Eger - hetente kétszer, 1911
1911-05-27 / 42. szám
2 EGER. (42. sz.) 1911. május 27. nonokok, Hellebronth Géza volt országgy. képviselő, Ambrus István dr. t. kanonok, Vigh Béla főreáliskolai igazgató, Venczell Ede egyházai, tanfelügyelő, képezdei igazgató, Barsy István dr. bíbornok-érseki jogtanácsos stb. stb. Kriston Endre érseki titkár, az Egri Fiók szervezője, illetve elnöke, nyitotta meg a közgyűlést. Megnyitójában melegen üdvözölte P. Buttykay Antalt, a kát. sajtó ügyének apostolát, és Malcsiner Emilt, az Orsz. középponti sajtóiroda igazgatóját. Azt kívánta, hogy sikerüljön nekik, ami nem sikerült a töröknek: vegyék be Egert. Majd Eszterházyvól, erről a nagy magyar főpapról emlékezett meg, kiemelvén, hogy az utólsó egri püspök egyik alapítványának az a célja, hogy örök mécs égjen Szt. István jobbja előtt, mely a rabló-hadjáratokban félelmessé lett magyar népet kul- túr-nemzetté alakította. Bejelenti egyúttal lelkes tapsok között, hogy e mécsesbe uj olajat öntendő, a nagy főpap utódja, bíbornok- érsekünk egész életére kötelezően évi 1200 korona támogatást ajánlott fel a Kát. Sajtóegyesületnek. A múlt évi február 2-án megalakult Egri Fiók életéből kiemeli, hogy a tisztes irodalom és a tisztes sajtó támogatására eddig is mindent megtett; a tagoknak megküldötte Kareno- vics Józsefnek „Szellemi táplálkozásunk“ c. munkáját. Miután még telegrammban üdvözölték dr. Bozóky Gézát, a pécsi jogakadémia tanárát, aki egyik legbuzgóbb tagja volt az Egri Fióknak, áttértek a tisztujításra. A tiszíujitást közfelkiáltással ejtették meg a Kriston Endre indítványára, kinek egyébként egész szereplését tüntető rokonszenvvel fogadta a közgyűlés, valamint a vendégek díszes csoportja. Elnök lett Alágy László cs. és kir. nyug. ezredes; alelnök Hellebronth Géza földbirtokos, volt országgy. képviselő; jegyzők: Nagy János dr., Karenovics József és Molnár Kálmán dr.; pénztáros Radii Károly; titkárok: Breznay Imre és Kriston Endre. Az a lelkes taps és éljenzés, mely a nevek után fólhangzott, mutatta, hogy a jelölések teljesen megfeleltek a közhangulatnak. Ezután Nagy László ny. ezredes foglalta el az elnöki emelvényt, ki a maga és tisztviselőtársainak nevében mondott köszönetét a megtisztelő bizalomért, majd a volt és leendő tagokat az egyesület erkölcsi és anyagi támogatására hívta fel. Indítványára jegyzőkönyvben örökítették meg Kriston Endre érdemeit. A közönség percekig tartó tapssal fejezte ki a Nagy László személye iránt érzett tiszteletét, szeretetét. Hellebronth Géza nagyhatású (és hozzátehetjük : tüntető lelkesedéssel fogadott) beszédben mutatott arra a számtalan és durva támadásra, amely napjainkban a vallást és Egyházat éri; azt a vallást, mely milliárdokat boldogított már s azt az Egyházat, mely kétezer év óta fáklyavivője a tudománynak, műveltségnek, haladásnak. A felvilágosodás köntösébe öltözött ellenségek durván törnek ellene a szószéken, katedrán, gyűléseken, a piacon, de leggyakraban a sajtóban. Elismeri, hogy a sajtó a szabadság palládiuma, de nem arra való, hogy legveszedelmesebb termékei lépten-nyomon sarat dobáljanak azokra az emberekre, akiket szeretünk és tisztelünk s intézményekre, amelyekre szükségünk van s amelyekért lelkesedünk. A diadal reményével tekint a Kát. Sajtóegyesület működése elé s hiszi, hogy napról-napra szaporodik ezt a becsületes törekvést istápolók száma, növekedik az anyagi segítsége. Meg van győződve arról, hogy ha buzgalmunkat és erőnket egyesítjük; ha a tudós idehozza tudományát, az író a tollát, a gazdag a pénzét, az öreg a maga értékes tapasztalatait s az ifjú a lelkesedését: akkor Krisztus egyházán a pokol kapui se vesznek erőt. A Hellebronth Géza beszéde nyomán kelt frenetikus taps megszűntével P. Buttykay Antal lépett az emelvényre. Már megjelenésekor igen lelkesen fogadta a közönség, de ez a lelkesedés úgyszólván percről-percre fokozódott az egy óra hosszáig tartó beszéd alatt. P. Buttykay született szónok; alakja, orgánuma egyenesen predesztinálják arra, hogy meggyőzzön. Hatását növeli az egyszerű szőrcsuha, mely roppant tudást takar. Már egyéniségében van valami megkapó; ha pedig beszélni kezd: meggyőz, lelkesít, magával ragad. Hatásának egyik eszköze a gyönyörű és kitartó hang, mellyel tetszése szerint játszik s melyet az érzelmekhez, sőt a kimondott fogalomjelzőkhöz képest módosít. Tudása roppant nagy s e nagy területen bámulatos biztossággal mozog; ennél a biztosságánál csak előadókészsége nagyobb, mely könnyedén találja meg és használja a legalkalmasabb szavakat, kifejezéseket. Végre egész lényéből csak úgy sugárzik a meggyőződés; ez már magában is képessé teszi arra, hogy meggyőzzön, ha gyönyörű logikája is nem segítené sikerhez. Egymásból folyó gondolatai a leghatározottabb biztonsággal visznek a cél felé, akárcsak Szókratész kérdezősködései. És jóllehet sohase téveszti el a fonalat, mindig talál módot arra, hogy szellemes ötleteivel, a gondolatok meglepő fordulataival enyhítse a beszéd-keltette komoly hatást. Ezek a tulajdonságok és képességek inkább népszónokká, modern Kapisztrán Jánossá teszik P. Antalt, kinek beszédét hallani, nem pedig olvasni —, őt magát látni, nem elképzelni kell. . . P. Buttykay kezdetben arról beszélt, hogy az Orsz. Kát. Népszövetség mellett az Orsz. Kát. Sajtóegyesület a legdolgozóbb s a mai helyzetekhez leginkább alkalmazkodó intézmény. A sajtó-akció szükségességét mindenütt érezzük, mert állandóan nyugtalanítja a helyzeteket kutató elméket. Hogy eddig nem érezték a szükségét, annak oka a roppant szilárd vis inertiae, mely miatt nálunk „Nem szokás gondolkodva élni.u Talán gondolkozunk a kát. sajtóról, érdeklődünk is iránta olykor-olykor, de csak rövid ideig, mikor tudniillik nagyon mellbe ütnek, meggyaláznak, megrugdosnak bennünket. Ilyenkor szeretnék elintézni az ügyet bottal, kutya-korbáccsal, de azt nem akarjuk belátni, hogy: scriptis scripta opponenda. A katolikus sajtó ügye csak úgy jut diadalra, ha vele élünk és érzünk, ha belegondoljuk önmagunkba, ha azonosítjuk vele magunkat. De ahhoz még az is kell, hogy ne legyüuk „kuckó-emberek", akik külön-külön, egyedül és titokban sírják el könnyeiket. A parciális érzések nem hoznak sikert; de ha sok félő ember összeáll, kart karba ölt, egymás mellett kitart, eszméit összehozza, szíve közösen dobban össze: akkor óriási erőt képvisel. tői zsibbadt lábait, mire a gyermek fölébredt. . . — Anyácskám! szólt szemét ledörzsölve, oly szépet álmodtam! Elmeséljem? — Meséld el, fiam, meséld el! — Azt álmodtam, kezdte a gyermek, hogy nagyon gazdagok voltunk. Jó anyámnak nem kellett másnak dolgoznia és folyton azon töprengenie, hogy lesz-e mit ennünk ? . . . Azt is álmodtam, folytatta némi szünet után, hogy sok és igen szép szobánk is volt. Közepén asztal állott, mindenféle jó étellel. Bementem a szobába és örömmel futottam az asztalhoz. Egyik kezemmel a hófehér kalácshoz nyúltam, a másikkal pedig a gyümölcshöz... S midőn a kalácsba haraptam, fölébredtem... Ugy-e, anyácskám, szép álom volt? — Igen, szép álom volt, gyermekem! Ha a jó Isten megsegít bennünket, idővel valóság lesz és nem álom. — Tudja-e, anyám, hogy most éliesebb vagyok, mint az előbb? — Mit tegyek, édes fiam; mit tegyek? Holnap lesz friss kenyerünk, meleg szobánk; holnap jóllakhatunk. Légy türelemmel. De amint ezt kimondta, sóhajtott az anya. — Holnap, holnap! Messze van az még, anyám! Azt mondják, hogy addig meg is halhatunk, oly messze van! — Igen, fiam, addig meg is halhatunk, de majd csak eljő! — Anyám is éhes? — Az vagyok, fiam! Talán éhesebb, mint te! A gyermek megfogta anyja kezét. — Feküdjünk le, anyám, mert azt hallottam a tanító úrtól: ha az ember alszik, nem érzi, hogy éhes. . . Feküdjünk le! Az anya nem tudta visszafojtani a sírást. Átölelte gyermekét és forró könnyeivel áztatta arcát. Azután megvetette a szegényes, de tiszta ágyat és lefeküdtek. * Az anya másnap korán ébredt, mig a gyermek tovább aludt. . . Csöndes, halk léptekkel járt, mert nem akarta elrabolni gyermeke álmait. Gyorsan felöltözött, hogy tagjai meg ne merevedjenek a szobának zord, fűtetlen levegőjében. Magára vette kendőjét és elment hazulról. . . Maga se tudta, miért és hová ily korán. . . Gondterhes lélekkel lépett ki a kapun. . . Sehol senki, hiszen a város lakói még aludtak. . . A hó már nem esett és az északi szél, bár vesztett erejéből, mégis könnyeket csalt a gyönge nő szeméből. . . Az anya ment, ment. . . Fejét lehajtva haladt a házak mellett és midőn egy földszintes épület kapuja előtt ment, hirtelen megállóit. A kissé letaposott hóból fekete tárgy látszódott. Az anya a földhöz közel hajolva nézte; majd fölvette. . . Pénztárca volt; szép, finom pénztárca... Felnyitotta. . . Három-négy bankjegy, néhány ezüst és még több váltópénz volt benne. . . Az anya gondolataiba mélyedve töprengett. . . Mit tegyen? — Ki tudja, ki veszítette el?. . . — Ki tudja: nem többet küzdött-e érte, mint küzdöttem és küzdenék ugyanennyiért? Ki tudja: nem kell-e megkoplalnia családjával e pár forintot és jobban dideregnie, mint nekem?. . . — Ki tudja, ki tudja ? . . . A pénztárca belső rekesze magától felnyílott. . . Összehajtott papírlap volt benne, friss írással. Az anya elővette és a reggeli szürkület télies homályánál olvasta a sorokat: „Milyen az élet! Tegnap még semmim se volt, ma már százaim vannak!... A szerencse, a szerencse... Dupla vagy semmi! A tét megvolt és mindig sikerült... Midőn e sorokat naplómba jegyzés végett a papírra vetem, mámoros fővel gondolom: hátha elveszteném a pénzt ? . . . Nem sajnálnám. Könnyen nyert pénz, könnyen fut. . .