Eger - hetente kétszer, 1911
1911-01-07 / 2. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre_____ 5 » N egyed évre _ 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendőké HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 2. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. Szombat, január 7. Főpásztorunk a közállapotokról. Eger, 1911. január 6. Abban a semmitmondó sivárságban, mely közéletünk uj esztendejét bevezette, üdítő és vigasztaló szellemi oázis Eger nagybölcsességű főpapjának Vizkereszt napján kiadott főpásztori körirata, mely a klasszikusok remek latin nyelvén tárja fel a papság előtt az egyház és haza jelen helyzetét, írányjelző szövetnekül szolgálván a köz javát munkáló céltudatos tevékenységre. Ám amily vigaszt gerjesztő e nagyszerű megnyilatkozás a benne rejlő szellemi kincsek nagy gazdagsága miatt, ép annyira lehangoló, vagy inkább komoly tevékenységre sürgető, közviszonyainknak hűséges, és azért nagyon szomorú rajza miatt. A terjedelmes köriratból egyes kisebb részleteket itt közlünk magyar fordításban. * A szabadon hirdetett téveszméknek áradatában s a vallástalanság- nak napról napra sokasodó forté- lyos mesterkedései közt, melyek az előhaladás jelszava s az álboldogulás örve alatt, az embereket Istentől elszakasztani törekesznek, nem csoda, ha az új év küszöbén aggodalmaktól remegő lélekkel gondolunk a szinte végveszéllyel fenyegető közállapotokra. Kezdet óta annyi és oly ádáz ostromtüzet kiállott egyházunkat e vészes időkben ellenei részéről oly támadások érik, mintha csak a sokszázados gyűlölködés s a forrpontra hevült ártó szándék harcdöntő ütközetét készülne megvívni. Megértették, hogy a naponkint megjelenő hírlapok szándékaik érlelésére a legjobb eszközök, mert a tév- tanok mérge, ismételt sűrű adagokban, legbiztosabban fertőzi meg a lelket, s hogy a fékezetten vágyak ébresztése, az érzékek ingerlése által leghamarább romlik meg a szív. E módszerükkel aztán meghamisítják az embereknek a létező dolgok felől való ismereteit, kielőgít- hetlen vágyakozásokat és élvezethajszát keltenek, a vallásos és társadalmi rendet felforgatják, s az igazságnak, jognak, tisztességnek, valamint a vallásnak eszméjét a lelkekben kioltják. így eszelték ki azt is, hogy az állam joggal árthatja bele magát a pusztán csak valláserkölcsi s csupán a lelki vezetést illető egyházi jog- gyakorlatba is, és a püspököknek, valamint a híveknek a római pápával való kölcsönös ős akadálytalan összeköttetésük útjába joggal gördíthet akadályokat. Nem átallják továbbá vitatni, hogy az isteni kinyilatkoztatás ártalmára van inkább, mintsem hasznára az emberiség elhaladásának, és hogy maga a kinyilatkoztatás tökéletlen, tehát további állandó s az emberiség értelmi előhaladásával lépést tartó fejlődésnek alávetett. Nem tartózkodnak a Szentírásban foglalt jövendöléseket és csodákat költői képzelgéseknek minősíteni, s az ó- és új szövetség Isten-ihlette szent könyveinek tartalmát koholt hitregéknek, sőt magát Krisztus Urunkat mondái személynek állítani. Vakmerőn vitatják továbbá,hogy az emberi elme, mely az Istentől teljesen független, az igazság- és hamisságnak, a jónak és rossznak egyedül illetékes Ítélő bírája, és hogy ez az emberi ész egyedüli törvénye önmagának, természetes képességei által pedig elég arra, hogy az emberiség boldogúlása kizárólag csak rajta fordúljon meg. Irigykedő gyűlölséggel s leplezetlenül támadják azért még a természet törvényével szentesített tulajdonjogot is, vétkes szerzeménynek állítván mindazt, ami törvényes öröklésből, vagy adományozásból ered, ami szellemi vagy testi munka, avagy önmegtagadó takarékos életmód gyümölcse. Pedig a mások kifosztására alapított vagyonszerzés, még akkor is, ha az, az egymást felváltó eszmék, a változott erkölcsök, a társadalmi és államélet uj irányú fejlődésének 1844-ben megírja „Búcsú a színészettől“ című költeményét, melyben Adom tudtára mindazoknak, Kiket tán sorsom érdekel, Hogy tiszta látkörét jövßmnek Sötét, nehéz köd lepte el. Eddig Thália papja voltam, Most szerkesztö-segód leszek, Isten veled, regényes élet! Kalandok, Isten veletek! Az „elzárt mennyországáról, mint a színpadot hívta, nem tud lemondani; hiszen e bucsű- dalában is szebb jövőt remél: De sorsom egykor még azt mondja, Ha majd rám megbékülve néz: „Eredj, ahonnan számiizólek, Légy, ami voltál, légy szinész!“ Hát addig is, mig újra elzárt Mennyországomba léphetek: Isten veled, regényes élet! Kalandok, Isten veletek ! A színpad, a színpad... Talán ezzel a gondolattal feküdt, vele ébredt; talán odahagyta volna a segéd-szerkesztőséget is, ha „tiszta látkörét“ jövőjének, nehéz köd nem lepte volna el. Mindegy! Még egyszer kopogtatott az „elzárt mennyország“ kapuján. Remélte, hogy felnyílik az. Hiszen az írás is azt mondja: „Zörgess és megDyittatik“. . . S Petőfi zörgetett. . . 1844. október 12-én ismét föllépett, mint Az „EGER“ tárcája. Petőfi utolsó színpadi szerepe. Sajátságos jelenség irodalmunk nagyjainak életében, hogy majd mindegyik más pályára készült, mint amire Istentől nyert tehetsége az élet küzdelmeiben vezette. Jókai festő, Arany szinész akart lenni, Szigligeti a szerény mérnöki pályára vágyódott. S mi volt a sorsuk ? Jókai regényíró, Arany költő, Szigligeti pedig drámairó és színigazgató lett. És hogy a képzőművészetek teréről is megemlítsünk valakit, Orlai Petries Somát hozzuk fel, aki költő akart lenui, hírnevét mégis ecsetjével alapította meg. A Gondviselés és a tervező lélek ellenmondását Petőfi tüneményes pályafutásán is megtaláljuk. Petőfi is, mint Arany, Thália papjának készült és — költő lett. Petőfit természetében rejlő ideálizmusa vitte a szinészpályára, ha ugyan pályának mondhatjuk az akkori szinészéletet. Hogy valóban az ifjú szív eszményi lelkesülésével ment színésznek, azt sok-sok költeményében kifejezi. A „Szinész*dal“-ban valósággal tömjénez szi- nésztársainak (és természetesen önmagának is), midőn ezt írja: Csak árny, amit teremt A költöképzelet; Mi adjuk meg neki A lelket, életet! Majd apostoloknak mondja Thália papjait: Apostolok vagyunk Az erköles mezején; Apostoli szavunk Téged kiált: erény! Mi szép, mi szép, mi szép A mi föladatunk! Legyünk büszkék reá, Hogy színészek vagyunk. A lángoló lelkesedés idővel fájdalmas csalódássá változott. Költeményeiben fejezi ki e csalódásait is. A tehetség hiánya, a meztelen valót feltáró nyomorúságos megélhetés, a közönség részvétlenségé, a színigazgató és a színészek közötti örökös perpatvar, elvették kedvét a szinészkedéstől és mint „Levél“ cimű versében bevallja: . .. Tapasztalásom nem volt olyatén, Mely kedvre hozta volna lelkemet. Búcsút mond a színpadnak. Nem jövőjére gondol; inkább a pillanatnyi hatások embere itt is, mint sok mindenben. Lemondása okát „köd“-nek hívja, de ez a köd a valóságban szétűzhetetlen felleg, a tehetség hiányának feliege, mely nélkül Thália nem mosolyog papjaira.
