Eger - hetente kétszer, 1911
1911-12-13 / 99. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre_____ 5 » N egyed évre .. 2'60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények = intézendők. — : Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 99. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. =— Szerda, december 13. Gazda-nevelés. Eger, 1911. dec. 12. A magyar nemzettestnek mintegy 70% -a a földből él és a földnek él. Ezért vagyunk, mint mondani szokták, földművelő állam. Igen ám, de az a 70 százaléknyi magyar csak gyöngén élhet a földből, mert ő maga is csak gyöngén él a földnek. Hogy ez igy van, mi sem mutatja jobban, mint a föld haszna, mely nálunk átlagosan az érték 3 százalékának felel meg. Tekintettel azután arra, hogy 3, sőt 3 5 százalékot még a legmegbízhatóbb pénzintézetek is adnak a betétek után: igazán nem tudhatni, hogy a magyar gazda miért dolgozik és miért teszi ki jövedelmét a szeszélyes időjárás kockázatainak. Hiszen ha eladná a földjét és takarékba tenné az árát, akkor is kapna annyi kamatot, amennyi jövedelmet most élvez a földje után! Ha azután az erdőgazdaság oh jövedelmére gondolunk, még inkább csodálkoznunk kell; Magyarországon ugyanis tömérdek erdő van, amelynek jövedelme katasztrális hol- dankint és évenkint — egy krajcár! Természetes ezek után, hogy a rohamosan fejlődő kereskedelem és az agyontámogatott ipar mellett okvetetlen szükség volt a gazdák tömörülésére, a gazda-kongresszusokra. Ezek a nagyméretű, országos gyűlések évek óta tárgyalják, vitatják a magyar gazda lehetetlen helyzetét; évek óta követelik hangosaD, hogy a földművelő állam segítsen a földművelők helyzetén; évek óta hangoztatják, hogy ez nem mehet igy tovább, mert a gyáripar és általában a kisipar is csak akkor lendülhet föl hazánkban, ha a 70%-nyi magyar, a földművelő-osztály megélhetése, fogyasztó-képessége biztosított. Minden józan gondolkodású magyar jó szemmel nézi a magyar földművelőosztály törekvéseit, hazafias szempontból örül is ennek, és magyar nemzeti okokból teljes sikert kíván nekik. Különösen kívánja e sikert akkor, ha olyan húrokat pengetnek, mint egyik tegnapi gyűlésükön a mezőgazdasági szakoktatás ügyében. Nem alamizsnát kérnek az államtól, nem olcsó kölcsönök után sóhajtoznak, nem sült galambot várnak, hanem arra kérnek módot, hogy megtanulhassák az okszerű, a jövedelmezőbb gazdálkodást. Ez oly tiszteletreméltó törekvés, olyan megbecsülni való óhajtás, hogy még a legmerkantilistább politikus is kalapot emelhet előtte. A magyar kisgazdák és középbirtokosok dolgozni akarnak, csak tanítsák meg őket arra, hogy miként kell okosan dolgozni, hasznosan munkálkodni; miként kell a földnek istenadta erejét józan tervszerűséggel minél jobban kihasználni. Azt mondhatná erre bárki is, hogy hiszen erre már régen tanítják a magyar népet. Ott van a gazdasági ismétlőiskola minden faluban és ott vannak az önálló gazdasági szaktanítók! Hát ezt mi is nagyon jól tudjuk. Sőt azt is tudjuk, hogy Halász Ferenc miniszteri tanácsos vármegyénkből — Butel- lay Endre verpeléti róm. kát. tanítótól — vette a gazdasági ismétlőiskola eszméjét, innét vette a mintát s igy csinálta meg. Nem egészen rajta múlt, hogy a gyönyörű idea csak papiroson fejlődött ki. Olyan lett, mint a legtöbb gazdasági szaktanító munkája: statisztikában, jelentésekben jól fest, de a valóságban (a mostoha körülmények miatt) mitsem ér. A mi oktatásügyünkben úgyszólván semmi agrár-jelleg nincs. Bizonyítja ezt az, hogy az évi százezer továbbtanuló ifjúból csak mintegy 1000 tanulja a mezei gazdálkodást. Tessék jól megfigyelni: ezerből tiz! Pedig nálunk minden ezer emberből 680—700 a földművelő. Az „EGER“ tárcája. Honvágy. Felhőfoszlány vándorol az égen, Elszorul a lelkem, mikor nézem. Nem arra tart, merre engem visznek ! Napnyugatról száll az napkeletnek. Nézem, nézem, hogyan száll e felleg És szememet ellepik a könnyek. Elborultnak látom a világot, Mert napsugárt, kék eget nem látok... Édes anyám, szél ha sír az ágon, Tudd meg, hogy az vágyó sóhajtásom ; És az égből aláhulló cseppek Két szemem bús könnyeiből lettek. M. Rózsika. Levél ment a kaszárnyába ... Mikor az ősz beköszöntött, és a fák, virágok, gyors hervadással indultak enyészetnek, Győri Pista is búcsúzott kedvesétől, a szép Harmat Évitől, mert be kellett rukkolnia katonának. Már több nap óta gondoltak félve rra a percre, mikor el kell válniok egymástól. — Hát aztán vársz-e rám, Évikém, — kérdezte Pista elérzékenyűlve, — míg kiszabadulok a kaszárnyából? — Várok. Nem leszek s-nkinek a felesége — válaszolta Évike könyezve. — Jól van, Évikém. Én hiszek neked, mondotta Pista, — bár minden leányszív csalfa; de azt mondom, hogy ha megcsalsz, akkor nem élek tovább. Hiszen egyedül te vagy a vígasztalásom. Sem apám, sem anyám nincs már nekem . . . — Ne félj, Pista, hű maradok hozzád holtomig . . . E/után mindketten elhallgattak. Évike arra gondolt, hogy nemsokára leesik a hó s akkor majd el-el megyen a fonóba, de már nem dalol oly jó kedvvel, mint azelőtt, mert Pistája nem lesz ott mellette. Pista meg maga előtt látta a kaszárnya nagy épületét és elgondolta: menynyit kell néki ott szenvednie. — No, Évikém, — szakította meg Pista a csöndet — én már megyek. Isten áldjon meg, egyetlenem 1 Gyöngéden átkarolta a leányt és megcsókolta. Évike viszonozta. — Isten áldjon meg, Pista! suttogta Évike könyezve. Ha szenvedsz a kaszárnyában, ne csüggedj el, gondolj arra, hogy én meg itthon szenvedek érted. Pistát másnap elvitte a vonat; bátyja egész a kaszárnyáig elkísérte. Lassan-lassan beleszokott Pista a katonaéletbe. Az igaz, bogy az első hetek alatt nagyon- nagyon sokat szenvedett. Szorította lábát a bakkancs, nyomta fejét a csákó, húzta vállát a puska; szidta a káplár szüntelen, de ő mindent szótlanul tűrt. Gondolta: egyszer majd csak vége szakad ennek is; akkor aztán majd ismét ölelheti az ő Évikéjét. A leányszív azonban kifürkészhetetlen valami. Amíg Pista a kaszárnyában sokszor gondolt Évikéjére, addig Évike lassan-lassan elfeledte őt. Pedig mikor elbúcsúztak, megfogadta, hogy soha sem lesz hozzá hűtelen. Azonban megszegte szavát. . . mást szeretett meg. Pista bátyja, Laci, többször ellátogatott Évikéékhez és megszerette a szép leányt. Egyszer, mikor csak ketten voltak, azt mondotta Évikének: — Nézd, Évike, én katonaviselt ember vagyok. Ideje már, hogy asszonyt vigyek a házhoz. Pista még csak az ősszel rukkolt be; neki
