Eger - hetente kétszer, 1911
1911-08-26 / 68. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre_____ 5 » N egyed évre _ 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények - intézendők. = Kiadőhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfize. tések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 68. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. p^=— — Szombat, augusztus 26. A bőrkötény. = Szülők figyelmébe. = Eger, 1911. aug. 25. „ ... És addig nem lesz Magyarországból semmi, amíg a magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt“ — így elmélkedik Széchenyi szellemében az „E pur si muove!“ c. regény egyik kedves alakja, Tseresnyés uram. Szomorú dolog, de úgy van, hogy a bőrkötényt ma is szégyenli a magyar ember, ennélfogva még ma is nagyon az utolsók között kullogunk a nemzetek nagy versenyében. A magyar ugyanis nem akarja belátni, hogy a régi harcos idők fegyverei lomtárba kerültek; a kard, a puska csak ultima ratio lett, a nemzeteket, országokat érdeklő ügyek elintézésében. A verseny ma közgazda- sági téren mozog és csekély az értéke a ragyogó beszédeknek, amelyek hajdan — nem is olyan régen — a diétákon és a vármegyék gyűléstermében olyan ünnepeltté tehették a politizáló nemeseket. Ma nem öldöklő szerszámokkal, nem a zöld asztal mellett visszük előbbre a nemzet ügyét, hanem jórészt a műhelyekben, a gyárakbam. Az intenzív és okos földművelés, továbbá a kereskedelem mellett óriási erejű közgazda- sági tényező lett az ipar; szinte azt lehetne mondani, hogy a leghatalmasabb e három ág között. A nagy ipari államok — Anglia, Franciaország, a Német császárság, stb. — bizonyítanak emellett. r Es mireánk, magyarokra, ez éppen nem hat. Mi még most is ragaszkodunk a hagyományokhoz és mivel földünk már nincs meg, a jobbágy világ is megszűnt: hivatalokba, íróasztalok mellé tódulunk. Ott tülekednek ifjaink (akik 14—16 esztendeig jártak iskolába) olyan darabka kenyérért, amelyet tenyéren kínálnak a kevésbbé képzett iparossegédeknek is. Igen, mert nálunk lenézik a bőrkötényt, kicsiny embernek tartják azt, aki a pudli mellett keresi a kenyeret; pedig úgy van a dolog, hogy á bőrköténnyel is, meg a pudli mellett is lehet vagyont gyűjteni, de a latenier- pályán ez csak kivételesen (orvosnál, ügyvédnél, mérnöknél) lehetséges. E sorok írója meggyőződésből vallja, hogy ha akár az ipari, akár a kereskedői pályán, olyan szakértelemmel és lelkiismeretességgel, annyi szorgalommal, kitartással és olyan sokat dolgozott volna, mint a latenier pályáján: ma nagy vagyonának kellene lenni, míg így bizony csak küzködik az élettel. És ennek megvan a maga egyszerű magyarázata: az iparnál és kereskedelemnél annyit ér az ember, amennyit tud és amennyit dolgozik. Nem átlag szerint méri őket a közönség, hanem személyes értékök szerint támogatja; ehhez képest mindenki úgy boldogúl, amint megérdemli, ahogyan rászolgált. A hivatalok szamárlétráin azonban csak fokról-fokra van haladás; csak az esik ki a sorból, aki a minimumnál is kevesebbet dolgozik, de alig halad gyorsabb tempóban az olyan, aki maximális munkát végez . . . Mindez olyan világos, mint a két- szer-kettő — négy. És mégis hogyan tolonganak az iskolákba a mi fiataljaink! Így, a vakáció vége felé, minden követ megmozgat a sok bukott diák szülője, csak hogy valamiképen ki ne maradjon az iskolából az ő kedves magzatja, aki pedig egyébként mindennek jó, csak éppen diáknak nem. Az persze nem fáj a rövidlátó apának, anyának, hogy a fia csak mászik, bukdácsol az iskolában és csak a tanárok könyöriiletéből tengődik, ámde az végtelenül fájna, ha fiacskáját bőrköténnyel látná. Pedig bizony, hiába, nagy igazság van abban, hogy: „ ... addig nem lesz Magyarországból semmi, amíg a magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt. “ Az „EGER“ tárcája. Levelek a földön. A nyár még itt van; pompája teljes ; ereje bódító. Illat, üdeség: a természet örök szépségeinek bűbája vesz körül bennünket. A letarolt határban virágok is nyílnak még; a mezők selymes pázsitjával játékot űz a suttogó szellő és az áhítatos nagy csendben föl-fölzen- dül a madárdal, mely olyan ebben a napsugaras szabad birodalomban, mint a villanyfényes koncert-termekben az álmodozásba ringató szelíd zene. Az ember lerakja az életnek minden terhét és a semmittevés édes, idegzsibbasztó gyönyörével hallgatja a trillázó dalt, ami tele van szerelemmel, vidámsággal, kéjjel, boldogsággal. A szellő pedig körülöleli testünket, csókolja az arcunkat, és mintha álmot lehelne a pilláinkra: lecsukódik a szemünk, elnehezednek tagjaink, jóleső nyugalom lepi meg egész valónkat, elbódulunk, megittasodunk a szabad levegőtől és a benne feloldott fölös illatártól. Még az a sóhaj, ami ilyenkor felszakad a keblünkből, még ez is mintha a mosolygó kék ég felé törtető fohásza lenne a lelkűnknek: olyan enyhítő, olyan megnyugtató. . . Amíg így merengünk a nyár szépségén és csodáljuk meg-megujuló növelő erejét, mint az élete teljében levő emberen a virulást: egyszerre csak megérinti a lelkünket valami, sejtelem- szerű érzés. Egy gondolat, mely olyan, mint a napfényes mezőn átfutó felhőárnyék. Jön; nem tudjuk honnan, de itt van, és valami sejtelem- szerű, rejtelmes titkot susog a fülünkbe, amit már hallottunk, de elfeledtünk, amit tudunk, ismerünk, de nem merünk reágondolni. Az elmúlás gondolata vibrál a verőfényben. Szinte érezzük a lágy suhanást, mely megelőzi a her- vadás szelét, és látjuk a közelgő ősznek pajkos enyelgését a viruló pompájában ékes nyárutóval. . . És amint így lassan-lassan megüli lelkünket az elmúlás gondolata: a szemünk akaratlanul is fölfedezi a jeleket és apró tüneteket, melyek érthetően beszélnek a természet áthajlásáról. Képek tárulnak elénk, amelyek egyre jobban éreztetik velünk a pihenőre vágyó, szelíd ősz közeledtét, amikor egyenkint rakja le díszeit a természet és készülődik a hosszú, pihentető álomra. Az ősz lassú, szinte észrevétlen érkezésének első jelét önmagunkban észlelhetjük. A kedvünk, a hangulatunk megváltozik. A nyár bágyasztó, tikkadt, álmatag kedélytelenségéből mintha fölszabadította volna valami a lelkünket: vidámabbnak, üdébbnek érezzük magunkat. A gondolatunk nyíltabb, szabadabb ; a kedélyünk szinte csapongó; a munkára való hajlam ujult erővel pezsdül föl elernyedtnek vélt tagjainkban és mintha friss, uj életerő születnék a szivünkben, a lelkűnkben! A kánikula aszaló forróságában elzsibbadt életet újból élénkülni, megujhodni, forrongani látjuk magunk körül. És ez az ébredő élet bennünket is ujult tevékenységre késztet: melegebben érdeklődünk minden iránt, ami eddig közönyös volt előttünk; frissebbnek, szebbnek, kedvesebbnek látunk mindenkit és mindent, aki és ami közelünkbe kerül. Még a szeretet is tisztultabb és melegebb, mely a családi tűzhelyhez fűzi az embert. A természet őszbehajlásának egyéb tünetei
