Eger - hetente kétszer, 1911

1911-05-27 / 42. szám

2 EGER. (42. sz.) 1911. május 27. nonokok, Hellebronth Géza volt országgy. kép­viselő, Ambrus István dr. t. kanonok, Vigh Béla főreáliskolai igazgató, Venczell Ede egyházai, tan­felügyelő, képezdei igazgató, Barsy István dr. bíbornok-érseki jogtanácsos stb. stb. Kriston Endre érseki titkár, az Egri Fiók szervezője, illetve elnöke, nyitotta meg a köz­gyűlést. Megnyitójában melegen üdvözölte P. Buttykay Antalt, a kát. sajtó ügyének aposto­lát, és Malcsiner Emilt, az Orsz. középponti sajtóiroda igazgatóját. Azt kívánta, hogy si­kerüljön nekik, ami nem sikerült a töröknek: vegyék be Egert. Majd Eszterházyvól, erről a nagy magyar főpapról emlékezett meg, ki­emelvén, hogy az utólsó egri püspök egyik alapítványának az a célja, hogy örök mécs ég­jen Szt. István jobbja előtt, mely a rabló-had­járatokban félelmessé lett magyar népet kul- túr-nemzetté alakította. Bejelenti egyúttal lel­kes tapsok között, hogy e mécsesbe uj ola­jat öntendő, a nagy főpap utódja, bíbornok- érsekünk egész életére kötelezően évi 1200 korona támogatást ajánlott fel a Kát. Sajtó­egyesületnek. A múlt évi február 2-án megalakult Egri Fiók életéből kiemeli, hogy a tisztes irodalom és a tisztes sajtó támogatására eddig is min­dent megtett; a tagoknak megküldötte Kareno- vics Józsefnek „Szellemi táplálkozásunk“ c. munkáját. Miután még telegrammban üdvö­zölték dr. Bozóky Gézát, a pécsi jogakadémia ta­nárát, aki egyik legbuzgóbb tagja volt az Egri Fióknak, áttértek a tisztujításra. A tiszíujitást közfelkiáltással ejtették meg a Kriston Endre indítványára, kinek egyébként egész szereplését tüntető rokonszenvvel fo­gadta a közgyűlés, valamint a vendégek dí­szes csoportja. Elnök lett Alágy László cs. és kir. nyug. ezredes; alelnök Hellebronth Géza földbirtokos, volt országgy. képviselő; jegyzők: Nagy Já­nos dr., Karenovics József és Molnár Kálmán dr.; pénztáros Radii Károly; titkárok: Breznay Imre és Kriston Endre. Az a lelkes taps és éljenzés, mely a nevek után fólhangzott, mutatta, hogy a jelölések teljesen megfeleltek a közhangu­latnak. Ezután Nagy László ny. ezredes foglalta el az elnöki emelvényt, ki a maga és tiszt­viselőtársainak nevében mondott köszönetét a megtisztelő bizalomért, majd a volt és leendő tagokat az egyesület erkölcsi és anyagi támo­gatására hívta fel. Indítványára jegyzőkönyv­ben örökítették meg Kriston Endre érdemeit. A közönség percekig tartó tapssal fejezte ki a Nagy László személye iránt érzett tiszteletét, szeretetét. Hellebronth Géza nagyhatású (és hozzáte­hetjük : tüntető lelkesedéssel fogadott) beszéd­ben mutatott arra a számtalan és durva tá­madásra, amely napjainkban a vallást és Egy­házat éri; azt a vallást, mely milliárdokat bol­dogított már s azt az Egyházat, mely kétezer év óta fáklyavivője a tudománynak, művelt­ségnek, haladásnak. A felvilágosodás köntö­sébe öltözött ellenségek durván törnek ellene a szószéken, katedrán, gyűléseken, a piacon, de leggyakraban a sajtóban. Elismeri, hogy a sajtó a szabadság pallá­diuma, de nem arra való, hogy legveszedel­mesebb termékei lépten-nyomon sarat dobál­janak azokra az emberekre, akiket szeretünk és tisztelünk s intézményekre, amelyekre szüksé­günk van s amelyekért lelkesedünk. A diadal reményével tekint a Kát. Sajtóegyesület műkö­dése elé s hiszi, hogy napról-napra szaporodik ezt a becsületes törekvést istápolók száma, növekedik az anyagi segítsége. Meg van győződve arról, hogy ha buzgal­munkat és erőnket egyesítjük; ha a tudós ide­hozza tudományát, az író a tollát, a gazdag a pénzét, az öreg a maga értékes tapasztala­tait s az ifjú a lelkesedését: akkor Krisztus egyházán a pokol kapui se vesznek erőt. A Hellebronth Géza beszéde nyomán kelt frenetikus taps megszűntével P. Buttykay Antal lépett az emelvényre. Már megjelenésekor igen lelkesen fogadta a közönség, de ez a lelkesedés úgyszólván percről-percre fokozódott az egy óra hosszáig tartó beszéd alatt. P. Buttykay született szónok; alakja, orgánuma egyenesen predesztinálják arra, hogy meggyőzzön. Ha­tását növeli az egyszerű szőrcsuha, mely rop­pant tudást takar. Már egyéniségében van valami megkapó; ha pedig beszélni kezd: meggyőz, lelkesít, magával ragad. Hatásának egyik eszköze a gyönyörű és kitartó hang, mellyel tetszése szerint játszik s melyet az érzelmekhez, sőt a kimondott fo­galomjelzőkhöz képest módosít. Tudása roppant nagy s e nagy területen bámulatos biztosság­gal mozog; ennél a biztosságánál csak előadó­készsége nagyobb, mely könnyedén találja meg és használja a legalkalmasabb szavakat, kife­jezéseket. Végre egész lényéből csak úgy su­gárzik a meggyőződés; ez már magában is ké­pessé teszi arra, hogy meggyőzzön, ha gyö­nyörű logikája is nem segítené sikerhez. Egy­másból folyó gondolatai a leghatározottabb biztonsággal visznek a cél felé, akárcsak Szókratész kérdezősködései. És jóllehet sohase téveszti el a fonalat, mindig talál módot arra, hogy szellemes ötleteivel, a gondolatok meg­lepő fordulataival enyhítse a beszéd-keltette komoly hatást. Ezek a tulajdonságok és képes­ségek inkább népszónokká, modern Kapisztrán Jánossá teszik P. Antalt, kinek beszédét hal­lani, nem pedig olvasni —, őt magát látni, nem elképzelni kell. . . P. Buttykay kezdetben arról beszélt, hogy az Orsz. Kát. Népszövetség mellett az Orsz. Kát. Sajtóegyesület a legdolgozóbb s a mai hely­zetekhez leginkább alkalmazkodó intézmény. A sajtó-akció szükségességét mindenütt érezzük, mert állandóan nyugtalanítja a helyzeteket ku­tató elméket. Hogy eddig nem érezték a szükségét, an­nak oka a roppant szilárd vis inertiae, mely miatt nálunk „Nem szokás gondolkodva élni.u Talán gondolkozunk a kát. sajtóról, érdeklődünk is iránta olykor-olykor, de csak rövid ideig, mikor tudniillik nagyon mellbe ütnek, meggyaláz­nak, megrugdosnak bennünket. Ilyenkor sze­retnék elintézni az ügyet bottal, kutya-kor­báccsal, de azt nem akarjuk belátni, hogy: scriptis scripta opponenda. A katolikus sajtó ügye csak úgy jut diadalra, ha vele élünk és érzünk, ha bele­gondoljuk önmagunkba, ha azonosítjuk vele magunkat. De ahhoz még az is kell, hogy ne legyüuk „kuckó-emberek", akik külön-külön, egyedül és titokban sírják el könnyeiket. A parciális érzések nem hoznak sikert; de ha sok félő ember összeáll, kart karba ölt, egymás mellett kitart, eszméit összehozza, szíve közösen dobban össze: akkor óriási erőt képvisel. tői zsibbadt lábait, mire a gyermek föléb­redt. . . — Anyácskám! szólt szemét ledörzsölve, oly szépet álmodtam! Elmeséljem? — Meséld el, fiam, meséld el! — Azt álmodtam, kezdte a gyermek, hogy nagyon gazdagok voltunk. Jó anyámnak nem kellett másnak dolgoznia és folyton azon töp­rengenie, hogy lesz-e mit ennünk ? . . . Azt is álmodtam, folytatta némi szünet után, hogy sok és igen szép szobánk is volt. Közepén asztal állott, mindenféle jó étellel. Bementem a szobába és örömmel futottam az asztalhoz. Egyik kezemmel a hófehér kalácshoz nyúltam, a má­sikkal pedig a gyümölcshöz... S midőn a ka­lácsba haraptam, fölébredtem... Ugy-e, anyács­kám, szép álom volt? — Igen, szép álom volt, gyermekem! Ha a jó Isten megsegít bennünket, idővel valóság lesz és nem álom. — Tudja-e, anyám, hogy most éliesebb vagyok, mint az előbb? — Mit tegyek, édes fiam; mit tegyek? Holnap lesz friss kenyerünk, meleg szobánk; holnap jóllakhatunk. Légy türelemmel. De amint ezt kimondta, sóhajtott az anya. — Holnap, holnap! Messze van az még, anyám! Azt mondják, hogy addig meg is hal­hatunk, oly messze van! — Igen, fiam, addig meg is halhatunk, de majd csak eljő! — Anyám is éhes? — Az vagyok, fiam! Talán éhesebb, mint te! A gyermek megfogta anyja kezét. — Feküdjünk le, anyám, mert azt hallot­tam a tanító úrtól: ha az ember alszik, nem érzi, hogy éhes. . . Feküdjünk le! Az anya nem tudta visszafojtani a sírást. Átölelte gyermekét és forró könnyeivel áztatta arcát. Azután megvetette a szegényes, de tiszta ágyat és lefeküdtek. * Az anya másnap korán ébredt, mig a gyermek tovább aludt. . . Csöndes, halk lép­tekkel járt, mert nem akarta elrabolni gyer­meke álmait. Gyorsan felöltözött, hogy tagjai meg ne merevedjenek a szobának zord, fűtetlen levegőjében. Magára vette kendőjét és elment hazulról. . . Maga se tudta, miért és hová ily korán. . . Gondterhes lélekkel lépett ki a kapun. . . Sehol senki, hiszen a város lakói még alud­tak. . . A hó már nem esett és az északi szél, bár vesztett erejéből, mégis könnyeket csalt a gyönge nő szeméből. . . Az anya ment, ment. . . Fejét lehajtva haladt a házak mellett és midőn egy földszintes épület kapuja előtt ment, hirtelen megállóit. A kissé letaposott hóból fekete tárgy látszódott. Az anya a földhöz közel hajolva nézte; majd fölvette. . . Pénz­tárca volt; szép, finom pénztárca... Felnyi­totta. . . Három-négy bankjegy, néhány ezüst és még több váltópénz volt benne. . . Az anya gondolataiba mélyedve töprengett. . . Mit te­gyen? — Ki tudja, ki veszítette el?. . . — Ki tudja: nem többet küzdött-e érte, mint küzdöttem és küzdenék ugyanennyiért? Ki tudja: nem kell-e megkoplalnia családjával e pár forintot és jobban dideregnie, mint ne­kem?. . . — Ki tudja, ki tudja ? . . . A pénztárca belső rekesze magától fel­nyílott. . . Összehajtott papírlap volt benne, friss írással. Az anya elővette és a reggeli szürkület télies homályánál olvasta a sorokat: „Milyen az élet! Tegnap még semmim se volt, ma már százaim vannak!... A szerencse, a szerencse... Dupla vagy semmi! A tét meg­volt és mindig sikerült... Midőn e sorokat nap­lómba jegyzés végett a papírra vetem, má­moros fővel gondolom: hátha elveszteném a pénzt ? . . . Nem sajnálnám. Könnyen nyert pénz, könnyen fut. . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom