Eger - hetente kétszer, 1911
1911-08-26 / 68. szám
2 EGER. (68. sz.) 1911. augusztus 2 6. A kisemberek bankja. — A postatakarékpénztárról. — Arról írunk ezúttal, aminél melegebben — a közérdek szempontjából — alig lehet valamivel foglalkozni. Negyedszázados múltra visszatekintő posta- takarékpénztári intézményünk, amelyre mint igazi népbankra és egyszersmind az állam bankjára még nagy hivatás vár a járadékpiac irányítása és a takarékossági hajlamnak helyes irányba való terelése tekintetében: most adta ki huszonötödik üzletévéről szóló jelentését. A négy nyomtatott ívre terjedő füzetben lapozgatva, örömmel látjuk, hogy az egész vonalon egészséges fejlődés mutatkozik és a második negyedszázad a legkedvezőbb auspiciu- mok között kezdődött meg. A postatakarékpénztári intézmény nagy közgazdasági hivatást, száz meg százezer kisember megtakarított filléreinek a köz javára való gyümölcsöztetését, különben talán elkallódó vagy céltalanul hányódó apró tégladaraboknak hatalmas építménybe való céltudatos egyesítését annál jobban és annál sikeresebben tudja megvalósítani, minél több megtakarított fillér gyarapítja a pénztáraiban felhalmozódó és pénzpiacunkon máris számottevő tőkeerőt. A múlt év végén kerekszámban 776 ezer betevője volt a postatakarékpénztárnak, és a betevők összes követelése kicsi híjján eléri a 108 millió koronát. Az 1910. évi betétek ösz- szege 76 millió korona volt, ami az intézet fennállása óta a legnagyobb évi betét. A betét- álladék tiszta növekedése 1909-ben 5’9 millió. 1910-ben 9*3 millió korona volt, a betevők számának tiszta gyarapodása pedig az előző évi 42 ezerrel szemben a 48 ezret is meghaladta. Jelenleg az ország minden ezer lakosa közül 37-nek van postatakarékpénztári betétje, mig 1909-ben 35, 1908-ban 32 betevő esett minden ezer lakosra. Érdekes a betevők foglalkozás és nem szerint való csoportosítása is, amelyből kitűnik, hogy a betevők 67%-a férfi, 32%-a nő és 1%-a jogi személy, továbbá, hogy a betevők sorában legnagyobb arányszámmal szerepel a kézműipari segéd- és munkásszemélyzet, ellenben legkevesebb betevő akad a gyári munkásság körében. Nagyobb számú takarékoskodó akad a tanulók, a házi cselédek, a gazdasági cselédek és munkások, a napszámosok, kereskedelmi alkalmazottak és a kisebb hivatalnokok körében. A betétek száma a visszafizetések kétszerese s a betétálladék erős fejlődését mozdítja elő a visszafizetések arányszámának csökkenő irányzata. Az egyes betétek 61 százaléka tiz koronán alul, 91 százaléka 100 koronán alul maradt, látszik tehát, hogy a postatakarékpénztár igazán a kisemberek bankja. Egy-egy betevőre esett 1910-ben 10D85 korona átlagos betétösszeg s az év végén egy-egy betevőre eső tiszta megtakarítás 138 korona 99 fillér volt. Az összes betétkönyvecskékből 10 koronánál kisebb összegről szól 40%, 10—200 korona közti betétekről szól 46,4%, 200 koronán felüli 13'6%, az emelkedés legnagyobba középső (10—200 koronás) csoportnál, ami örvendetes jelenség. A csekküzletben a forgalom elérte a 7 7* mii* liárdot, vagyis a klíring-rendszer egyre több tért hódít. Örvendetes eredménnyel járt az intézet harmadik főüzletága, az értékpapírüzlet is, amennyiben az intézet ügyfelei részére majdnem 5 millió korona névértékű értékpapírt vásárolt s közreműködött a koronajáradék-emisszióknál. E téren a jövőben sokkal szélesebb körű működés vár reá az edd ginéi, amire jó példát adhat az oszrák postatakarékpénztár jelentős szerepe járadékkibocsátások alkalmával. Az államkincstárnak 2'4 millió korona tiszta nyereséget juttatott tavaly postatakarékpénztárunk, ennél magasabb jövedelmezőségre törekedni azonban helytelen volna. Inkább az intézmény további kiépítésére kell a fölös jövedelmet fordítani, hogy minél inkább megközelíthesse működésével azt a szép célt, hogy a legkisebbektől öszegyüjtött filléreket az összesség javára gyü- mölcsöztesse és mint apró homokszemecskék- ből sziklává formált hatalmas betontömeg, az államhitelnek hathatós támasza legyen. A hét. „Nap“-fogyatkozás. Sajnos, csak részleges, pedig ráférne már erre a szegény országra, hogy teljesen elfogyatkozzék az „A nap“, amely nem éltet, hanem gyilkol, nem neve), hanem ront.... Nagy a siránkozás Izraelben: kitiltották az utcáról A Napot, sőt a pályaudvarokról is. A közönség felsóhajt: hál’ Istennek, régen kellett volna! De a sajtószemetesek, a sajtó- ószeresek összeülnek és siratják — a sajtó- szabadságot és követelik, hogy Budapest polgármestere ismét nyissa meg A Nap előtt az utcát, a kereskedelmi miniszter vigye be me_ gint ezt a szerencsésen eltávolított nyomtatványt a megtisztított pályaudvarokra s a szenzációkra éhesek hadd hordják a négy filléreket tovább is a Braun-féle Fidibusz-vállalat zsebeibe. , Mert ne felejtsük, hogy A Nap és a Fidibusz egymáshoz illő ikervállalata Braunnak. Hogy milyen A Nap napilapnak, azt megmagyarázza a Fidibusz. No, és hogy micsoda az élc- lapok közt a Fidibusz, azt még A Nap magyarázata nélkül is tudja mindenki. Méltók egymáshoz és a gazdájukhoz. Hogy mer A Nap egyáltalán azzal az arroganciával föllépni, hogy neki valami köze van a sajtóhoz és sajtószabadsághoz? A Nap típusa annak az újságírásnak, mely két kézzel dolgozik. Egyik keze nyitva, nagyon nyitva, hogy sok férjen bele; a másik keze összeszorítva, úgy, hogy a benne lévő revolvernek csak a csöve látszik ki. Azt pedig egyszerűen — tollszárnak nevezi, ha nagyon érdeklődik iránta valaki. Ez a két kézre dolgozó zsurnalisztika magasra tör a cimében: a csillagászatból keresi elnevezését. Van közte, amelyik csak az Estért rajong, a másiknak már egy Nap kell; sőt akad olyan is, amelyiknek ambícióját csak az egész Világ elégíti ki. De azért borongjon bár napja csak az est szürkületében, vagy a világ egyetemében eredete, forrása csak egy: az erkölcseiben derékon megroppant magyargyalázás, a káromlásba fulladó nemzetköziség s a vallás ellen minden hazugsággal felvonulni kész szabadkőművesség. Van köztük eltérés a magyargyalázás fokozataiban; egyik a magyar nemzetnek 48-as ideáljait pellengérezi ki, másik a 67-es alapon komolyan dolgozni kívánó hazafiakat szórja tele sárral. Egy dologban nincs köztük különbség: mikor a magyar jellem legnemesebb vonását, kilencszázéves keresztény komoly, mély vallásosságát akarják durva kézzel letörölni. Val- lásgyalázásra egyformán — s talán még ingyen is kaphatók. Emlékezzünk csak az egri „titokzatos esetre“, amellyel meggyanúsított minden zárdát, jóllehet határozott tiltakozásról értesült az egri rendőrségtől. Hasáb számra ontotta a hazug módon gyártott történetet. Emlékezzünk a Párvy Sándor meghurcolására, amelyben a Nap volt a vezér. Emlékezzünk a főreáliskolai botrányra, amelyet fenékig kihasználtak ellenünk, illetve az egyház ellen. is jelentkeznek. A sejtés fátyolán keresztül előbb a vidék alig észrevehető elváltozásának képe szűrődik át. A színek mintha halaványul- nának. A mezőkön még zöldéi a pázsit, a táj azonban már tarkul, fakul. Egyre közelebb hajlik az elmúlás szürke mezéhez. Ahol az imént még a vetések bársonyos zöldjét, majd sárguló kalásztengert ringatott a szellő: most hamvas, porhanyós tarló húzódik és sivár egyformaságát csak itt-ott szakítja meg egy-egy friss, fekete, vagy már régibb, barnuló szántás. A kukororica- táblák is szürkébe hajló változatát adják a zöldnek. Pántlikás levelei, bóbitás virágai és a bajuszos termés-csövek alatt hajladozó szárak rohamosan száradnak. A zörgő levelek, szellőmozduláskor, mintha a nyár elmúlását panaszolnák ! . .. A fák lombjain is észrevehető már a szín- változás. A levelek, bár üdék, frissek még: a szőke tónusba cserélik át zöldjüket. Nem ritka már a sárga levél sem; sőt a fák alatt egyre szaporodnak azok a fonnyadt, szárazra pörkölt levelek is, amelyek olyan furcsa keringéssel és bánatos zizegéssel hullanak alá a kopaszodó gályákról, valahányszor meg-megrezzenti őket a pajkos szellő. És az időjárás: a napkelés, a virradás, az alkonyat! . . . A hajnalok hűvösödnek. Vékony, áttetsző köd jár a derengés előtt és a korán kelő ember meglátja már a leheletét is, mely halvány párasugárban tör elő ajkai közül. A levegő friss, tiszta és üdítő, olykor-olykor csipős is, mely az embert megdideregteti, az ablakok üvegtábláira pedig átlátszó, nedves fátyolt borít. A felkelő nap mindennap egy-két perccel később bukkan föl a látóhatáron. A mosolya egyre hűvösebb, egyre bágyadtabb és fénykévéit már nem egyszerre önti szét a tájon, mint ahogy eddig tévé, hanem előbb a fák koronáin pihenőt tart, majd lassan-lassan alább ereszkedik a törzsekre és az eddigi aranysárga színpompa helyett, rozsdavörös ragyogással vonja körül őket, végre szelíd nyugalommal terül el a vidék fölött, mely csillog- villog, mint az ezüstmező, jeléül annak, hogy a nyárutóval beköszöntött* a harmateső ideje is. A fűszálak és falevelek szinte gyöngyösek a harmat kristály-csöppjeitől, amelyeknél szebb látványt talán csak azok a gömbölyüségek nyújtanak, amelyek a szőlőlevelek alól kandikálnak elő, és amelyek a rajtuk megülő harmatot a rubint, topáz, smaragd, vagy gránát színeiben ragyogtatják a rájuk tűző napsugárban, aszerint, amint piros, kék, vagy sárgás-zöld a bortermő-gerezd alapszíne. A deleiére ért nap még pörköl; a földeken a krumpli-szedéssel, bab, uborka vagy paradicsom tépdeséssel foglalkozók még sürü egymásutánban törülgetik a verítéket arcukról; amint azonban nyugovóra hajlik a nap az ég peremén, és sugarai át-áttörnek a gyümölcsfák ritkuló levél-koronáin (legkevesebb baja a körtefával van, mert ez az első a lomb-vetközésben!), — ismét erőrekap az esti szellő és az ember, aki pár héttel ezelőtt még csak ilyenkor érezett enyhiiletet a tűzzel teljes hőhullámok égető melege után, most összevonja mellén a kabátot és azon csodálkozik, hogy ime, még csak most szállott alá a nap, az ég alján még úszkálnak az aranyszegélyes bárányfelhők, keletfelől máris acélkékségbe ereszkedik a levegő és ez az acélkékség percről-percre komorodik, sötétedik és
