Eger - hetente kétszer, 1912
1912-05-01 / 35. szám
2 EGER. (35. az.) 1912. május J. is küzd.« Igazán érdekes a »filozofikus intézménytől« ennyi őszinteség és határozottság. Mégis csak igaza volt Vá- zsonyinak, hogy politizálnak ezek az urak — még pedig társaságban, alapszabályaik ellenére. Persze, persze a szabadkőművesek munkájában nem az a lényeg, amit alapszabályaik szerint végeznek, hanem az, amit — alapszabály nélkül manipulálnak. Küzdelem a drágaság ellen. — Az uj szabályrendelet. Eeeept az olcsóbb megélhetésre. — Végre az egri piac drágaságának csökkentésére is történt valami. Nem sok ugyan, hanem arra mégis jó, hogy az eddigi korlátlan és immár tűrhetetlenné vált kofa-uralmat — legalább néhány órára — megszüntesse a piacon. A belügyminiszter ugyanis, — mint már jelentettük, — jóváhagyta Eger városának az elővásárlás tilalmáról szóló szabályrendeletét, és igy a szabályrendelet paragrafusai szerint: „Eger rendezett tanácsú város területén tilos minden néven nevezendő szárnyas állatnak, baromfinak, tojásnak, illetve mindennemű élelmi cikknek — gyümölcs és zöldség- nemüek kivételével — továbbeladással és szállítással foglalkozóknak, kereskedőknek, ko- fáknak a piacon, utcán, utakon, tereken, szóval a város külső és belső területén való elővásárlása. A tilalom a vásár kezdetétől számított első két órára terjed ki, amely idő alatt az ismét- elárusítóknak a saját háztartásuk egy napi szükségletét meghaladó mennyiségben vásárolni tilos.“ Egyelőre tehát (addig legalább, mig a furfangos egri kofák valami csalafintaságot ki nem eszelnek a tilalom kijátszására) a korán kelő háziasszonyok kofa-asszisztencia nélkül vásárolhatnak, közvetetlenül a termelőtől, persze, majd akkor, amikor a szabályrendeletet — kihirdetik. Nagy reményeket, ismételjük, nem fűzünk e szabályrendelet révén a drágaságnak jelentékeny csökkenéséhez és éppen ezért — meg- szivlelésül — egy jó tanácsot közlünk olvasóinkkal a drágaság irodalmából (mert már irohatalmas termetű, övig érő szakállu, hosszú, lengő hajú ősz férfi állt mellettem. A remete volt! Megismertem. Úgy volt öltözve, amint a hagyomány apáról-fiura szállt róla: állatbőrökkel átövezve; önkészítette, kezdetleges ruhadarabokban. Az arca komoly; szemei bánatos nézésüek és a hangja mintha a föld alól jött volna, oly tompa volt, ahogy megszólított: — Fiam, a te arcod még ifjú, a tekinteted tüzes. És mégis e kietlen sziklák között bolyongasz virágzó rétek, hűs erdők helyett ?! Valamit szólni akartam neki; megmondani, hogy az ő csodálatosan rejtélyes élete vonz e rideg helyre, de mielőtt föluyilhattak volna ajkaim, tompa hangja tovább szólott: — Látom: a te szived jó, szánakozó és a szépet szereti. Álmodozó lelked részvétre gerjedt ismeretlen lényem iránt; megszeretted szomorú elhagyatottságomat. Ez a résztvevő szeretet hoz ide néma síromhoz, hová csak a lég madarai járnak elcsicseregni dalos fohászukat.. Azután tovább szállanak és porladozó testem egyedül marad a nagy némaságban. — Vágyódol megtudni magányos életem szomorú történetét? Magányos merengésedben dalma is van a drágaságnak!), Törzsök Vilmos irta, állítólag az ő saját tapasztalatai alapján. Talán hasznát veszik mások is. íme: Sajátságos jelenségről adhatok hirt. Csak kimondom minden kerülgetés nélkül, hogy a falusi elárusítókkal lehetetlen szóba állni. Csaknem hihetetlen, de igy van. Korán kelek, hogy sétálhassak. Séta után hivatalba megyek az én kedves, csendes, falusi hivatalomba. Sétám közben mindennap látom, hogy falusi asszonyok tejnemüt, vagy gyümölcsöt visznek a városba. Megjegyzem, hogy mindennek tudom az árát. Meg is Ígérem, de hiába. A száz-százalékos drágaság által elkapatott elárusító szóra sem méltat. Rendületlenül megy tovább s így heten- kint egyszer-kétszer be kell mennem a városba, hogy megvegyem azt, amit a velem egy faluban lakók oda bevisznek. Hiába bizonyítok. Hiába mondom, hogy a városban sem kap többet, mint tőlem. Hiába taglalom előtte, hogy ha velem folyó árban megalkuszik, megmenekül a gyaloglás fáradalmától, sőt egész nap gazdaságában foglalatos- kodhatik. Meg van győződve, hogy rossz szándékban vagyok, hogy meg akarom csalni. Ráígérek árujára, hogy nekem ne kelljen a városba mennem ... Céltalan fáradozás, mert mindezzel csak reményét növelem, mely azonban — mindig megcsalja. Helyzetem annyival gyászosabb, hogy éléskamrámat, a városi árakon, de távolról kell beszereznem. Még rosszabbul állunk hús dolgában. A falusi, ú. n. tömegvásárló az elsőrendű húst nem fizeti meg. Ezt tehát mészárosunk a városba viszi. Most azután úgy áll a dolog, hogy átlag 30 százalékkal olcsóbb húst kapunk, de 50 százalékkal rosszabbat. Asztalomon pénteken nincs hús. Őseim hagyományát is szigorúan megtartom és nem eszünk húst olyan napon, mely „sz“-szel kezdődik ; mégis évi húskontóm, bár kevesen vagyunk, 7 — 800 korona között hullámzott. Igen mulatságos helyzetben vagyok a péksüteménnyel, amennyiben kétnaposnál ifjabbat sohasem kapok. Reggeli zsemlyém felaprózása nem megvetendő testgyakorlat számba megy. Sok-sok szenvedés, lótás-futás, tervezgetés, számítás után — végre, egy kicsikét fölléleg- zettem. ezt kutatod fürkésző szívvel és a sürü homályt nem tudod átszakítani vágyódó lelkeddel... — Idegen, messze földről szakadtam ide. Morajló, fehér tajtékot túró tenger partja volt egykoron a hazám .. Kicsiny, boldog kunyhóm ott állott a többi apró házikó között és benne életem minden boldogsága: szerető, ifjú, szép hitvesem.. . — Könnyű szívvel jártam a viharos tengert. Hiszen volt kiért küzdenem; volt, aki nehéz munkám után édes szeretettel, nyájas mosollyal fogadott. Ifjú voltam, erős, élettől duzzadó; félt-lem nélkül szálltam szembe száz viharral. Csak akkor remegett a szívem a nagy gyönyörűségtől, ha karjaimba zárhattam szépséges, aranyhaju páromat... — A viharos nagy tengeren is egyre ő volt az eszemben. Az ő ragyogó kék szemét, rózsás szép arcát láttam mosolyogni a hullámzó vizek fölött; karcsú alakja lebegett előttem mindenütt tündéri szépségében s érte feledtem a tengernek ezer veszélyét és félelmes nagy viharait. — És egyszer . . . JBőszülten hánykolódó hullámok dobálták hajónkat le a mélységbe, s onnan ismét szédítő magasságba! A tarajos Igaz ugyan, hogy jelenlegi gyakorlatom kissé radikális, melyről tudom, hogy a kényesebbek percnyi figyelemre sem méltatják, de azt is bátran merem állítani, hogy manapság az ételbeli kényeskedés roppantul veszedelmes dolog és halálos ellensége az újévi bilánsznak. Lássuk tehát — pár szóval — ezt a radikálisabb, azaz olcsóbb gyakorlatot. Miután meggyőződtem, hogy reggeli zsemlyém szétvágásához a konyhakés, sőt a húsvágó bárd sem elégséges, ahelyett, hogy bosz- szankodjam s ahelyett, hogy a mészáros taglóját reggelimhez kikölcsönözzem, elmélkedéshez fogtam. Azt hiszem, gondoltam, hogy nem feltétlenül szükséges szervezetemnek ez a reggeli tornászás. Azt hiszem, gondoltam tovább, hogy Pick maróninagyságú és kavicskemény zsemlyéi nélkül sem egészségem, sem életem veszélybe nem kerül, és kiadtam a parancsot, hogy reggelimhez vékony kenyérszeleteket pirítsanak. Csak a színtiszta igazságot mondom, mikor bevallom, hogy a pirosra pirított kenyér igen kedves étkem, amit nem cserélnék fel a legfehérebb pesti zsemlyével sem. Azt a bizonyos irányú „gondolkodást“ nem hagytam abba. Ismét egy parancs a konyha felé: — Ezen a héten kávé helyett tejet kérek... Ma már nagy eredményről szólhatok. Kávéfogyasztásom 70 százalékkal kisebb. És . . . ?! nem érzem, hogy emiatt szerencsétlen volnék. Húst csak keveset fogyasztunk. Felét sem, mint a régi időben. Ehelyett gyakoriak a tésztanemüek. Szárnyas többször körül asztalomra, mert az a félig- meddig való bojkott, amit a drágaság kény- szerített ránk, leginkább a mészárszéket illeti. Rájöttünk (a kényszer kitűnő professzor), hogy a jól áttört ípasszirozott) paszuly, lencse, borsó — kissé zsírosabban elkészítve — igen kiadós és kitűnő eledel. S mondhatom, olyan asztalnál, ahol óraütésre terítenek és percnyi pontos időben étkeznek — minden izük és minden fogy. Tudod mi az.erő? Az akarat. . . Tovább tűnődtem azon, hogy vájjon a különcködés vádja nélkül mehetnék-e tovább ? .. Érett megfontolás után „igen“-t mondhattam. szegélyű vad hullámhabok becsaptak gyönge alkotmányunkba. Dolgoztunk szörnyű, kétségbeesett erőfeszítéssel; imádkoztunk megrémült szívvel, s az emberfölötti küzdelemben úgy futott le rólunk a veríték, mint a forró lávapatak. . . Dörgött és villámlott szakadatlanul, a cikkázó villámok egymást érték, mintha az egész égboltozat lángbaborult volna. Rettenetes borzalmassága a végítélet minden szörnyűségével szakadt le ránk. Imádkozó esdeklésünkre a csattogó, fülsiketítő dörgés meg a vihar szelének pokolian kacagó gúnyordítáeavolt a felelet. Mintha az elkárhozott szellemek szabadultak volna ki e rettenetes éjjelen sötét országukból, 8 azokkal kellett volna viaskodnunk, oly borzasztó volt a reménytelenségünk. — Végre egy végtelen hosszú éj után szelíden, gyönyörű ragyogással virradt ránk a mosolygó hajnal. A tenger, ez a megfékezhetetlen, szörnyű erejű rém, csendesen, nyugodtan pihent hatalmas ágyában, mint a szendergő gyermek. Nagy, aranyos fodrokban csillogó tükrén tiszta ragyogással verődött vissza az ifjú nap fényes arca. — Mély, megindult hálával roskadtunk térdre. Szemünkből patakként omlottak az öröm
