt; csak egy nagy, fényes, ragyogó világ folyja körül az egész öntudatot.. .

A ragyogó szemek lecsukódnak, hogy jobban lássanak: a test mozdulatlan lesz, hogy annál boldogabban evezzen a gyönyör rózsás hullámain...

Erőteljes, tömör akkordok csapnak elő a zenekarból, a finálé diadalmas hangjai. A közönség szeretné megragadni az időnek sebes szárnyait és a zenét, mely pár pillanat múlva már csak „múlt“ lesz, minden idegével issza, hogy egy szemernyi zengés se vesszen kárba a felséges alkotásból.

Csend, nagy, beszédes csend követi az utolsó összhang büszke elharsanását. Majd hirtelen fölszabadul az öntudat e varázs alól és percekig tartó tapsvihar tör ki.

A szigorú arcú börziánerek, kik szeretnek lesújtó kritikát mondani arról, amihez nem értenek; az erkély félművelt színházi szakértője, ki a legjelesebbek alkotásait is csak „Elég jó !“- nak találja; a karzat bizarr hasonlatokkal élő közönsége éppen úgy elismerte a mű páratlan,

sát és az 1912. évre szerkesztett költségvetését fogadták el egyhangúlag és nevezetteknek jkönyvi utón is köszönetét szavaztak. (A titkári jelentést és abban a számadást, valamint a költségvetést legközelébb adjuk.)

Mivel a tisztikar megbízatása lejárt, elnöklő Mednyánszky Sándorné a tisztikar és választmánymegalakítására hívta föl a közgyűlést, de bejelentette, hogy dr. Ury Józsefné elnök és Fógel Ágostonná, az egyik alelnök, már előbb lemondottak tisztségükről. A felolvasott lemondások kapcsán mély sajnálattal hajolt meg a közgyűlés a kényszerítő szükség parancsának, hogy dr. Ury Józsefné, ki szívjóságával, tapintatával, avatott elmével kormányozta az egyesületet évek hosszú során át, — megválik e tisztségétől. A lemondás fölött érzett szomorúságát jegyzőkönyvébe iktatta a közgyűlés, egyúttal pedig nagy érdemeinek elismeréséül és ragaszkodásának jeléül örökös diszelnökké választotta dr. Ury Józsefnét és kimondotta, hogy erről tizenöt tagú küldöttség utján értesíti a szeretett elnöknőt. A Fógel Ágostonná lemondásával kapcsolatban, — mivel tudja, sőt érzi a közgyűlés, hogy a lemondó alelnöknő továbbra is oly önfeláldozással és önzetlenséggel, oly csöndben és oly kitartva, oly törhetetlen hűséggel és nem lankadó buzgalommal lesz képes szolgálni a nemes ügyet, mint az elmúlt 12 éven át, — önmagát tisztelte meg a közgyűlés, mindőn nem fogadta el a lemondást, hanem egyhangú lelkesedéssel választotta meg alelnökké.

Rátvay Géza dr. titkár indítványára egyértelműen választották meg az egyesület elnökévé Dobrányi Lajosnét. A közgyűlés e díszes és fontos állásra, mint az indítványozó kifejtette, nem találhatott volna alkalmasabbat, mert, mint az egyesület egykori érdemes elnökének, bold. Mészáros Istvánnának leányát, már családi hagyományai is mintegy predesztináltak e tisztségre; az egylet érdekével nemcsak ő, hanem egész családjuk szinte összeforrott. Mindezeket nem tekintve, az uj elnöknek családi körülményei, érdeklődése minden iránt, ami társadalmi érdek, az ő élénk érdeklődése minden értékes társadalmi mozgalom iránt, valamint reprezántáló képessége is csak fokozhatja azt az erőt és értéket, mellyel Dobrányi Lajosné eddig is fáradozott az egyesület érdekében.

földöntúli szépségét, mint a páholyok hölgyei, kik unottan szoktak beülni esténkint fényes autójukba, hogy bérelt páholyukban pompás ruháikat, ragyogó ékszereiket mutogassák.

— Ezt a csupa-ragyogás zenét is a fiatal iró szerezte, — magyarázza egyik nagy napilap kritikusa egy gazdag gyárosnak, ki tenyereit vörösre tapsolta nagy gyönyörűségében.

— El sem bírom képzelni, milyen lehet maga a darab, hanem ez a zene az est fénypontja, amelyhez foghatót életemben nem hallottam — szólt az.

— Amelyhez foghatót nem is alkottak még a földön, — jegyzi meg egy nagy zenebarát.

... Homály borult a nézőtérre. Kialudtak a ragyogó lámpák. Egy pillanatig sötétség húzta meg magát a páholyok mélyén, majd színes derengés ütött át a függönyön, amint fölgyultak a rivalda fénylő körtéi.

Csengetés hangzik és a függöny felszalad.

Kezdődik az előadás.

Az első szó megragadja a közönséget. Bűvös, delejes erő áramlik le a deszkákról és vonja a sziveket fel, fel a magasba, honnét már nem látszik másnak a bűnnel terhelt sárgolyó, mint fénylő, ragyogó csillagnak; hová nem hat fel az élet tülekedésének harci lármája; hol kiég a szivekből az alattomos gyű-