Eger - hetente kétszer, 1911

1911-07-08 / 54. szám

2

EGER. (54 sz.)

1911. julius 8.

Tanítóink tehát az egri egyházme- gyéhez méltóan vettek részt munkában és megtiszteltetésben a nagygyűlésen; amely nagygyűlés úgy a megjelentek számarányát tekintve, mint a nyugodt, tárgyilagos munkásság tekintetében teljesen méltó volt az ország kát. tanítóihoz. Amint a védő-elnöknek, Zichy Gyula gróf püspöknek lelkesen hangzó; belső meggyőződéstől és a kát. iskolák tanítói és tanárai iránt érzett sze- retetétől sugallóit záróbeszédéből megnyilvánult : ennek a nagygyűlésnek működéséből, munkájából megállapítható volt először az, hogy a kát. tanítók és tanárok jogos alapon állnak akkor, amikor fizetéseiknek az állami tanítók és tanárok fizetésével teljes egyenlősítését kívánják, amely törekvésükkel a püspök védő-elnök magát azonosítja s ez érdekből minden támogatásra késznek nyilatkozott; másodszor megállapítható volt a nagygyűlés lefolyásából a püspök-védőelnök nyilatkozata szerint az, hogy minden destruktív irányzattól mentesen működik a magyar kát. tanítóság egyeteme Krisztus Urunk szellemében és felfogásával dolgozva a magyar nemzeti államnak, a magyar kát. társadalomnak és egyház megerősítésének nagy munkájában.

Képviselőtestületi ülés. Eger város képviselőtestülete julius hó 8-án, szombaton, d. e. 11 órakor és folytatóan d. u. 3 órakor a város közháza termében rendes közgyűlést tart, melyen a legutóbbi közgyűlésről elmaradt tárgyakkal foglalkozik. Az újabban fölvett pontok között látjuk az Egri Dalkör kérelmét évi segély megszavazása iránt. Ezen a gyűlésen kerül tárgyalásra az is, hogy vájjon a szervita- buesu napján legyen-e vásár, vagy nem. (Reméljük, hogy az utóbbi, helyes felfogás győz majd ebben a kérdésben.) Az uj tárgyak között van továbbá a törvényházhoz vivő aszfalt-gyalogjáró

ügye, melyet végre-valahára majd csak dűlőre juttatnak.

Hevesvármegye közigazgatási bizottsága f.

hónap 10-én (hétfőn) délelőtt 10 órakor rendes havi gyűlést tart a vármegyeház kistermében.

Hevesvármegye középponti választmánya

folyó évi julius hó 10 ik napján, d. e. fél 10 órakor az alispáoi hivatalos helyiségben, az alispán elnöklete alatt ülést tart, melynek tárgya az országgyűlési képviselőválasztók 1912. évi ideiglenes névjegyzéke ellen beadott felszólamlások elbírálása a községek következő sorrendjében: Egerbocs, Kompolt, Szarvaskő, Tarnabod, Gyöngyössolymos. Kerecsend, Bükkszék, Tiszafüred, Márkáz, Verpelét, Hasznos, Bükkszenterzsébet, Pásztó, Ecséd, Domoszló, Hatvan, Gyöngyöspata és Mikófalva.

Megfölebbezett határozat. Részletesen írtunk arról a városi közgyűlésről, amelyen a piaci helypénzszedésre vonatkozó szabályrendeletet tárgyalták és 60 szavazattal 59 ellen el is vetették. Ezt a határozatot most megfölebbez- ték és a fölebbezést hatvannál többen írták alá. így bizonyára uj tárgyalásra kerül a szabályrendelet-tervezet, melyet junius 24-én is csak a terrorizmus buktatott el.

Az oláh-veszedelem.

Újabb időben rendkívül sok szó esik az oláhveszedelemről. Az oláh nép ugyanis, külföldről is támogatva, államalakítási ábrándokot táplál és egyre nagyobb gyűlölettel viselkedik minden iránt, ami magyar. Meg akarja alkotni a nagy Dákóromániát, mely az A!dunától és a Feketetengertől a Tiszáig terjedne. És ennek a képzeletbeli országnak térképét meg lehet találni minden eldugott havasi oláh faluban; éppen olyan szentképe ez az oláhnak, mint sz. József, vagy sz. György, csakhogy nem tanácsos rámába rakni, mert a „domnule szolgabiró“ igen könnyen megbünteti érte az embert. Megjegyzendő, hogy az oláh köznép sohasem jutott volna Dákórománia ábrándjaira, ha a mindenható dászkálok és pópák nem tanították volna és nem tanítanák reá. Ezek a leghivebb és legfanatikusabb harcosai a dákoromán-ügynek.

Hogy ez az országalapítási tervük megvalósulhasson, szükséges, hogy a Tiszáig minden oláh legyen. Igen ám, csakhogy ez nem megy

olyan könnyen, mert útban állanak a magyarok. Egyelőre tehát az a céljuk, hogy Orso- vától—Tiszafüredig, Radnától—Szentesig mindenki oláhul dicsérje az Istent. Jelentős sikerük újabban a nagyszebeni oláh-szinház megalapítása.

Az oláhok történeti jogaikra hivatkoznak. Azt állítják, hogy ők a régi dákok és rómaiak ivadékai, tehát régebbi lakói e hazának, mint a jövevény magyar nép, és igy több joguk van e hazához, mint a magyarnak. Két nevük van; oláh és rumuny (vagy rumén) és nem román, mint némelyek tévesen mondják. Az egyikről valami nyakatekert módon kisütötték, hogy wlacb, a magyar oláh = dák; rumuny = romanus. Ez pedig nem igaz. A történelem bebizonyította, hogy a régi wlachoktól származnak és a X. század körül Ruméniában, vagy Rumeliában laktak. Innen származik a rumén vagy rumuny nevük. Kétségtelen, hogy a Dáciában maradt régi dák és római lakosokat is, ha ugyan maradtak ilyenek Dáciában, magukba olvasztották. Ragadt a nyelvükbe igen sok latin elem, de sokkal több benne a szláv.

Hazánkba a XII. és XIII-ik században szivárognak be mint nomád pásztorok. Szinte észrevétlenül, lassanként, apróbb rajokban húzódnak át a határon. Innen van az, hogy régebbi királyaink egyáltalán nem fordítottak rájuk gondot. Olyan joguk, kiváltságuk sohasem volt, mint más betelepült nemzetiségünknek. Hiszen tudjuk, hogy az 1544iki tordai országgyűlésen Erdélynek csak három nemzete, magyar, szász és székely köt szövetséget, pedig az unióba számánál fogva már akkor is bekerülhetett volna negyediknek az oláh. De a tanulatlan oláh paraszt nép mit is kereshetett volna az állami szervezetben? Az csak jobbágy volt mindig. A történelem egyebet sem jegyzett fel róluk, mint a Hora-Kloska-féle lázadást. Ennél azonban sokkal komolyabb volt az 1848-iki lázadás, melyben a felizgatott vad oláh köznép nem ismert határt a magyarok kínzásában, gyilkolásában és falvaink fölégetésében. Ez a vérengző tettük ébresztette föl nemzeti öntudatukat, amit nagyra növelt még a Román nemzeti királyság megalakulása. Mióta ez fennáll, nincs nyugtuk. Megalakították az Oláh-ligát, amely leghathatósabb eszköze és terjesztője lett Dákórománia elvének. Románia nagy befektetésekkel látja el, mert azt reméli, hogy

velünk élete főbb mozzanatait. így tudtuk meg, hogy az apja jakabi gazda, aki mellékesen pálinka-főzéssel is szokott foglalkozni s aki a fináncokkal valami kitűnő barátságban lehet. Ezt élénken bizonyítja az is, hogy még eddig sohasem volt semmiféle hiba a kisüst körül.

Jakabon járt iskolába, szerinte és jobban mondva, az iskola kertjébe, mert az öreg tanító („kinek 400 pöngő, mög takarmán’ vót a béreu) őt küldte legszívesebben hernyózni, vagy krumplit ásni, már mikor minek volt az ideje. S hogy az apja igazán érdeklődött a sógor iskolai ügyei iránt, mutatja az is, hogy amint hazakerült az iskolából a fiú, mindjárt csak azzal fogadta:

— No, mit hagyott föl a tanító? Mire aztán ő sohasem tévesztette el a feleletet:

— Mögmaradt.

(Már t. i. uj lecke nincs, csak a régit kell ismételni.)

Az apai gondosság a többek között a „sógor“ fogfájása idején nyilvánult meg a legszebben, amikor Félegyháza elkerülésével „Szögedébe“ ment az öreg, a legnagyobbhírű fő- fődoktorhoz orvosságot kérni a Misa fogára.

Elő is adta a mondókáját.

— Baranyi bácsi! — mondja rá a doktor — nem köll arra ögyébb, mint az, amiből legtöbbet adnak egy krajcáron.

— Ugyan mi lőhet a’, nem tán masina.

— Timsó!

— No ha timsó, azt ugyan magamtú is kitanátam vóna!

De azért vett és haza is vitte nagy diadallal, mitől csakugyan kiment a Misa fogából a fájás, pedig úgy benne volt, hogy az ekeszarvát is majd megrágta kínjában.

Oly szerencsés volt aztán, hogy nagyobb nyavalya sohasem kerülgette, hanem ő kerülte el a gyöngyéi etet és csöndes megnyugvással lépett be a bambacéh-be, fölvevén a házas élet jármát. Most szerencsés és megelégedett ember. . . Nem igen dolgozik, elvégzik helyette az asszonyok; ő csak parancsol, mint a ház teljesjogú ura.

Ilyenformáu bőven van unalmas órája, mit eltölteni velem tart a legalkalmasabbnak; nem éppen azért, mintha barát hiányával volna, hanem azért is, mei’t azokat télen át mindennap felkeresheti, mig engem csak rövid ideig tarthat oktató beszédével. Ilyenkor rendesen szájában van a tajték szopóka s benne az örök-szivar, mit én neveztem el igy, mert a sógor szivarját még égni alig láttam. Ennek következtében

4 napig is elég belőle egy. . . A pipát rangján alólinak tartja (azért is hívják a szomszédok szivaros Misának). Úri hajlamai tehát szembe- tünőek; csak az önfeledt pillanatok ezt meg ne hazudtolnák! Beszédünk a napi élet tárgyairól folyik. Beszél a „régi időkről“ a nélkül, hogy azokat átélte volna.

— Rosszak az embörök, mondogatja; azért nem jó a Teremtő hozzánk. A régi aratásoknak nyomában sem járnak a maiak. Nincs szöm a kalászban. A régiek, mikor a fejükön, vállukon hordták „ágyazni“ a csomókat, tele lőtt a zsiros kalap karimája szömmel, most alig jut abba néhány sovány búza.

— Hiszen „sógor“ — mondtam neki — elég kárpótlást ad maguknak a szőlő meg a gyümölcs, hát mit zúgolódik?

— Adott, adott, mig el nem pusztította a „fenerosszpára.“ Pedig most is locsótuk idejibe; annyi rajta a pörmet, hogy még . . . még. Oszt’ még se’ ér a’ semmit. Eső sé igön járt a nyáron a telepösök elihesztik a fölyhőt a viharágyúva... A’ sé való: az Isten felé lüvődözni.

Éppen kialudt a szivar a szájában. „Masinát“ vesz elő. Nem az ő esze teremtette gépezet ez; a gyújtónak neve ez erre felé. Csak amolyan sárga paklis, kénes fajta, kétszer-