Eger - hetente kétszer, 1911

1911-10-14 / 82. szám

1911. október 14. EGER. (82. sz.) 3. nerációt, azután az 1904. évi tűzvész miatt el­szegényedett lakosság tömegesen vándorolt ki Amerikába. Nagyiván községből, különösen tél­víz idején, sokan idegen helyre költöznek fog­lalkozást keresni. Örvényről az ottani ipar­telepek (gőzfűrész, hengermalom) megszűntével mintegy 20 család költözött el. Tiszaigaron pedig a nehéz megélhetési viszonyok kénysze­rítik a szegényebb lakosságot idegenbe menni — munkát vállalni. A kivándorlás lényegesen megcsappant az 1910-dik esztendőben. Míg 1909-ben 1565-en kaptak útlevelet, addig 1910-ben már kétharma­dára, 1018 ra szállott alá a kiadott útlevelek száma. Ezt sem használták föl mind, mert mind­össze csak 814-en vándoroltak ki a vármegyé­ből. A legtöbb kivándorló (91) Eger városából hajózott át az Újvilágba; Gyöngyös városból 28. Harmincon fölül csak 4 községből keltek útra a kivándorlók; 20—30 között 9 község­ből, 10 — 20 között 17 községből, tízen alul pe­dig 57 községből kerültek ki a kivándorlók. Érdekesnek tartjuk megjegyezni, hogy 39 köz­ségből senki sem vándorolt ki a múlt évben; 10 községből pedig még eddig egyáltalán nem vándorolt ki senki. A megcsappant kivándorlással szem­ben a visszavándorlás számaránya is alábbszállt. Csak 176-an tértek vissza az „ujhazá“-ból, hol­ott az előző 1909. évben 809 volt a vissza- vándorlók száma. Arra kérdésre, hogy hányán lehetnek Ame­rikában a mi véreink, a hevesmegyeiek közül, a következő statisztikai adatokkal felelünk: 1909. év végén távol volt 7598 egyén. Ehhez, ha hozzáadjuk az 1910-ben kivándorolt 814 lelket, a létszám 8412-re emelkedik. Ebből azonban le kell vonni a 176 visszavándorlót, így tehát Amerikában az 1910. év végén 8236 hevesmegyebeli kivándorló volt. A hét. Alaposság. Az „Az Újság“ egyik utóbbi számá­ban a magyar posta egy tévedéséről beszél és bevezetésképen ezt mondja: „Eleink sokat mu­lattak azon, hogy a gyermekkorát élő magyar posta Lontó hevesmegyei községet egy levél- boritékon erővel Londonba küldötte. Az angol fővárosból azután szépen kitanították a ma­gyar postásokat, hogy Lontó az egy hevesme­gyei község; Hevesmegye pedig Magyarorszá­gon lévén, a levélnek semmi keresni valója nincs Angliában.“ Mi erre azt mondjuk az újságírói alaposság­nak : Lontó pedig nem Hevesvármegyében, hanem Hontvármegyében lévén — az esetnek semmi köze nincs Hevesvármegyével. * Nap-fogyatkozás vármegyénkben. A „Nap“ utcai elárúsításának joga (illetve alispáni engedélye) e héten járt le. A kolportázst intéző vállal­kozó folyamodott is az alispánhoz az engedély meghosszabbításáért, de — a Nap-ra vonatko­zóan hiába. Majzik Viktor a Nap utcai elárú­sításának engedélyét nem hosszabbította meg, mert szerinte e lap iránya és hangja árt a közerkölcsnek. Tiszteljük a sajtószabadságot és termé­szetes, hogy a sajtótermékek terjesztésének lelkes hívei vagyunk, de nagyon igazat adunk vármegyénk alispánjának. Igaza volt, mert hiszen egri esetekről tudunk, amelyeket hasáb­számra tárgyalt ez a lap, pedig illetékes he­lyen maga a szerkesztőség tudakozódott az illető ügyek iránt; előre és hiteles forrásból tudta, hogy nem lehet igaz, amit ír. Mégis megírta, mégis kiadta! No már az ilyen sajtó­termék terjesztése igazán káros, hiába írják ezt a betiltást a „szent ügy“ kárára. Csak egy a megjegyzésünk: már régen meg kellett volna tőle vonni az engedélyt nem­csak nálunk, hanem másütt is. * Az Érsekkertben több vadgesztenyefa virág­zik, jóllehet leveleit már jórészt elhullatta. Érdemes kimenni és megnézni ezt is. No meg a — kertet is. Az egri közönség nem­törődömségének oly szembeszökő bizonyítékait látjuk ott a kertben, aminőt el se hinnénk, ha saját szemeinkkel nem látnok. Régen tapasztaljuk, hogy azok az intéz­mények, társulatok, amelyek nyári mulatság cél­jaira kérik el az Érsekkertet, a mulatság után otthagynak minden piszkot, minden szemetet, ahelyett, hogy hálájukat, köszönetüket a kert kisöpörtetésével, az okozott rendellenességek eltüntetésével fejeznék ki. Az utakon és a gyepen ott van a feltúrt föld, ahonnét a leásott asztalok lábait kihúzo­gatták ; az ad hoc nyári tűzhely kiásott gödrei egymás mellé sorakoznak, sőt a múlt héten ott volt még az a két oszlop is, amelyet az alkalomszerűen bevezetett villanyvilágítás miatt ástak le. Kivették ugyan, de a gödör ott ma­radt és a lefektetett oszlopokat is kerülgetni kellett. Ezeket a nyár minden hetében elmond­hattuk volna, de nem akartunk bántani egyet- len-egy mulatság-rendező egyesületet se. így egy kalap alatt kevesebb jut egyre-egyre a — megrovásból. És hátha ez is használna!? Hátha akadna olyan egyesület, amely jövőre nem hagy szemetet, rendetlenséget Érsekker­tünkben — a neki jövedelmező mulatság után. * A szabadságharc „csattanója“ az október ha- todiki ünnepre vonatkozó egri plakát szerint — a tizenhárom hős kivégzése volt. Nem tudjuk, hogy kinek a fejében szüle­tett ez a szerencsétlen képlet, de azt tudjuk, hogy pár év óta ugyanezt olvassuk ezen az alkalmi plakáton. A szent ügy érdekében kérjük azokat, akiket illet, hogy jövőre szerkesszenek más fel­hívást, vagy legalább hagyják el a plakát ele­jéről ezt a — csattanót. * Az első fagy megjött szerdán reggelre. E hónap 10-én éjjel zérus alá szállott a hőmérő kéneső oszlopa. Az Orsz. Meteorológiai intézet időjóslása bevált. A város külső részeiben, meg künn a szabadban (ahol szermészetesen inkább lehűl a levegő) vékony jégréteg kelet­kezett a vízen. Mindamellett persze az időjá­rás verőfényes és napközben meleg is; este azonban oly hűvös az idő, hogy szinte télies és a hegyoldalakon lobogó pásztortüzeknek most már nem a romantikus szüreti mulatság, hanem a — melegedés a céljuk. * Ad vocem: szüret. Az idén a vincellériskola minta-szüretje elmarad, valami ott fellépett ragadós nyavalya miatt. Gazdáinkra nézve nem nagy kár, annál az egyszerű oknál fogva, mert alig van évek hosszú során keresztül érdeklődő, a sippal-dobbal, kötelességszerüen hirdetett minta­szüreten. Elég baj, de igy van. Szinte csodálkozik az ember a mi kisgazdáink nem-törődömségén. Saját érdeke volna minden szőlősgazdának, hogy megnézze az igazán tanulságos szüretet, mert annak bizony csak ő venné és látná a hasznát: jobb lenne a bora, több pénzt kapna érte. Híresebb is lenne az egri bor és igy a köznek is hasznára lenne. De hát a maradi csökönyösség régi jó magyar szokás; ezt ugyan soha el nem hagyja a mi népünk! elhinni ilyen rettenetes dolgot Chantresről. De arra, hogy mi oka lehetett a halottnak e ke­gyetlen vádra, ő sem tudott mondani semmit. Nem volt okom reá, hogy az asszonyt tart­sam a dráma okozójának. Mindenki hűségesnek mondta és tartotta. Férje csak néhány évvel volt idősebb nála és ha állandóan morózus volt is, de feleségét imádta. Chantres tipikus világfi volt. Éreztem, hogy e három ember között va­lami kapcsolat van e drámában, de nem bírtam elhinni, hogy Chantres gyilkosa lenne D’Artique- nek. Ezt a meggyőződésemet nemcsak az ő őszinte tagadása, hanem különösen az okozta, hogy a haldokló szemében a kielégített bosszú tüzét láttam megcsillanni. De semmi bizonyo­sat nem tudtam fölfedezni. Már úgy látszott, kénytelen leszek esküdtszék elé állítani Chant- rest, mikor váratlanul történt valami. Mme D’Artique jött el az irodámba. Re­megett és úgy nyugodott vállán az özvegyi fátyol, mint egy pihenő gyászmadár leereszke­dett szárnya. — Bíró úr, — kezdett beszélni — nem törődhetem a magam hírével, mikor másnak talán az élete van kockán. Mr. de Chantres kedvesem volt.. . — Istenem, Madame, kételkednem kell benne. Tudta ezt az ön férje? — Nem tudom. . . Nagyon nyugtalan volt és szomorú az utolsó napokban, de ez nem le­pett meg, mert sokszor volt ilyen hangulatban. — Irt önnek Chantres? — Soha. Elég gyakran láttuk egymást, tehát nem volt rá szükség. Mindössze egy ce­ruzával sebtében írott, cédulám volt tőle; né­hány nappal írta a szerencsétlenség előtt. Ta­lálkozónk volt, de nem mehettem el, mert D’Artique egész este nem hagyott el. — Megvan-e az a cédula? — Hiába kerestem, nem találom. — Nem lehetséges, hogy Mr. Chantres e miatt összeveszett férjével és talán verekedés közben jogos önvédelemből ölte meg ? — Igen. . . talán. . . Nem. . . bíró úr. Mr. Chantres nem ölte meg. . . Más lehet az.. . Nem hiszem. . . esküszöm önnek. . . Magam is úgy gondoltam és éppen azért másnap elmentem D’Artique dolgozószobájába, hogy a kis cédulát megkeressem. Felkutattam az egész irodát, de hiába; végül kiesett a többi közül egy könyv, melyből jelzőcédula látszott ki. Valami azt súgta, hogy itt kell a dolog nyitját keresnem. Fölvettem. Régi munka volt a népek szokásairól. A jelzőcédula csakugyan az a levélke volt, amit kerestem. Amint a köny­vet kinyitottam, egy szakasz tűnt szemembe, mely kék ceruzával volt aláhúzva. Elolvastam. „Megtörténik, hogy a kínai, vagy japán megöli magát azért, hogy ellenségén bosszút álljon. Rettenetes bosszú ez, mert a gyanú­sítottat hajmeresztő zaklatásnak, vallatásnak teszi ki, mely rendesen annak halálra-itél- tetésével végződik.“ Ez megmagyarázott mindent. Megértettem az elhúnytnak lelki gyötrődését, kétségbeesé­sét, halnivágyását. Megölhette volna vetélytár- sát, de kínosabb halált óhajtott neki. Máig is azt hiszem, hogy helyesen követ­keztettem, — fejezte be Martignac. Ha pedig nem: akkor is inkább szabadon bocsátók akár száz bűnöst, semhogy csak egy ártatlant is elítéljek. Payen után franciából.

Next

/
Oldalképek
Tartalom