Eger - hetente kétszer, 1911

1911-09-09 / 72. szám

Előfizetési árak:

Egész évre

___10 korona.

F

él évre_____ 5 »

N

egyed évre ~ 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér.

Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények - intézendők. =====

Kiadóhivatal:

Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők*

HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

1911. — 72. szám.

XXXIV. ÉVFOLYAM.

Szombat, szeptember 9.

Az „élet“ ára.

Eger, 1911. szept. 8.

Gyönyörű gondolata a magyar nyelv bölcseletének az, hogy a mindennapi kenyeret adó gabonát „élet“-nek nevezte el. És ámbár vannak hasonlatos, sőt majdnem naponkint nélkülözhetetlen táplálékaink, se a burgonyára, se a húsra nem használja ezt a szép szót, melyet különben eredetien a legnagyobb földi javunk jelölésére foglalt le.

Nos, ha a búzából és rozsból készült kenyér ennyire nélkülözhetetlen napi táplálékunk, világos, hogy a ga- bonaneműeknek áralakulása minden embert: kicsinyt és nagyot egyaránt érdekel. Ez az érdeklődés annál jogosabb, mert a magyar piacon nem természetesen alakulnak a gabonaárak.

Az úgynevezett 'papiros búza már tömérdek embert tett koldussá, aki vele kísérletezett és millióknak okozott érzékeny kárt, mert lenyomta az „élet“ árát és így kisebb-nagyobb összeget lopott ki a gazdák zsebéből. Ez az üzleti folyamat, sajnos, évek óta tart és az idén is erősen kísérleteztek véle a börziánerek.

Idei gabonatermésünk körülbelül 60 millió métermázsa a búzából és rozsból; amaz 48, ez 13 métermázsát adott. Olyan eredmény, amelyet csak 10—15 évvel ezelőtt is nagynak tarí tottunk, de ma — amikor mégis csak intenzívebb a mezei gazdálkodás, továbbá az aránytalanul és hirtelen megnövekedett kereseti viszonyok miatt javulván a táplálkozás, megnövekedett a fogyasztás is — alig mondható közepesnek. Ha Ausztriának is ilyen lesz az id< i termés-eredménye, akkor legfeljebb arra gondolhatunk, hogy idei gabonánk fedezi a monarchia szükségletét. Mivel azonban a Lajthán tűi aligha lesz ekkora a termés, nagyon kétséges, hogy ki birjuk-e majd elégíteni szükségleteinket a magunk emberségéből.

Mivel a kereslet és kínálat egymáshoz való aránya szabályozza a piaci ár alakulását, azt kellene hinnünk, hogy a föntemlített körülmények alapján kedvező gabonaárakra volt kilátás a nyár elején. Es mégis mit tapasztaltunk? A börze-spekulánsok mesterségesen és következetesen nyomták a papiros-buza árát, mert így reméllették, hogy a gazda-közönség fölül majd a faluról-falura járó gabona-ügynököknek és potom áron vesztegeti el termését. Persze, ha a termés jó része már a gabona-kereskedelem kezében lett volna: akkor rögtön jelentkezik az áremelkedés. Ez más szóval annyit jelent, hogy a hasznot nem a verejtékező és a természet erőivel, továbbá nagy közterhekkel küzdő birtokos élvezte volna, hanem a hűvös szobák pamlagán havannát füstölő börziáner.

A gazdák azonban, szerencsére, észrevették a börze-manővert, melyet az ő tapasztalatlanságukra épített a tőzsde. A műbelet, amely eddig minden évben bevált és olyan tömérdek bankót vitt el a gazdák zsebéből, az idén csütörtököt mondott. Gazdáink tartózkodtak az eladástól, mert észrevették, hogy az „élet“-árak alakulása jórészt tőlük is függ. Az aratás után nem ontották a búzát piacunkra s igy a rohamos és nagy kínálattal nem nyomták le az árakat, nem ártottak önmaguknak. Evvel megakadályozták az árhanyatlást, sőt még javították is az árfolyamot.

Ne gondolja senki, hogy a mai búzaáraknak (és különösen a követke- zendőknek) a szegény fogyasztó szempontjából örülni tudunk. A világért sem! De annak örülünk, hogy a tejfelt az a gazda-társadalom szedi le az idén, amelynek eddig csak a savó jutott. Viszont mindenki meg lehet győződve, hogy ha a börze júniusi és júliusi manővere sikerül és gazdáink potom áron vesztegették volna el az életet: ma már az új tulajdonosok (a gabonakereskedők és ügynökök) sokkal feljebb hajtották volna az árakat, mint ahogy most állanak, mert nekik nem elég a tisztes polgári haszon.

A latin közmondás — Tibi aras, tibi oeeas, tibi eidem et metes — eddi- gelé nem volt érvényes nálunk. Az

Az „EGER46 tárcája.

A párbaj.

Múlt évben pár napot Besan^onban töltöttem, egyik barátom lakodalmán. Vacsora után valaki megveregette a vállamat.

— Nem ismersz már?

Egy dragonyos kapitány volt, ki már a vacsora alatt is feltűnt nekem.

— Megvallom. . .

— De hiszen Gustave Hoche vagyok, saint- barbei iskolatársad.

Megismertem. Egy sarokba ültünk csevegni az elmúlt időkről; azután elváltunk. Hónapokig nem hallottam róla; mindaddig, mig a hivatalos lapban századparancsnokká való kinevez- tetését nem olvastam.

Múlt augusztusban véletlenül találkoztam vele a Champs-Elyséen.

— Te vagy, kapitány ?... Mily szerencsés véletlen !

— Én — mondá szomorú hangon. Örülök, hogy találkoztam veled.

Megöregedett arca halvány volt és haja | szürkülni kezdett. Sétálni mentünk. Hiába igyekeztem társalgásra bírni, néma maradt.

— Bajod van, vén fiú? — kérdeztem tőle hirtelen.

— Van, mondá halkan.

— Talán valami szerelmi történet?

— Kimondhatatlanúl szenvedek és talán tudsz valami tanácsot adni. Mióta utoljára találkoztunk, valóságos dráma játszódott le az életemben ... Mikor a tartalékosok Moubeuge- be bevonultak, ezredünk egyik magasabb tisztjével betértünk a moubeugei-i vasúti vendéglőbe egy csésze bouillonra.

— Van az idén valami nevezetesség a tartalékosai közt? kérdezte a tiszt.

— Van egy híres festő ... Hát önnél ?

— Nálam egy női nevezetességnek a fia van: Georges de Treines.

— A szép Madame de Treines fia ? kérdeztem meglepetve.

— Azé.

. Fölkacagtam.

— Már akkora fia volna? Emlékszem, hogy egyszer halálosan szerelmes voltam belé.

— Én is szerelmes voltam a szép asszonyba, de nyilatkozni nem mertem soha.

— Rosszul tette. Nagyon jól esett volna neki.

— Alig hogy ezt elmondtam, a különszoba ajtajában egy kis katonát pillantottam meg. Halvány volt, mint a halál. Tántorgó léptekkel jött hozzám, reszkető kezeivel az asztalra támaszkodott és réveteg szemmel nézett rám. Azután fölemelte a kezét, mintha az arcomba akart volna vágni.

Néhány katona előrohaut és megragadta.

— Az anyám! — mondá fuldokolva.

— Szolgálatára állok — mondám roppantul szégyenkezve a miatt, hogy így nyilatkoztam egy nőről.

Félóra múlva tábornokom előtt állottam és elmondtam neki mindent.

— Most mit fog tenni, — kérdezte.

— ügy látom, tábornok úr, hogy csak egy út van előttem. A fiatal embert súlyosan megsértettem és megverekszem vele.

— Csak nem bolondult meg? Egy parancsnok verekedjék egy egyszerű katonával.

— Szabadjon megjegyeznem, tábornok úr