Eger - hetente kétszer, 1911

1911-10-07 / 80. szám

Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre.......... 5 » N egyed évre ~ 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények -...........- intézendők. = K iadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfize­tések és hirdetések küldend ők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 80. szám. _-------- XXXIV. ÉVFOLYAM. ----- - - Szombat, október 7. A színek harca, Eger, 1911. okt. 6. (3^) A „felvilágosodott“-nak hir­detett XX-dik században szerencsésen eljutottunk odáig, hogy egyéb bajok hiján (!?), formális csatározások foly­nak a — színek miatt. / Es csodálatos, nem a piros-fehér- zöld jegyében és érdekében indul ez a szfn-háborű (ami elvégre is, nemzeti szempontból, talán még érthető, sőt menthető is lenne), hanem a vörös, a szociál-demokraták vérszínű jelvénye akarja letiporni a fehéret és sárgát, a pápaság, tehát a katolicizmus szimbo­likus lobogóját. Idegen állam színeit nem tűrhet­jük! — harsogják azok, akik úgy vi­gyáznak a hazára, hogy a hazát nem ismerő szociál-demokraták vörös zász­lójával kacérkodnak. És akadnak ha­tóságok, — nap-napmellett olvashat­juk az újságokban, — amelyek lesze­detik a Kát. Körök- és Legényegyle­tekről a nemzeti színű zászlók mellé kitűzött fehér-sárga lobogót, amely pe­dig az egész világon, minden népek és nemzetek között becsületet és pol­gárjogot szerzett annak az egyháznak, melynek színeit viseli, és amely egy­Az „EGER“ tárcája. 1849. okt. 6. Aradi vár sötét tömlöcében Párharcot ví remény és a kétség . .. Győz-e vájjon az ármány hatalma, Vagy diadalra jut a vitézség? .. . Maroknyi nép hősi küzködése Vájj’ megtenni várt gyümölcseit, Vagy a túlsúly bosszuló kezébe Jut? . . . Biz’ itt csak az Isten segít! Börtön mélyén így mereng a hős rab, Tenyerébe hajtva bús fejét . . . Szomorú az, fáj, mi szivét gyötri: . . Magyar sereg . . . honvéd . . . szerteszét... Gondjai közt elnyomja az álom, Szunnyadoz az elfogott vitéz ... — r Édes, csodaszép álom terül rá: — Nagyság, fény, . . . mit szabadság tetéz.. Ott küzd halálfejes sereg élén . . . Rajta, honvéd! Ez utolsó órád . . . Csak előre . . . ellen így is, úgy is Látod, mennyi hitvány golyót szór rád! . . Csak előre 1 Ha kell, a halálba! Ott is édesebb a szabad földön. .. ház, tíz évszázad vérzivatarjai között, valósággal nemzet-fönntartó missziót tel­jesített éppen Magyarországon. A magyarság évezredes múltjával egybeforrott, a mindenkori hazafiasságot véráldozatokkal is bizonyító katoliciz­mus színeit tehát elkobozzák, a vörös lobogó pedig büszkén és háborítatla­nul leng a hazátlanságot hirdetők ke­zében ! . . . Mit jelent ez? Azt talán, hogy magyarnak és ka­tolikusnak lenni immár bűn Magyar- országon? Ellenben hazátlannak lenni — erény? Nem. Ennyire még nem vagyunk. A színek harca nem egyéb, mint epizód; cserkésző guerilla-támadás ab­ban a nagy kultur-háborúban, amelyet a szabadgondolat előre-tolásával, a sza­badkőművesség indít minden vallás, és igy elsősorban a legerősebb, vagyis az evangéliumi alapon álló katolikus vallás ellen. A szabadkőművességnek, kétségkí­vül, nagy a felszívó ereje. Jelszavai: a tudomány, haladás és felvilágosodás, egy táborba gyűjtik a tagadás szel­lemének hódoló, a lelkiekkel nem tö­rődő és az emberiségnek évezredek Rajta, honvéd! Rajta honvéd! rajta!... Vágd az ellent — úgy sem él örökkön!.. Az álomnak folytatása lészen . . . Boldog ország, örvendező arcok . . . Öröm, béke, újra él a nemzet, Megszűntek az öldökölő harcok . . . Felriad. . . a kulcs fordúl a zárban, Gyertyavilág sápadt fénye reszket. . . — Igen! vége az önkénynek, — vége !... Szent atya jő, hozva szent keresztet. . . Utána a porkoláb — a zsarnok, — Fogoly, kövess! a bitófa készen, Mitől se félj, jól vigyázunk majd rád, Mig odaérsz, — mi bajod sem lészen! . . . — Hitvány bakó, rongyos ijesztésed Magyart soha — mig élsz meg nem riaszt! Ám jerünk — de lesz még visszatorlás, Van még Isten, ki felettünk virraszt!... Ám ne gondold — célod, hogy eléred, Életünk, az lehet a tiéd, De a jövő sujtoló kezétől Csak az Isten — s ha ő sem — ki véd?!... Lesz még örömnapja a magyarnak, Lesz szivárvány még ott fenn az égen, Lesz még bosszú, s ti reszketni fogtok, Mint reszkettetek nem is olyan régen!... óta ápolt tradícióit kiirtani törekedő elemeket, — igy a szociál-demokratá- kat is, — akik azután értelmiségük és vérmérsékletük fokozata szerint igye­keznek érvényesülni a közösen vívandó harcban. A tudósok a természettudomány és filozófia fegyvereivel a dogmák, hagyo­mányok, tradíciók és megszokott er­kölcsi formák ellen állanak síkra; a szociál-demokraták pedig a társadalmi rendet akarják fölforgatni, hogy így a legázolt romokon fölépíthessék a ma­guk — még elméletben sem létező (mert még senki sem dolgozta ki!) — uj társadalmát. A tudomány fegyvereivel harcolók küzdelme veszedelmesebb, bár zajtalan. A betűk hadseregét mozgósítják és így a lelkeket gyilkolják. Könyvek, röpíra- tok, újságok hordják szét eszméiket és bizony-bizony pm egy gyöngébb lelket sikerül megmételvezniök. A tár- sadalmi téren folyó harc zajosabb és éppen ezért veszélytelenebb; mert el­lenőrizhető. Olyan ez, mint a csörgő­kígyó préda-vadászata: az áldozat a kígyó gyűrűinek zörgéséről tudja, hon­nan jön a veszedelem. Védekezik tehát, vagy menekül, ahogy éppen módjában Mikor a jég tüzet fog. — Mintha tündérországban volna az ember! — kiáltott föl az elragadtatás hangján Fodor Lajos, midőn társai közül elsőnek ért ki a fenyves sötétjéből az Ördögútra. Pár pillanat múlva a társaságnak mind a nyolc tagja ott állott a hegy sziklaoldalán és bódult fejjel élvezte a mesebeli látványt. A félméter széles sziklaut alatt szédítő mélység tátong. A mély völgyet már sötétzöld fenyves födi; a hatalmas szálfák feléig se ér­nek a titáni falnak. A messzebb levőknek csak épp’ a csúcsa látszik. A völgy mélyén sziklá- ról-sziklára zuhanva, mennydörögve rohan tova a hegyi patak. Nem látszik belőle semmi, de dübörgése már messziről hallható. Tizenhárom beszélt igy a múltban, Tizenhárom — s jobb jövőt remélt; Olyat — miről hajdan énekeltek, Miről lantos, hegedű regélt. . . Tizenhárom halt akkor egyszerre, Kik oly hősen védték a hazát. . . S a szerető, hálás magyar szívben Ugyanannyi élte túl magát. . . Lorán József.

Next

/
Oldalképek
Tartalom