Eger - hetente kétszer, 1911
1911-05-13 / 38. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre.......... 5 » N egyed évre ~ 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények — - intézendők. Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 38. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. Szombat, május 13. Quousque tandem, . . ? — Fölebbezés a katolikus önérzethez. — Jól tudjuk ugyan, hogy az olyan hírlapi cikkeket, amelyek a katolicizmus védelmére törekszenek, igen sokan „szenteltvíztől csepegőnek“ tartják, mindamellett ilyen kérdést kell elővennünk, mert felszínre dobták a napi események. Nem kicsiny dologról van szó, tehát kérjük, hogy olvassa el mindenki. Érdemes elolvasni, mert talán még a legközönyösebbet is tettre serkenti. Hiszen a legjámborabb ember se tűri el, ha arculverik, ha megrugdossák. Vasárnap szentelték föl a műegyetemi ifjúság zászlóját. Erről a zászló- szentelési ünnepségről a Népszava is megemlékezik (1911. máj. 9-diki szám) ily címen: „Zászló vagyok, de fáj minden tagom.“ Az egyhasábos tudósítás maró guny- nyal írja le az ünnepet, profanizálva benne mindent és kigunyolva mindenkit, aki ott szerepelt. Magáról a műegyetemi ifjúságnak (immár megszentelt jelvényéről) igy ír: „. . . Megtörtént. Amint előre jelezték, jósolták, csakugyan bekövetkezett: a műegyetemi ifjúság zászlóját fölszentelték, megkeresztanyázták, megáldották, magasra tartották, énekeltek, miséztek, imádkoztak neki, lelkesedtek érte, szögeket vertek belé és jelmondatokat kiabáltak a fülébe. A zászló mosolygott és lengett. Föl se sikoltott, el se kiabálta magát, amikor a jelmondatokat hallotta: — Eresszed el a hajam! Szóval az újdonsült zászló illedelmesen viselkedett. . . Nem szökött el. (Az igaz, hogy tartották, fogták többen is.)“ E bevezetés után igy beszél a miseáldozatról, amelyet pedig ebben az országban 10—11 millió embert tart szentnek: . az oltárnál Várady L M. N. 0. P. Árpád győri püspök izgett-mozgott, terjengette a kezeit, motyogott, két műegyetemi hallgató pedig térdhajtási gyakorlatokat végzett a háta mögött bizonyos fokú szögek alatt. (Ezek a fiuk mérnökök lesznek; szükségük van ilyen gyakorlatokra.)“ ' *■ Nos, kedves olvasónk, ha még nem pirultál el, ha nem fogott el a harag: mást is mondunk. A Justh-párttal szövetkezett szociáldemokrata párt hivatalos lapja szóról- szóra igy írja le a megáldás szertartását: . . Azután a püspök elővette a szentelöt és azt mondotta: — In nomine pátrisz — öreg apád fát visz — és a zászló megszentelödött.“ A szögbeveréseknél elhangzott jelmondatok (ezt már csak ráadásképen adjuk) a következők voltak a „ Népszava “ szerint: — isten áldása hazánkra! — Dicsértessék a Jézus Krisztus. — Opasno je van se nagnuti! — Lassan járj, tovább érsz! — Gondold meg és igyál! — Kétszer kettő négy. . . Azt gondoljuk, hogy ehhez semmiféle magyarázat nem kell. Azt hisszük, hogy az arculütés magyarázat nélkül is elég meggyalázó. És ezerszer jobban fáj, ha a léleknek szól. A Népszava tudósítója ismeri a mi gyarló törvényeinket, amelyek a vallás ellen elkövetett bűntettekről, vétségekről (1878. V. t. c. IX. fej. 190—192. §§) és kihágásokról (1879. XL III. f. 51. §) szólnak s melyek a legdurvább „kigúnyolást“ sem tartják büntetendőnek. Hiszen az utóbb említett törvény- szakasz is csupán ennyit mond: „ . . . aki valamely hitfelekezet vallásos tiszteletének tárgyát, a vallásos szertartásra rendelt helyiségen kívül és nem a vallásos szertartás alkalmával nyilvánosan meggyalázza és ezáltal közbotrányt okoz. . . Kihágást követ el.“ Az a kérdés most: meggyalázás-e az Az „EGER“ tárcája. Mikor a must forr. (Könyvbirálat, mely rosszakarat folytán kimaradt az „Irodalom, művészet“ e. rovatból.) Grósz Hermant éueklem... Naponkinti figyelmes olvasója vagyok úgy a fővárosi, valamint a helybeli lapok könyv- ismertető rovatainak és csodálkozva tapasztaltam, hogy Grósz Herman vaskos verskötetének egyetlen sort se szentelnek az újságok. Hosszas tűnődés (és némi alvás) után arra a meglepő következtetésre jutottam, hogy Grósz Herman versei mellőzésének alighanem a sárga irigység az oka. Az írók t. i. most két pártra oszolva „villogtatják fennyen fegyvereiket,“ részint mint ösmagyar irányúak, részint mint nyugatiak. És ebben az elkeseredett tusában nem szívesen látják azt a zseniális poétát, aki esetleg a két irány összekapcsolására tenne kísérletet, bölcsen elsimítván ily módon a hullámokat. Már pedig Grósz Herman, e babérleveles poéta, a nyugati és keleti irány összehozására törekszik, lévén ő délkeleti irányú költő. Grósz Herman ugyanis — igen helyesen — ama meglepő felfogásból indult ki, hogy amiként az emberiség Irán fensíkjairól kelt vándorútra: azonképen a világot meghódító költői irányzatnak is délkeletről kell támadnia. E mélyreható felfogásával Grósz Herman — prófétának tekinthető. Minekutána senki sem tartá méltónak tolla hegyére venni e jeles, nemzetes és vitézlő poéta költeményeinek némi ismertetését, a gyöngy-elméletre gondolva, föltettem, hogy búvárszerepet vállalok: lebocsátkozom a hináros vízbe, és felszínre hozom a csillogó gyöngyszemet. Hadd vakítson! Csupán az aggaszt, hogy éppen a gyöngyhalászás analógiájára, a gyöngy-felhozatal alkalmával valami tengeri szörnyeteg (helyesebben: va’ami mord kritikus) nekem talál rontani és mindkettőnket a feledés iszapjába temet. Ezt pedig sehogysem szeretném. Elvégre Grósz Herman iránytörő. Pályát egyenget a későbbi nagy nemzedékeknek. Neki ragyognia kell! Tündökölnie kell úgy, hogy tuli- piros orrát, melyet immáron rikítóra festett a szesz, csúfolói boszúságára elhomályosítsa — nagy nevének tündöklő fénye! Mielőtt a „Legújabb versek“ érdemleges tárgyalásába bocsátkoznám, helyén valónak tartom megemlíteni, hogy a babéros költő a deterministák díszes csoportjához tartozik és igy a változhatatlan sors uralmának buzgó elismerője. Világfelfogása kétségtelenül kitűnik az alanti sorokból: Az apa ugyan sokat keresett, De részeges volt, s nem lelt, Csak keveset. Nem tehet róla, Ha a sors cipeli orránál fogva, Ő már megszokta. A szokás némelynél 'ermészettó válik, Addig iszik, hogy még meg is hízik. így! Valahol olvastam, hogy Csokonainak Khé- deynére írt Halotti búcsúztatója egyrészt a gondolatok mélysége, másrészt magas szárnyalása folytán a magyar tanító-költemények sorában igen előkelő helyet kapott. Véleményem szerint Grósz Öregség és Elbizakodás c. darabjai túltesznek Csokonai versein. Mert elvégre is Csokonai halott emberre pazarolta eszmesziporkáit, akin már úgy sem lehetett segíteni tanáccsal. Grósz Herman ellenben gazdag tapasztalatainak csűréből az élők közé dobja a velős maximákat. Pl. A jelenben nincs gyönyör, A jövőben nincs remény, A jó idők elmúlnak, Itt az ősz. . . szelek fújnak. És mily elevenen, színesen, megkapóan ír, midőn a vének „fogfájásáról“ dalol! A sorokban valósággal érezzük a költői lélek lázas