Eger - hetente kétszer, 1911
1911-08-05 / 62. szám
2 EGER. (62 sz.) 1911. augusztus 5. vonják a zsírt, a tej íajsulya ugyanannyival emelkedik. Hogy a fajsuly kisebb legyen, vizet kevernek a tejbe, mert a víz könnyebb a tejnél és igy a fajsulyt csökkenti.) Ezt tudva, ne csodálkozzunk azon, hogy pl. bélhurutban olyan sok gyermek pusztul el. Az ebben a bajban elhaltak igen nagy százaléka a rossz tej áldozata. Persze a többi hamisított étel és italnemű sem szelidebb. Gondoljunk csak arra, hogy hány ember koldusa a gyomrának? Bizonyára nem a jóminőségű táplálékok miatt! . . . A vegyvizsgáló-állomás felállítása tehát nagyon is elsőrendű és életbevágó kérdés. Azok ellen védi meg a közönséget, akik nyereségvágyból, kapzsiságból, a legnagyobb hidegvérrel teszik szerencsétlenné embertársaikat éppen az élelmi cikkek hamisításával, tehát olyasmivel, amire mindenki reá van utalva és amire a mindennapi életben föltétlenül szüksége van. A vegyvizsgáló-állomások a törvény helyes végrehajtásának őrszemei Bizony, nagy szükség lenne a mi piacunkon is ilyen — őrszemre. Eger város 25,000 koronája. A belügyminisztérium vezetésével megbízott miniszter- elnök a belügyi tárca 1911. évi költségvetésében a városok segélyezésére előirányozott 3 millió koronából az eddig engedélyezett két millió koronát kiutalványozta, melyből Eger városának 25,000 korona jutott. Az államsegély fölhasználására az 1910. év májusában kiadott körrendelet az irányadó; vagyis, az idei államsegélyt is úgy, abban a mértékben és oda fogják fordítani, ahogyan az tavaly történt. A belügyminiszter a harmadik millió felosztásáról és utalványozásáról később fog határozni és az egész államsegélyezési ügyet törvényhozásilag kívánja rendezni. Az erről készülő törvényjavaslat, a lehetőséghez képest, még ez évben a Ház asztalára kerül. A harmadik orvosi állás. Egerváros köz- egészégügyi bizottsága csütörtökön Kassuba Domokos elnöklete alatt ülést tartott és miután tudomásul vette a tiszti főorvos azon jelentését, hogy a vörheny és a kanyaró a város területén csökkent, a harmadik városi orvosi állás ügyével foglalkozott és azt javasolja a közgyűlésnek, hogy a két városi orvost mentse föl a kórházi teendők végzése alól és akkor a két orvos a város közegészségügyét akadály nélkül tudja intézni, a harmadik orvosi állás szervezésére pedig nem lesz szükség. A városi szemétszállítás kérdéséhez. A napokban ezt a panaszos és — őszintén megvalljuk — nem alaptalan panaszt vettük, amelyet teljes egészében közlünk a következőkben : Eger város tanácsa 1899. évi március hó 9-én a „közegészségi viszonyok javítása és a köztisztaság előmozdítása“ céljából a házi szemét kihordása tárgyában egy szabályrendeletet hozott, mely szabályrendelet semmiképpen sem szolgálja azt a célt, amelyért megalkottatott. A szemétkihordási szabályrendeletnek minden körülmények között csak oly vidéki városok, esetleg városrészekben van értelme, amely városok és városrészek magukon viselik a nagyvárosok jellegét, vagyis ahol szűk udvarok fenntartásával tömeges bérpaloták, bérkaszárnyák vannak, minélfogva az amúgy is szűk udvarhelyeken megfelelő szemétgödrök fel nem állíthatók, de ha felállíthatok lennének is, éppen a kis területű zárt helyen a lakók egészségét komolyan veszélyeztetnék. Eger városnak már a szabályrendelet megalkotása óta az úgynevezett belvárosi része óriási módon fejlődött, s mindenképpen rászolgált arra, hogy a szabályrendelet végrehajtása a rendelet intenciójának teljesen megfeleljen. De mit látunk ? A városi tanács ezt a szabályrendeletet nemcsak a belvárosra terjesztette ki, hanem kötelezővé tette a külvárosokban is, ahol a lakosságnak nagy része földműveléssel foglalkozik, megfelelő tágas udvarral rendelkezik, sőt lovat, tehenet és sertést tart. Ezekben a városrészekben a szabályrendelet végrehajtása komikummá válik és csakugyan arra szolgál, hogy itt a drága pénzen meghúzódó lakó, a mai rettenetes megélhetési viszonyok között, még jobban megterheltessék. E külvárosok egyikében olyan házban lakom, ahol tágas udvar mellett rendszeres, fedett szemétgödör van. Udvarom olyan, mint a tükör; naponta seprik, öntözik, az összegyűlt szemetet időnkint kifuvarozzák. Mivel azonban házigazdámnak Eger város határában véletlenül nincs szőlője, sem pedig fogatot nem tart: tartozom megfizetni a házi szemét díját. Ezzel szemben közvetetlen szomszédomnak ingatlana van, a szemben levő háztulajdonosnak ingatlana is van, de van két lova, két tehene és sertése. Azt már csak nem gondolta a szabályrendelet megalkotója, hogy az ilyen gazdaember a naponkint termelt trágyát, a korai órákban naponkint ki is szállítja? A f. év tavaszán véletlenül megfigyeltem, hogy a szemetes ember a jobboldali szomszédomhoz becsöngetett. A baloldali szomszédom meg éppen abban a pillanatban vitetett udvarába (fogadott szekéren) egy szekér lótrágyát, valószínűen melegágy céljára! Hát, kérem, nem komikum ez ?! És mert a szabályrendelet, a 2. pontban jelzett kivételeket, úgy látszik, kiterjesztette azokra a városrészekre is, ahol a szemétkihordási szabályrendelet végrehajtása igen is indokolt, — kisül, hogy a szabályrendelet 1. és 2. pontja a céllal merő ellentétben áll, vagyis amit az első pontban a közegészségügyön javítana, azt a második pontban halomra dönti. Nagy hibája ennek a szabályrendeletnek, hogy csak a szobákban összegyűlt szemetet tárgyalja. Valószínűen azért, mert az udvaron összegyűlt szemetet vagy megengedi ott elhelyezni, vagy pedig azt a közegészségre nézve károsnak nem tartja. Nagy hibája a szabály- rendeletnek még az az intézkedése is, hogy a szemétszállítási díjat a lakók terhére írja, holmegnyerni. Érezte, hogy csak Júliát szeretheti örökre, mert csak róla mondhatja el: „Te vagy, te vagy barna kis lány, Szemem, lelkem fénye! Te vagy mind a két életem Egyetlen reménye.“ Belső nyugtalansága, vagy valamilyen sajátos ösztön örökös vándoréletre késztette. Ilyenkor eszébe jutott anyjának marasztaló szava: „Mint ölelt át reszkető karjával! Mint marasztott esdeklő szavával! Oh, ha akkor látok a világba, Nem marasztott volna tán hiába.“ Szüleit rendkívül szerette. Ha néha-néha meglátogatta őket, boldog volt és visszaemlékezett a szülői házban töltött percekre. A baráti szeretetnek is mintaképe volt. Arany, Jókai, Vörösmarty, Herényi mind barátai közé tartoztak. Egyszer azt mondta mulatozás közben: „A szövetség, melynek szála Minket összefont, All, amig csak vért bir a szív És velőt a csont.“ Rajongott a természetért is. Szerencsés is az, aki tiszta öx-ömmel képes a dicső természetet szemlélni — és még szerencsésebb az, akinek szellemi erő, és kedély adatott a természet műveibe életet, eszmét ihletni, azoknak titkos értelmét olvasni. Abban, aki a természet valódi jelentőségét érti, abban bizonyára több van egy erővel az igazra és jóra. Petőfi nemcsak szerette, hanem lelkes rajongással csüngött a természeten: „Oh természet, oh dicső természet, Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy te, mentül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz!“ Petőfi a heggyel a völgyet is beszélteti; dalaiban átszellemül és érzelemmel telik meg a természet: A bús őszi szél beszédjére a fák merengve rázzák fejüket; mily harca ez az őszi szélnek a fával, mely harc végre is a fa győzelmével végződik. Mily remekül festi Petőfi lelkiállapotát a természetből vett képpel, midőn azt mondja: „Álldogálok a tó partján szomorúfüz mellett, Nekem való hely, engem ily bús szomszédság illet. Nézem lecsüngő ágait szomorúfűzfának Mintha azok csüggedt lelkem szárnyai volnának.“ „A virágok“ c. dalában leül a költő a virág mellé, beszélget vele, mintha leány volna, szerelmet is vall neki, s megkérdezi, hogy őt szereti-e? A virágok válaszolnak s a költő hiszi, hogy jól megérti szavukat, mert „Ki tudja, az illat vájjon Nem a virág beszéde-e?“ A természet hallgatásából ő kiérzi a legrejtettebb lüktetést s oly csodásán festi, hogy látni véljük a napsugaras puszta homokszemeit, a bércek erdőkoszoruzta ormait. Képzelete eszményivé alakította a halált is. Lelke irtózott a mindennapi halál gondolatától s azért a dicső kimúlást óhajtotta: „Ott essem el én a harc mezején, Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből. S ott hagyjanak engemet összetiporva, Ott szedjék össze elszórt csontomat.“ A sors meg is adta kívánságát. Ágyu- dörgés, puskaropogás, trombitaszó mellett szállt el lelke az égbe. Pósa Lajos szavai szerint: „Segesvári csatatéren Ott esett el szent hevében; Egy kezében, mint a villám, Kardját lobogtatta, A másikban szabadságról Zengedezett lantja.“ Ott maradt a lánglelkű 'poéta a névtelen hősök között, de amit jövendölt, hogy híre örökre fennmarad majd, beteljesült. Lánglelkétis ott találom, ahová egész életében, minden gondolatával törekedett, amelyben élt, amelyben termett és amelyben helyét mindenkor meg fogja találni: nemzete szivében. „Ha fajunk erényeit meg nem tagadva, hibáit levetkőzve, ki tudjuk vívni ideáljaid: ott lesz képed a jövőben is nemzeted szivében, mint eddig ott volt!“ Szöllősy.