Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-19 / 31. szám
2 EUER. (31. sz.' 1911. április 19. Csak igy alakíthatók jó bizottságok ; csak igy lehet kapnia a képviselő- testületnek minden esetben jól előkészített ügyeket és csak igy lehet hasznosan dolgoznia. A jogi oktatás reformja. — Két közlemény. — I. Az egri érseki jogliceum tanári kara március hó utólsó napján foglalkozott Zichy János gróf vallás- és közoktatásügyi miniszternek azzal a rendeletével, mellyel a jogi oktatás reformjára vonatkozó tervezetet az egri jog- és államtudományi karnak is megkiildötte véleményadás végett. Jogi oktatásunk reformjának körülbelül négy évtized óta vajúdó ügyét az egri jogakadémia tanári kara is komoly és mélyreható tanulmány tárgyává tette és megállapodását, illetve szakvéleményét alaposan megindokolt, terjedelmes memorandum alakjában terjesztette föl a kultuszminiszterhez, közvetetlenül a húsvéti ünnepek előtt. E nagy és érvekben gazdag szakvélemény anyagát az alábbiakban részletesebben ismertetjük, kihagyva belőle azokat az aprólékos részleteket, amelyek a nagy reform-munkából inkább a szakférfiakat és nem a nagy közönséget érdeklik. A memorandum bevezető része a következő : „Tudvalevő, hogy jogi oktatásunk alapvető kérdésével, oly célból, hogy az 1874. évi miniszteri rendelettel megállapított tan- és vizsga- rendszer visszásságai orvosoltassanak, már 1879. évben a Trefort által összehívott ankét, azután 1885. évben a IX. és 1889. évben a X. magyar jogászgyűlés, ugyancsak az 1889. év végén a magyar jogászegylet, végül folyóiratokban, szaklapokban, önálló munkákban a szakférfiak nem egy kiválósága foglalkozott, sőt az ezen ankétek, jogászgyűlések és jogászegyleti ülések magas szinvonalu, tudományos értékű vitái közben felmerült eszmék, nézetek, elvek hol egyikének, hol másikának gyakorlati megvalósítására — Nagyméltóságodnak a kultuszminiszteri széken nagynevű elődei majdnem kivétel nélkül törekedtek is: mindez azonban nem vezetett a kérdés megoldására. Ennek okát abban látjuk, hogy az illetékes szakkörök és szakférfiúk nem az egész tanulmányi és vizsgálati rendet felölelő, egységes és végleges reform eszméjéből indultak ki. Szerény nézetünk szerint a jogi oktatás reformjának terén eredmény csak úgy érhető el, ha a szervezés alapjául egy részleteiben összefüggő egységes, koncepció fogadtatik el. Hogy mi ennek dacára szívből üdvözöljük Nagyméltóságodat jogi oktatásunk részleges reformjának tervezetéért, ennek oka nemcsak az, mert e reform a jogi oktatásnak helyesen fölismert legkiáltóbb, legégetőbb, legakútabb bajain mielőbb segíteni van hivatva, hanem és főképen az, mert végre-valahára férfiasán szakit a tanulási szabadság előítéletével. Az 1874. évi reform óta ugyanis, mint ezt már az 1898. évben, az ez évi október 15 én 68,260. sz. a. kelt kultuszminiszteri rendelettel megküldött „elméleti jog- és állam- tudományi államvizsgálatról szóló törvényjavaslatára megtett észrevételeinkben megmondottuk, a hazai jogi oktatás reformjának kérdésénél rendesen két rendszer adja a kiindulási pontot, t. i. a német egyetemi és a francia szakiskolai rendszer. Az egyik — úgy mondják — a tanszabadság (?) a másik a tankényszer (?) elvén épül fel. Nálunk az uralkodó nézet, mely nem ment tévedések- és félreértésektől, a német egyetemi rendszer mellett tör lándzsát; recipiálja e rendszert anélkül, hogy tekintettel volna egyrészt azokra a viszonyokra és tényezőkre, melyek ott a rendszer sikerét biztosítják, másrészt sajátos hazai viszonyainkra, melyek nem engedik e rendszernek prosperálását hazai földön. Mi is át vagyunk hatva a szabadság sze- retetétől; törhetetlen bizalommal viseltetünk a szabadság magasztos elve iránt a jogi oktatás terén is; mi is ideálnak tekintjük a német egyetemi rendszert: de nem habozunk kimondani, hogy annak megvalósítását jelen hazai viszonyaink közt nem tartjuk lehetségesnek. Nálunk a jogtudományt alig tekinti valaki öncélnak. Néhány jobb módú ifjút kivéve, senki se törekszik a jogtudományt magáért a jogtudományért elsajátítani. Kenyér-stúdium az. Társadalmunk pedig, mely mindent a protekciótól vár, mely szokásaiban rossz, felfogásában realisztikus, a jogi tudományok iránt averzióval viseltetik; ez a társadalom, mely nélkülözi nemcsak a magasabb általános műveltséget, hanem a fegyelmet is, ifjúságunkat inkább elvonja a tanulástól, mint buzdítja arra. Ifjúságunk heves és fegyelmezetlen, tudvágya, munkakedve, kötelességérzete csekély: hevessége tehát mérséklést, fegyelmezetlensége korlátozást, tudásvágya és kötelességérzete előmozdítást igényel, ami csak a fegyelemnek komoly kezelése által érhető el. Mi tehát jogi oktatásunk terén csak oly reformot tarthatunk helyesnek, amely számol a mi társadalmi viszonyainkkal és a mi ifjúságunk vérmérsékletével.“ Ezen bevezető sorok után a memorandum áttér a tulajdonképeni javaslatokra és a következőket mondja a miniszternek : „A januári ankétét megnyitó beszédében és hozzánk intézett leiratában hangsúlyozni méltóztatott, hogy jelenleg csak részleges reformról van szó, melynek célja: a jogi oktatásnak leginkább érezhető bajain a legsürgősebben segíteni. Nagyon természetes, hogy nekünk akkor, midőn e részleges reform tekintetében véleményadásra felhivatunk, csakis az adott helyzettel lehet számolnunk. Véleménynyilvánításunkkal csakis a Nagyméltóságod rendelete által megjelölt keretben mozoghatunk és nem terjeszkedhetünk ki a vizsgálati és tanulmányi rendszer egészének, legkevésbbé pedig az egyetemek és jogakadémiák struktúrájának a bírálatára. Nagyméltóságod ugyanis két olyan fogyatkozást jelöl meg, melyeket a végleges reform munkálatainak befejezése előtt, már most a részleges reform keretében legsürgősebben és pedig rendeleti utón óhajt megszüntetni : az egyik az, hogy a két alapvizsga leÁprilis 17-én, titokban kelt útra. . . Egyetlen hű cselédjével jutott a boldog magányba, hová szive érzései vonzották. . . Mindössze három napot töltött a kamalduli kolostorban. . . „Te jobban tudod, mint én, Uram, hogyan használtam fel azt a bárom napot. . .“ Folytonos imádságban és elmélkedésben dicsérte az Istent, kinek kegyelme minden megaláztatás szomorú emlékétől megszabadította. A gyónásban megtisztult lelkiismerettel érezte, hogy újjászületett. Az isteni kegyelem segítségével eltökélte, hogy lemond a világ múló örömeiről, hiszen az élv pillanatnyi, de a helyette kapott jutalom örök. Képzeletében megújultak Krisztus szenvedései. S a megváltó kereszt-halálából reánk sugárzó kegyelmeknek hatása alatt, a szentségekhez való gyakori járulást határozta... Éjjelenként, midőn a csöndes kolostor harangja zsolozsmára csendült, Rákóczi félbeszakította álmait, hogy a templomba sietve, dicsőítéseket mondjon égi Urának. . . A szerzetesek szent hajlékában boldog volt! . . . „Az ő társaságukban nem volt semmi csípősség, semmi kicsinyítés, semmi színlelésre törekvés.“ A kamalduliak szivében a szerénység és a krisztusi tanítás fája növekedett, arcukon pedig a lélek békéje ragyogott. . . A szerzetesek között volt egy novicius, akit Rákóczi ajánló-levelével vettek be a rend tagjai közé. S Rákóczi, midőn a novicius jámborságát a maga gyarlóságaihoz hasonlította, mint Önvallomásaiból tudjuk, megirigyelte annak boldog helyzetét. . . Az a novicius keltette az atyákat, midőn az éjjeli zsolozsmára hivó kolostor-harang megcsendült, aki egykor, mint a Rákóczi francia-ezredének tisztje, a lehető legbűnösebb életet folytatta. Ez az ember „. . . most az éjjeli órákban talpon volt, hogy engem és testvéreimet fölkeltsen.“ S annak az egykor bűnös embernek az arca is a szent egyszerűségnek, szerénységnek és belső nyugodtságnak bélyegét hordta. . . Oh, mily kiszámíthatatlanok az Isten útjai! . . . A vezeklő Rákóczi az Isten gondviselő kezét csodálta a novicius megtérésében, hiszen akit a bűnbánók szőrruhájában maga előtt látott, azelőtt bűnösen élt. . . Az isteni irgalomnak ilyen nyilvánulása lelke mélyéig hatott. . . Eszmélt. . . Visszaemlékezett, midőn még Magyarország vezérlő fejedelme volt: az országos gondok és örökös háborúk között, hányszor vágyódott a nyug dóm, a magány után. Mily boldog volt akkor, ha a küzdelmek özönében csak egy pillanatra is Teremtőjének szentelhette lelkét. . . És most? ... Most nincs egy országnak, egy küzdő nemzetnek az élén. . . Most csak a francia udvarban kínálkozó szórakozások kielégítésére kell idő és mégis, a magánynak, az Istenhez visszavezető magánynak, alig szentel néhány órát is. Önvallomásaiban örökítette meg e kérdés feletti töprengéseit. . . „Midőn fejedelem voltál — kérdi önmagától — óhajtottad a magányt; most ugyan mi téríthet téged el ettől?“ Beismerte, hogy — önző, földi érdekek. A kamalduli kolostorban ébredt a valóra!... Az Ur kegyelme fölvilágosítá őt, hogy a szám- kivetettnek nem a földi élet múló célját, hanem az üdvösség útját, kell munkálnia. Szent fogadalmat tett, hogy a kamalduli magányt, ahol szivének enyhét, az Isten irgalmát nyerte, ezentúl minden nagyobb ünnep előtt fölkeresi, a téli időszakot pedig teljesen ott tölti. A világ zajáról azonban mégse mondott le teljesen, de lassankint már távozott tőle, mint a partoktól a búcsúzó hajó. Rákóczi lelke lassan-lassan, mint egykor élethajója a francia partoktól nagy Törökország felé, úgy haladt a földi vígságoktól a lelki tökéletesedés útjain. . . Midőn negyednapra visszatért a királyi udvarba, XIV. Lajos már ismerte féltve őrzött titkát. Míg az előkelők a szerencsejátékokról való lemondásának okát keresték és míg a változást ki-ki a saját jelleme és felfogása szerint Ítélte meg: az ősz király szelíden kérdezte, hogy az utolsó napokban hol volt ? — Párison át jöttem! — felelt Rákóczi, ami úgy is volt, hiszen a grosboisi kamal-
