Eger - hetente kétszer, 1911
1911-10-21 / 84. szám
Előfizetési árak: Egész évre----10 korona. F él évre_____ 5 » N egyed évre _ 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények = intézendők. ===== Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 84. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. Szombat, október 21. Az önbizalom hiánya. Eger, 1911. október 20. Ma húsbiztost választott Egerváros képviselőtestülete; természetes ennélfogva, hogy annyi városatya jött össze, amennyit a város legfontosabb és igy életbevágó ügyeinek tárgyalása se tud odacsalogatni a közgyűlési terembe. Persze kenyérről volt szó. Igaz, hogy kis darab kenyérről. De hát manapság a kis darab kenyér is nagyon kapós. No meg azután sok volt az eszkimó — öten pályáztak — a fóka meg csak egy. Minden kérvényezőnek föl kellett tehát vonúltatnia a maga embereit és így jött össze a választásra 129 városatya. De nem erről a számtalanszor megtárgyalt, fölpanaszolt jelenségről akarunk szólni, hanem másról; arról, hogy öten akarták elnyerni a husbiztosi állást: ennyien folyamodtak érte. És meggyőződésünk, hogy akadt volna húsz-harminc kérvényező is, (ha ugyan nem száz!). Hogy pedig több nem kérvényezett, annak magyarázata a biztos sikertelenség. így csak öten szánhattak küzdelembe a siker reményével, tehát csak öt bélyeges papiros érkezett a polgármesterhez. Pedig hát vajmi sovány tehénke ez az állás, mert évi 1452 korona tize- téssel jár. Es pont Nincs tovább. Még ! állandó biztonság se jár vele, mert nemcsak az általános tisztújítás alkalmával kerül választás alá, hanem megszűnik az állás azonnal, mihelyt a város elesik a fogyasztási és italadó-bérlettől. És mégis mekkora a tülekedés egy ilyen (nem állás, hanem) foglalkozás után! Szinte olyan színezete volt a dolognak, mintha pártpolitikai kérdést csináltak volna ebből a választásból. Pártpolitika és évi 1452 korona jövedelem! Olyan jövedelem, amiből 4 korona sem esik egy napra! És olyan világban, amikor egy kiló húsért többet kell adni 2 koronánál! Mi ebben az idők szomorú jelét látjuk; azt látjuk különösen azért, mert elég jómódú földművesek, önálló iparosok pályáztak ezért a kis darab kenyérért. Hát vájjon nem többet, nem sokkal többet tud-e ennél keresni egy önálló iparos, még ha szegényen kezdi is?! Hát nem jobban tőkésítheti-e az eszét és idejét a földműves ember is?! Emellett pedig megőrizné a szabadságát, a függetlenségét, mert önmagának ura maradna s nem parancsolna neki senki se. A magyarnak azonban nem kell az önálló, a produktív munka; nem kell a személyes érvényesülés, nem kell a szabad, a független ipar és kereskedelem. Nem kell, mert kockázattal jár és talán mert jövedelme is egyenes arányban van a személy munkájával. Inkább dolgozik, fárad a más szolgálatában csekély diurnumért, csak saját boldogulásának felelősségét — ne maga viselje. Nincs önbizalma. Bizony nincs okunk az örömre, mikor ezt a jelenséget tapasztaljuk. Különösen bánthat pedig minden komolyan gondolkodót az, hogy ez nem szórványos tünet, hanem idestova általánossá lett nemzeti jellemvonás. Nálunk egész divat, hogy az emberek szöknek a saját foglalkozásuktól, hogy kényelmesebb (bár esetleg soványabb) megélhetést biztosítsanak maguknak. Eszünkbe jut ez különösen most, amikor az állami költségvetés beterjesztése alkalmából dicsőítő cikket írt egy komoly lapunk a magyar nemzet fejlődési képességéről, erejéről és arról, hogy a „magyar nemzet él, virúl és folyton gyarapszik kulturális és gazdasági erőkben“. Nem; mi nem bízunk ebben a fejlődésben addig, míg az egyes emberekben és így a nemzetben is nem lesz több — önbizalom. Az „EGER“ tárcája. Szüreti emlékek a régi Egerből. Eger szőlő város, borváros. Az volt régen te, az ma is. Bár a jelenkor emberének már sejtelme sincs arról, hogy milyen sátorosünnep- számba meutek azok a napok, amikor a borágról leszüretelték a pompás nedvű fürtöket. — Az az óriási jövedelem, mit Eger lakói a a bikavér után kaptak, ki közvetetlenül, ki közvetve, lázba hozta az egész lakosságot: földművelőt, iparost, kalmárt, nemest, „nemtelen“-t egyaránt; a póstakocsik, delizsáncok pedig alig győzték hordani a vendégeket, a sok idegent a víg egri szüretre. Ezek között nagyon sokszor előkelő is akadt, ha néha nem is a gúnyára, hanem koponyára . .. Vachott Imre, Lisz- nyai Kálmán, a palóc-költő, ihletért járt Eger szüretjeire s ha ebéd, vagy vacsora alkalmatosságával kezébe vette az isteni nedűvel tölt poharat, mindannyiszor ékes dikcióba fogott, vagy ódát szavalt, verset pergetett... Egyszer, igaz, majdnem megjárta, bár csalánba nem üt a „ménkű“. Egy üres hordó tetejéről szónokolt a szüreti vendégségnek. Alapos gesztusokat váltott ki belőle Eged tüzes bora s a dikció hevében egyszerre csak beszakadt a hordó feneke s az ünnepies hangulatban lévő költőt néhány pillanatra elnyelé a hordó gyomra. No de ez mással is megeshetett volna! Szóval étel, ital, vendégáradat, nóta, cigány, puskadurranás, rakétázás volt a régi szüretek recipéje. Hegyen-halmon lakodalom egy, vagy két hétig, amikor megállóit minden más munka. Csak a bodnároknak nem volt pihenésük. Céhszabályaik értelmében szüret alkalmával 3 legényt is tarthatott a bodnármester, máskor csak 2-t, s ha ezt túllépte, megbüntette a céh. És ezzel szemben megengedte a nemes magisztrátus, hogy idegen hordókat is hozhatnak be Eger városába. Volt is szüretkor ezeknek keletje — s ha mind el nem adta az idegen bodnár, — hát az itt levő céhbeliek vették meg tőle potom áron. No de el kell ismernünk, ők sem adták nagyon drágán a finom hordókat; mert 1700 körűi egy háromakós kész hordónak 1 Rhénes forint volt az ára. Egy krajcárért ütöttek fel rája egy abroncsot, míg 6 akós hordóra 2 krajcárért; új fenék készítése 5 kr. egy puttony 17 kr. egy csobolyó 12 kr., egy akós hordó 24 krajcár volt — min igazán nem lehet eléggé csodálkoznunk! Mégis boldogok voltak, mégis meggazdagodtak a nemes bodnár-céh tagjai! — Hja, akkor még senkisem zúgolódott a nehéz megélhetés miatt! A tejjel- mézzel folyó ország földje mindenkinek megadta a magáét. Tehát mesés olcsón jutottak hordóhoz szőlősgazdáink. De a régi hordó még talán becsesebb volt, mert a bor nem vesztette el benne a színét. Azért gondosan tartották, kiforrázták ezeket is szüret előtt; vagy ha öregebb hiba volt benne, kiégették, kiláncozták. Az égetést óvatosan kellett eszközölni; egy helytartósági rendelet szerint csak gyakorlott ember, vagy bodnármester csinálhatta. Ha volt elegendő edény, s ha jól megérett a szőlő, ha jó idő járt: már lehetett gondolkodni a szüret kezdetéről. Nyugodtan lehetett gondolkodni! Biztonságban volt a termés odakünn a hegyen. Állandó és nyári pásztorok őrködnek ott, igy nem szabad egy fürtnek sem hiányoznia. Becsületes, leginkább nőtlen emberek voltak ezek, akik a harmadik kapálástól az utolsó szüretig állandóan kívül tartoztak lenni. A hegybírók, — kik a hegyközség ügyeit intéz-
