Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-26 / 33. szám
2 EGE 11. (33. sz. 1911. április 26. pár, Kösztler József dr., Lipcsey Péter dr., Rátvay Géza dr., Setét Sándor dr., Steinhäuser Rafael és Turtsányi Gyula dr. Szinügyi bizottság: Babocsay Sándor, Bárány Géza, Barthos Károly, Breznay Imre, Csatolás László dr., Fridi Gyula, Hanák Gyula, Kánitz Gyula dr., Maczki Valér dr., Setét Sándor dr., Szokolay Lajos és Vass János dr. Mezőgazdasági bizottság: Busa Ádám, Ficzere József, Gál Mihály, Grober Jenő, Kocsis János, Zsolezer Antal. Póttagok: Bóta Mihály, Buday József és Lanther János. Patakszabályozó bizottság: Bárány Géza, Barthos Károly, Fischer Lajos, Fridi Gyula, Glósz Kálmán dr., Halászy Caesar dr., Kösztler József dr., Kaufmann Alfréd, Szabó Vilmos, Tan- csa Lajos, Timon Béla és Velcsey István. A vágóhíd átalakítására és a szab. rendelet módosítására kiküldött bizottság: Bárány Géza, Busa Ádám, Ficzere József, Fridi Gyula, ifj. Hám Lajos, Hanák Gyula, Glósz Kálmán dr., Kovács Béla, Kronberger Mihály és Sträusz Sándor. Az útvonal szabályozására kiküldött bizottság: Bárány Géza, Csutorás László dr., Erlach Sándor dr., Kánitz Gyula dr., Rothschild Oszkár dr. és Timon Béla. A város szegényügyének rendezésére kiküldött bizottság: Barthos Károly, Csekó Gábor, Dutkay Pál, Fridi Gyula, Glósz Kálmán dr., Gröber Ferenc, Halászy Caesar dr., Kassuba Domokos, Kánitz Dezső, Lipcsey Péter dr., Mezey Linus, Nagy János dr., Párvy Antal és Turtsányi Gyula dr. Hegy- és útrendészeti bizottság: Balkay Béla, Bodó József, Borbás János, Dálnoky János, Ernszt Ede dr., Gál Mihály, Glósz Kálmán dr., Gröber Jenő, Hibay György dr., Kocsis Barnát, Lanther János, Ringelhan Rafael, Ruzsin Bertalan, Szaladi József, Szeredy Tamás, Tóth (bírja) Mihály, Tót Csepregi Ferenc, Tóth Ágoston, Vincze (pap) Gábor és Zsolezer Antal. Az egri alapítványi női kórház ügyeinek tanulmányozása céljából kiküldött bizottság: Alföldi Dávid dr., Altorjay Sándor, Barsy István dr., Dutkay Pál, Foltin János, Glósz Kálmán dr., Hanák Gyula, Kánitz Gyula dr. Kösztler József dr., Nagy János dr., Okolicsányi Lajos, Szokolay Lajos, TurtsáDyi Gyula dr. és Wind István. Eger, 1911. ápr. 25. „Az általános, egyenlő, titkos. ..“ c. szombati cikkünkre, amely Szederkényi Nándor politikai röpíratának ismertetésével foglalkozott, ma a következő választ kaptuk az érdemes szerzőtől: „Az Eger múlt számában, az általános választói jogról írt röpíratomra megjelent bírálat kétségbevonja röpíratomnak azt a históriai állítását, hogy a magyar ősi alkotmányban az igazi nemzeti demokrácia nyilvánult meg. Reá mutat a 19-ik századra, hogy 800 ezer nemes mellett 7 millió jognélküli volt. Röpíratom állítása ez, szóról szóra idézem: „A honfoglalással egyidejűleg, hasonló egyetértéssel s messzelátó bölcsességgel rendezték az ősök az uj haza fenntartását s biztosítását, célzó alkotmányos intézményt is, mely szerint: a vezért, (később király) közakarattal választják; a közszerzemény (a haza) a nemzetségek (vagyis a magyar nemzet) tulajdona; a haza védelme, úgy a nemzetségek együttes gyűlése általánosan s egyenlően a nemzetségek tagjaira háramló jog és kötelezettség. íme, a magyar ősi alkotmányban az igazi nemzeti demokrácia nyilvánult meg, az általános, egyenlő jog érvényesülésével.“ Vagyis az akkori magyar nemzet tagjaira, általánosan és egyenlően háramlóit a jog. Ez világos. Hogy később a nemzet tagjait megillető jog körébe miképen recipiáltak másokat, idegeneket, nagy vonásokban fejtegetem. Nagy vonásokban rámutatok arra is, hogy mily akadályok állották útját a jog további fejlesztésének, mígnem a 48-as idő meg nem oldotta a kérdést. Ez azonban nem azt jelenti, hogy most már az országban mozgó s élő embert külömb- ség nélkül megilleti a jog. Hiszen Amerikában, Francia- vagy Németországban, ezer meg százezer ember él és mozog, jön-megy; de a választói jog csak az amerikai, francia, vagy német honpolgárt illeti meg, a többi jogtalan, ha még oly értékes munkás, tudós vagy diplomás is. Amerikában kínai, japán, magyar, német sok százezrekben létezik, de joguk nincs, mig az amerikai állampolgárságot meg nem szerzik. A magyar ősi alkotmány a magyar nemzet tagjának adott jogot, s az később nemesnek neveztetett, ma honpolgárnak mondjuk. Ez a jog a magyar nemzet tagjaira, a nemesre általános és egyenlő volt. A 48-as megoldás szerint ez a jog átszáll a magyar népre, mint a magyar nemzet sorába felvett magyar honpolgárokra; de csakis mint ilyenekre. Ez az ősi magyar alkotmányból, annak lényegéből folyik. Ezt állítom. Ez világos. Lehet, hogy van felfogás, mely ezt nem kívánja, nem akarja, egy szóval, az ősi alkotmány demokráciáját megvalósítandónak nem véli. De ez nem változtatja meg állításom igazságát. Szederkényi Nándor.1,1 Helyt adtunk e felszólalásnak, ámbár vitatkozni nem akarunk, mert az ezeréves Magyarország történelme ebben a kérdésben nekünk ad igazat, nem csupán a. . . kiinduló pontnak és az amellett nyilatkozó felfogásnak. A park. (BSo) Egyik laptársunk, húsvéti morálcikkének címéül, ezt a kérdést iktatta a lap hasábjaira: Miért parkíroztak, ha nem vigyáznak rá? Azt hittük, hogy ezt a kérdést igazán vérbeli morál-fejtegetés fogja követni. Hogy leckét ad a magisztrátusnak arról: miként kell a parkot, — ha már van, — rendben tartani, azt ápolni, gondozni; hogy megmagyarázza: mi a kötelessége a város kertészetének, — ha már honorálnak ilyen címen valakit — a város utcáinak, tereinek befásítása, a már kiültetett fák ápolása, a parkok gondozása, rendben tartása körül; és hogy kioktatja a park megbecsülésére a mi — parkhoz nem szokott közönségünket. De nem ez történt. Kár. Az a bizonyos húsvéti cikk mindössze a vásártéri park kerítését félti a vidéki vásárosok kocsijaitól, a melyek mellette — megállanak. Hát ’iszen, szó sincs róla, jó a kerítésre is vigyázni, főként ha park van mögötte; hanem mi, tudja Isten, még is jobb szeretnék, ha nem csupán a kerítésre, hanem a parkra kellene felügyelni, arra a parkra tudniillik, ami még — nincs. de annak végrehajtását ahoz köti, hogy egy csepp vért se ontson, mert az alku egy csepp vért se ad neki. „Készülj tehát húsát kimetszeni, De vért ne onts; s ne vágj több- s kevesebbet, Csak pontban egy fontot: ha fontnyinál Több- vagy kevesebbet vágsz — — —-------— meghalsz s dobra kél javad.“ A z a kérdés, vájjon ez az Ítélet jogilag megindokolható-e? Ihering, előbb a bécsi, később a göttingai egyetem hírneves jogtanára (Kampf urn’s Recht, Wien, 1872.) e kérdésre nemmel felel, mert a jog eredetileg semmis, annak erkölcstelen tartalma miatt; a bírónak tehát ez okból már ab ovo el kellett volna utasítania a keresetet, de ha ezt nem teszi és megítéli Shylock jogát és ha aztán az ekként megítélt jogot természetszerű következményének megtagadásával lehetetlen föltételekhez köti, ezzel a jogeszmét, az igazságot sértette meg. Ezzel szemben Pietscher (Jurist und Dichter, Dessau, 1881.), Kohler (Shakespeare vor dem Forum der Jurisprudenz. Würzburg, 1885.) helyesnek tartja Shylock jogának ravasz kijátszását, t. i., hogy „a cselt csellel kerülték ki s a kópét saját hurkában fogták meg.“ Legújabban Strasser (Shakespeare als Jurist. Halle, 1907.) arra figyelmeztet, hogy „a velencei kalmár“ jogesetét nem szabad a modern jogesz- tetika szemüvegén át vizsgálnunk, mint azt Ihering, Pietscher, Kohler stb. teszi, mivel Shakespeare bennünket oly időbe vezet vissza, midőn a hitelező, hogy jogát érvényesítse, adósának nemcsak vagyonát, hanem testét és lelkét is igénybe vehette, ebből következőleg — szerinte — minekünk Shylock és Antonio perének elbírálásánál csakis azokra a jogfogalmakra és jognézetekre szabad támaszkodnunk, melyek abban a jelzett korban voltak uralkodók. Ez az álláspont föltétlenül helyes. Ez magának a velencei biróság Ítéletének is kiindulási pontja. Porcia habozás nélkül kijelenti Shylocknak: „Kereseted — — —------— rendbe’ van s államjogunk szerint E ljárásod nem ostromolható.“ Ihering tévedett ugyan abban, hogy Shylock jogának megitélésénél alapul a XIX. század jogászi felfogását vette, következtetéseiben azonban legalább hű maradt álláspontjához. Strasser a kiindulási pontot helyesen találta el, de nem vonta le jogászi logikával annak konzekvenciáját, t. i. azt, hogy Shylock jogát a biróság még abban az időben sem Ítélte volna meg, amidőn az adós tartozásáért testével és életével is felelt, mert ha Shakespeare akkor, mikor „A velencei kalmár“ c. drámáját megírta, törődött is az uj- és ó-kori „jogfogalmakkal és nézetekkel“, mégis őt e drámájának megírásánál magasabb, ideálisabb jogi szempont vezette; vezette őt az az örökérvényű jogelv, hogy „leges scire non hoc est, verba earum tenere, séd vim ac potestatem“, ami annyit jelent, hogy a biró ne a törvény betűjére, („verba earum tenere“), hanem ható erejére („vim ac potestatem“) helyezzen súlyt, mert ellenkező esetben a törvény-alkalmazás társadalom-fenntartó erővé nem válhatik. Vitán kivül áll, hogy az emberiség történetében volt idő, amidőn a nem fizető adós testével és életével felelt a kölcsönpénzért. Az ókor minden népénél közös jogelv ez. E jogelv az ókori Róma első nagy törvényében, a XII táblás törvényben is kodifikálva van. E törvény szerint azoknak, akiket valamely adósság elismerése miatt elitéltek, 30 napi határidőt adtak pénzszerzésre. Ha ezután sem fizettek, a bíróhoz idézték őket, és átadták a hitelezőnek, sőt meg is kötözték, vagy bilincsekbe verték. Hatvan napig volt fogságban. Ezen idő alatt három egymásutáni vasárnapon a törvényszékre vitték, és kihirdették, hogy mennyi pénzért Ítélték el őket. A harmadik vasárnapon pedig halálra Ítélték, vagy pedig a Tiberisen túl eladták. Shakespeare kétségtelenül erre a jogszabályra építette fel művét; oly időnek jogszabályára, mely még ipari és kereskedelmi forgalommal nem bírt, mely még fölötte tőkeszegény volt. Művének szereplői azonban 2000 évvel későbben élnek és pedig
