Eger - hetente kétszer, 1911
1911-02-18 / 14. szám
1911. február 18. EGER. (14. sz.) 3 is valami. Egyébként félre a tréfával; beszéljünk komolyan ! Arról van szó. hogy Eger város hatóságilag óhajtja szervezni a foglalkozás-közvetítést és a cselédszerzést. Az. erre vonatkozó szabályrendelet-tervezet már el is készült — Tóth Sándor városi rendőralkapitány dolgozta ki — és a helyi lapok éppen egy esztendővel ezelőtt ismertették is, foglalkoztak vele. A közben letűnt egy esztendő arra volt jó, hogy a szabályrendelet-tervezetet kinyomassák és szétosszák tanulmányozás végett a város képviselői között. No hát megtörtént ez is, és most várjuk a szabályrendelet, megalkotását és élet- beléptetését. Igaz, hogy ezáltal nem lesz vége a cselédmizériáknak Egerben sem, mint ahogy másütt sincs vége, ahol a hatósági cselédszerző-inté- zetek működésben vannak, de legalább az ezerfejű hidrának egyik feje le lesz ütve és csak 999 fejjel kell tovább bajlódnunk. Ez a leütésre váró fej: a cseléd szerzés. A szabályrendelet ugyanis kimondja, hogy: „Az intézet célja a foglalkozásközvetítés és a cselédszerzésnél uralkodó bajok elhárítása érdekében, a foglalkozást és szolgálatot adóknak az alkalmazott és cselédfogadás, a beszegődés és alkalmazásba állás körüli segélynyújtás; továbbá a jelentkezők bősége vagy hiánya között az egyensúly fenntartása s e célból a számfeletti alkalmazottaknak és cselédeknek az ország más részében való elhelyezése, a hiánynak pedig az ország más részéből eszközölt behozás által való megszüntetése, a helybeli és megyei szükséglethez képest a külföldi alkalmazottaknak és cselédeknek közvetítése is.“ Más szóval a hatóság hadat üzen a „cup- ringerek“-nek. (Irgalmatlan rossz német szó, amelyet magyarul talán igy kellene kifejezni: helyszerző; de hát akkor ki értené meg, hogy nem másról, hanem a „cupringerek“-ről van szó ?) Ezek a jó cselédközvetítő urak és asszonyok ugyanis valóságos sportot űznek abból, hogy a rossz cselédeket az egekig magasztalják, a jó helyeket pedig gyalázzák. Nem volna ez fontos dolog normális viszonyok között, de akkor, mikor a cselédügy országos csapássá nőtte ki magát, nagyon is elsőrangú kérdés, amely rég megérett arra, hogy végre megoldást nyerjen. Mert miért dicsérik a rossz cselédet? Hogy a háziasszony megfogadja. És miért gyalázzák a jó helyet? Hogy a cseléd otthagyja. így is, úgy is a zsebebe vándorol a helyszerző dij. É< ezzel vége. A többivel nem törődik. így lett a cseléd-ügy lassan-lassan átka a társadalomnak. így lett a hajdan hűséges, engedelmes cselédből a ház követelődző zsarnoka és igy vált a modern háziasszony a cselédjének türelmes, elnéző, becéző, alázatos — szolgájává. A hatósági cselédszerző intézet, a rendőrség felügyelete alatt, városi alkalmazottakkal végeztetné a közvetítés munkáját. Tehát fegyelmi eljárás alá vonható Közegekkel. így a visszaélések legalább is kivételek lennének, ami máris nagy haladást jelentene a cseléd- kérdésben. Azután a hatósági cselédszerző intézetben könyvet vezetnének a cselédekről és a munkaadókról. így a cseléd is, a munkaadó is, tehát mindkét fél teljesen tájékozva lenne arról, hogy hová, milyen helyre szegődik és hogy kit, milyen előélettel és munkabírással fogad be az otthonába. Hogy a cselédközvetítőnek milyen legyen a díja, és hogy a szolgálat kezdete és vége miképen lesz szabályozva, ez igazán annyira részlet-kérdés, hogy bármiként szedik is ezeket paragrafusokba, a mai viszonyoknál rosz- szabb már semmi esetre sem lehet. Csak egyet emelünk még ki a szabályrendelet-tervezetből, a 26. §-t, amely a kihágásokkal foglalkozik. Ez a morálja az egész tervezetnek, tehát összesítése azoknak a szociális-intézkedéseknek, amelyeket úgy a cseléd, mint a cselédtartó érdekeinek védelmére szükségeseknek tart. Tehát: „Kihágást követ el, és 1 koronától 40 koronáig terjedhető, behajthatatlanság esetén elzárásra átváltoztatandó pénzbüntetéssel büntetendő: 1. az a gazda, aki a cselédjét, ha nem a városi közvetítő intézetből fogadta, ott 8 nap alatt be nem jelenti; vagy 2. aki cselédje eltávozását szintén 8 nap alatt bejelenteni elmulasztja. 3. az a cseléd, aki alapos ok nélkül a kellő időben nem áll szolgálatba ; 4. az a női cseléd, aki a gazda engedélye nélkül esti 9 órán tűi a házon kivül tartózkodik, az utcákon csatangol, vagy aki a rendőrség előtt gyanúsnak ismert mulatóhelyen időzik; 5. az a női cseléd, aki este 9 óra után szegődik el; és végűi 6. az, aki este 9 óra után fogad fel női cselédet.“ Mélyreható szociális elveket foglal magában ez a hat rövid pontozat és ha másért nem, már csak ezekért is érdemes a szabályrendelet-tervezetet elfogadni. A hét. Lányok — szmokingban. Panaszkodnak a lányok manapság, hogy igy-ugy keveset viszik őket bálba a mamák; az apák morózusak, hacsak báli meghívót látnak is; a fiatalemberek háta libabőrös lesz, mihelyst csak ezt a szót hallják: nősülni. És minden rangú, rendű s nemű emberben ezeket a kellemetlen érzelmeket mi és ki idézi elő? A méregdrága toalett, a piperkőc, hiú asszonynépség. Engedőimet, ha kimondtam a fájó igazat. De tessenek elhinni, az az őrült, esztelen divat az oka mindennek. A divat, amely elnyel minden pénzt, feldúlja a családi békét, adósságba kergeti az apát, a férjet. Ez az esztelen flanc, ahol a mai demokratikusnak hirdetett korban a hölgyek irányító elve: egyenlőtlennek lenni — a magam javára. A fényűzés, mely csak azt keresi . . . was gut, fein und theuer. A tetszeni vágyás! Őnagysága bíborvörös lenne, ha az idei Katalin-ra, a tavalyi bemutatóra készült selyemruhát kellene fölvennie. Vagy talán ezt a hölgyek is tudják ? Lehet. Még azt is megengedem, hogy jobban is tudják. Sőt legeslegjobban ők érzik ennek a terhét. Jó. De hát akkor miért nem szakítanak ezzel a rettenetes anyagi teherrel járó toalettezéssel ? Persze, lehetetlen megtörni az évszázados, vagy évezredes jeget. Éva mindig Éva marad. Azért mégse olyan lehetetlen ez. Legyenek egyszerűen a nők — férfiak. Nem is olyan lehetetlen ez a fiúsítás — toalett dolgában. Mindjárt megmondom: hogy hogyan? Valamint a férfiak egész télen egy cilinderben járnak, sőt nemcsak egy, hanem öt évig is és egész legény korukat egy szmokingban táncolják végig, épen úgy a nők is megtehetnék ezt. Legyen női szmoking, amit a grófné ép úgy hordhatna, mint a pénzügyi tanácsos ur leánykája. És lennének sikkes, de állandósult női kalapok. Tekintetes, nagyságos, vagy talán méltó- ságos asszonyok: ugy-e bizarr ez az eszme? Na-na. Azért ne hamarkodjuk csak el. Gondolkodjunk ! Miért ne lehetne a társadalom a nő toalettje iránt is oly kisigényű, mint amilyen az én tintás riporteri ruházatom iránt? S akkor egy bál költségéből kitelnék egy farsangé; akkor mulathatnánk vígan: sirás és — váltó nélkül. Persze erre ám még aludni kell — egy évezredet. Ha valaki, Hölgyeim, nem hajlandó addig várni, akkor tessék — propagandát kezdeni. Talán érdemes. Pl. * Galibát csinált a villám a nőegyleti estélyen és az iparosbálon. Egy félóránál tovább sötétben volt a közönség, illetve gyertyaszó mellett folyt az előadás, mig azután kigyuladt a sok izzó. Kapott is éljent Billitz, illetve Ringelhann, akit különben Szentjánosbogárnak is szoktak hívni bizalmas körben. Hogy miért épen Szentjánosbogárnak, azt tételül, akkor meg őróla írnék sokat, nagyon sokat... De tudom Istenem, hogy nem olvasná fel. De Ilonáéból, Giziéből, Margitéból is olvasott ; igy nem haragszom élte. Csütörtök, február 16. Semmi különös nem történt ma velem. Oly egyhangú ez az élet! Holnap azonban mulatni fogunk, vendégség lesz Szikoráéknál. . . No, csak azután jól sikerüljön. Péntek, február 18. Pazzzzzarul mulattunk. Volt rengeteg fiatal ember, (de még több leány) meg tánc, meg cigány (az igaz, hogy csak egy szál cimbalmos), meg éneklés! De meg is érezte a lábam; olyan álmos voltam egész nap, hogy semmi hasznomat se lehetett venni. Az igaz, hogy máskor se igen lehet, bár a mutter majd kinyúz néha azért, hogy nem kézimunkázom. Én élőképeket adtam elő, s remekül sikerültek. Legalább mindenkinek nagyon tetszett... A „bolygó hollandi“ (igy hívom P. Sanyit, mert mindig kószál) meg palóc vicceket adott elő. Nagyszerűek voltak. Elhatároztam, hogy leírom majd a naplómba a legérdekesebbet. „... Hogy hát mégis úgy történt a falunkba, követem alássan, hogy megholt a komám-uram. Oszt hát mégis illendőség okából, még is mán úgy hozta a sor, hogy el is kellett temetni, így jutott, magunk között legyen mondva, a tisztesség a kedves komámnak, aki csizmadia a falunkba, meg jól is tud danolázni meg nó- tázni, hogy hát ő virrasszon. Meg hát az is közbejött, hogy meg kellett talpalnyi a tiszte- letes csizmáját, mert hogy hát csak egy lábbelije volt. Hát elvállalta a komám; oszt hát, hogy ott dalmázik meg ahogy csináli a csizmát, hát egyszer csak feleszmél a meghótt ember is, mert hát, hogy csak cethalott vót, aztán igy szól a komámnak, hogy hát: — Aki virraszt, ne danoljék! A komám meg nagyon megihedt, mer’ hát azt hitte, hogy feltámadt a sógor, oszt hát nem tudott mit tenni, mint hát jó fejbe vágta a cethalottat, hogy csakugyan meghótt, oszt ászt mondta hogy: — Aki halott, ne szavalják!“ No, nem nagyszerűi? Szombat, február 19. Még mindig a tegnapi muri hatása alatt állok! Hát a jövő hét ugyan miféle meglepetéseket rejteget számomra ? Erre magam is kiváncsi vagyok! Adieu!
