Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-15 / 30. szám
Előfizetési árak: Egész évre. __10 korona. F él évre_____ 5 » N egyed évre _ 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények = intézendők. = Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők. HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 30. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. Szombat április 15. A keresztény restauráció. Eger, 1911. április 14. Sokáig aludtunk; nagyon sokáig. Szinte azt kellett már hinnie mindenkinek, hogy észrevétlenül szendere- dünk el örökre, mert bizony a keresztény világra, a keresztény társadalomra a halálos álom nehezedett. Valósággal tetszhalott volt, aki érzi, tudja, ami körülötte történik, de magáról nem ad életjelt. Nálunk is csak az agy dolgozott, de a munkás kezek pihentek, mintha megbénultak volna. ... De végre mégis csak eszméletre tértünk; fölébredtünk a halálos álomból: föltámadtunk! A hosszas tétlenségben megbódult idegek, az elzsibbadt izmok, — bár eleinte határozatlanul — működni kezdettek. Az agy is csak ösztönszerüen gondolta: ébredni, cselekedni kell. Az idegek azonban csak tétova mozdulatokra, bizonytalan mozgásokra indították az izmokat. A lélek után fölébredt ugyan a test, de mozgása, működése nem volt tudatos. Inkább csak terv nélkül, erőszakolva próbálgatta erejét, mint az álmos ember, kit a megfagyás veszedelme fenyeget. Az „EGER“ tárcája. Alleluja! Diadalmasan kél fel a hajnal; A sírtakaró pecsétje lazul. Hűk suhogással száll le az angyal, Diadalmasan kél fel az Ur!. . . Alleluja! . . . Kezében a győztes szent lobogó, Mosolygva tekint őrzői felé, Rajt’ a kereszt van, az — éltet-adó. . . Gyötrelmeit 0 már elfeledé. . . Alleluja! . . . Ez a mi éltünk — e mai reggel, Ez a mi fényes, drága napunk, Örvendve-vigadni a drága kereszttel; Győz a kereszt... íme, váltva vagyunk !... Alleluja 1 . . . Lórán József. Lassankint azután visszanyerte a lélek teljes uralmát a rugalmassá lett test fölött. Megkezdődött a tervszerű, a tudatos életműködés, majd pedig a munka. Ilyen lassan, ilyen vontatva kezdődött meg a keresztény restauráció. De megkezdődött: és ez a fő. Aludtunk, de fölébredtünk; eler- nyedtünk, de uj erőre kaptunk; hal- doklottunk, de nem haltunk meg. Nemcsak hangos szóval követeljük az életet kétezeréves dicső múltúnk nyomán, hanem bizonyságot is teszünk az eleven életről. A keresztény társadalom dolgozni akar azokért az eszmékért, amelyek boldoggá tették az emberiséget; küzdeni akar azok ellen, akik az emberiséget meg akarják fosztani boldogító hitétől; harcolni fog azok ellen, akik a kereszténység nemes erkölcseiből ki akarják vetkőzíetni a mai nemzedéket. A keresztény társadalom mint egy test, egy lélek támad föl azok ellen, akik a meglevő rendet föl akarják forgatni, akik a szeretet hazudott jelszavával meg akarják ölni a hitet, ki akarják irtani a reményt. A keresztény restauráció megkezdő— Lagerlöf Zelma nagypénteki legendája. — Abban az időben történt, amikor Isten megteremtette a világot, még pedig nemcsak az eget és földet, hanem az állatokat, meg a növényeket is és nevet adott nekik. Abból a korból sok történet maradt fenn. És ha valamennyit tudnók, ismernők a világ miuden titkának nyitját. Akkor esett meg, hogy mikor az Ur a paradicsomban ülve, festegette a madarakat, festékes csészéjéből kiömlött a festék. A ten- gelice tetőtől talpig fakó maradt volna, ha a teremtő valamennyi ecsetét bele nem törli a tollazatába. Akkor kapta hosszú füleit a szamár is, mert nem jegyezte meg a nevét. Alig haladt egy két lépésnyire a Paradicsom virágos mezején, már i- elfeledte. És háromszor is visszament megkérdezni: mi is a neve? Erre a teremtő kissé bosszúsan ragadta meg mind a két fülét és azt mondta : Szamár! szamár a neved! Közben pedig hosszúra nyújtotta a füleit, hogy jobban halljon s el ne feledje, amit mondanak neki. A méh is akkor járta meg. Amint kikerült a Teremtő kezéből, legott elkezdett mézet dött, mint ezt különben az ellentáborból felhangzó vészkiáltás is bizonyítja. És erős a hitünk, szilárd a reményünk, szent a meggyőződésünk, hogy nem állunk meg a kezdetnél. Nem szabad megállanunk, mert az egyház ellenségeinek viselkedése oly kihívó, oly durva, hogy már ez a harcimód tettre ter- kenti, kitartó munkára buzdítja a legtürelmesebbeket is. És ámbár nem követhetjük őket a harc ilyen durva terére, de minden szellemi fegyvert fölhasználunk, amely méltóságunkhoz, a küzdelem szent céljához és szent hitünk elveihez illik. Nagy és magasztos ez a cél: megmenteni a keresztény társadalmat a modern kor léha eszméitől, káros törekvéseitől, romboló hatásától és a megtisztított, megszilárdított alapon visszaállítani a keresztény világnézet, a keresztény erkölcstan vezérszerepét az állami és társadalmi, a szellemi és köz- gazdasági élet egész vonalán. Ki ne örülne, hogy fölébredtünk? Kit nem lelkesítene ez a nemes cél? r Es ki merné tagadni, hogy e nagy cél elérése a megújhodás, a feltámadás lesz? gyűjteni. És eljövének az állatok is, meg az emberek is, hogy mézét megizleljék, mert megérezték az édes illatát. A méh azonban magának akarta megtartani összes készletét és mérges fullánkjával elűzött minden teremtményt, aki csak a sűü'e'héz közeledett. Meglátta ezt az Ur és nyomban maga elé idézte a méhet és megbüntette. F-lruháztalak, úgymond, azzal a képességgel, hogy mézet gyüjthess, aminél nincs édesebb széles e világon; de nem szabadítottalak föl rá. hogy könyörületlen légy felebarátaidhoz. Jegyezd meg hát, hogy ha megc-dped azt, aki meg akarja ízlelni a mézedet, halállal lakolsz. Akor vesztette el szárnyait a hangya is! Sok mindenfele csoda történt azon a napon. A teremtő ott ült szelíden és méltóságosan, alkotva s életre keltve egyet-mást. És estefelé eszébe jutott, hogy teremt egy kis fakó madarat. — Jegyezd meg, hogy vörösbegynek hívnak, mondotta a kis madárnak, miután megalkotta. És ráübette a tenyerére, elröpítette. A kis madár szíve hevesen dobogott a félelemtől, de azért lejebb-lejebb szállva, mind közelebb jutott az Úrhoz és végre leereszke- kedett a kezére. És az Ur megkérdezte tőle: mit akar? — Egyet szeretnék megtudni tőled, mondta a kis midár. A vörösbegy.
