Eger - hetente kétszer, 1910
1910-07-06 / 2. szám
2 EGER. (2. sz.) 1910. julius 6. Ez nem jól van így. Tudjuk és érezzük ezt mindnyájan. De nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egyoldalúak vagyunk a közgazdaságban, mert csak a nyerstermelésre gondolnunk, sőt még ott se dolgozunk intenziv módon, mert jobbára csak a gabonaneműeket termeljük. Nagyon itt van az ideje, hogy több- oldaluak legyünk, biztosabbá tegyük nemzetünk jövőjét és foglalkozzunk végre-valahára a közgazdasági munkásság minden ágával. Ez a legegyen esebb út a nemzeti önállóság felé! Hisz’ hogy legyen független az olyan nemzet, amelynek létét, vagy legalább megélhetését már egy pár év szeszélyes időjárása is erősen kockáztatja?! Két rajzkiállítás. Két, középiskolánk, a rk. főgimnázium és áll. főreáüskola kiállítást rendezett tanulóiuak rajzaiból. Ezt a két kiállítást, melyben mintegy másfélezer rajz és kép volt együtt módszeres csoportos! ásban, úgy tudjuk, hogy sokan nézték meg.^De nem elegen! Mert e két intézetnek ez irányú munkássága sokkal nagyobb figyelmet, nagyobb elismerést érdemelne. Ha a tanítás valamelyik ágában nagyobb haladás tapasztalható az utóbbi évtizedek alatt, a rajzoktatás bizonyára roppmt nagyot fejlődött. Emlékezzünk csak vissza, hogyan tanítottak minket rajzolni! Esy pár méréstani ábra, néhány díszítmény, legfeljebb szénrajz. Mindegyik mintáról s ha valaki például gipszminta után rajzolt, vagy épen vízfestéssel lemásolt valami egyszerű képet, csodájára' jártunk. Milyen más a helyzet ma! Most már nemcsak másolnak, hanem még a méréstani rajzokban is szerkesztenek; dolgoznak minden lehető módon. A gimnáziumi tanulók ecsetgyakorlatai épen olyan érdekesek, szépek és értékes előkészítő iskolák, mint amilyen bámulatos finomak, pontosak a főreáliskolai tanulók ábrázoló-geometriai rajzai. A másolás ma már csak másodrendű munka, mert a gyermekben az alkotó erőt akarják nevelni a mesterek. Gyönyörű ilyen stilizálási kísérleteket láttunk adott motivumok- ból mindkét kiállításon. E kísérletek olykor művészi felfogással, finomúlt érzékkel készültek és becsületére válnak a készítőknek is, az iskoláknak is. Az önállóságra nevelést bizonyítják a gimnáziumi tanulók plakáttervezetei (Meilinger Dezső VIII., Tróján Alfonz VI., Rapcsák József VII. o. t.) és a főreáliskolai tanulók keret-pályázata. (Holecz István és Nagy Sándor IV. o. t.) A ceruza- és tollrajzok mellett bőven talál uuk mindkét helyen szénrajzokat, pasztelle- ket, akvarell-képeket és olajfestményeket is. Mindkét kiállításban legtöbb a természet után festett kép (tárgyak, épületek, tájképek, alakok, sőt arcképek is). A képekben gyakran sok az eredetiség, még több a megfigyelés ereje, fejlettebb érzék a távlat iránt. Sőt iit- ott már levegője is van a képeknek. Nem lenne teljes ez a kis szemle, ha meg nem említenők, hogy a főgimnáziumban Perényi Kandid tanítja a rajzot, a főreáliskolában Tóth Gyula a rajzoló geometriát az Ib), III. és IV. osztályban, — Vigh Béla igazgató az ábrázoló geometriát a VII., Baranyó Ernő ugyanezt a VI. és VIII. osztályban; utóbbi a rajzoló geometriát az la) és Ilb) ben, Bánhidy Ödön pedig a IIa)-ban. A főgimnáziumi tanulók között legjelesebbek a rajzban és festésben Bárdos Bertalan és Harmos Zoltán VIII., Szathmáry László, Dömötör Antal és Rapcsák József VII., Tróján Alfonz VI., és Pogonyi Antal IV. o. tanulók. Legelőször kellett volna emlitenünk Meilinger Dezsőt, aki mintegy 60 képpel sze- repL-l a kiállításon s nem alaptalan reményekkel megy a festőművészeti pályára. Valódi tehetség és nem is annyira szorgalommal dolgozik, hanem inkább már szenvedéllyel. Képeiben helyes felfogás, gyakran pompás távlatérzék, értékes színhatás és alapos kidolgozás mutatkozik. A főreáliskolában őszinte elismerésre tarthatnak számot ábrázoló-geometriai rajzaikkal : Braun Gyula és Reich Imre VIII., Kemény Zoltán, Legányi Gyula és Soós András VII. o. tanulók; Nagy Sándornak (IV. o.) olyan tervezetei vannak, hogy mint építési rajzoló, már‘most megkereshetné kenyerét. A szabadkézi rajzokban (mind a nyolc osztályban Tóth Gyula tanítja) szintén sok a kitűnő; a motívumok felhasználásában, alkalmazásában, tervezetek készítésében itt is nagy a változatosság és önállóság, mely a VIII. oszt. tanulóknál már'a természet utáni fej rajzolásban is szépen és nagy hűséggel nyilvánul. Itt is meglátszik a vezetés tökéletessége. Legkiválóbbak: Alt- mann Andor VI. o., kinek nagy a színérzéke, Vas Lajos, ki még csak III. osztályos, de olajfestményei figyelemreméltók s Eger városa bizonyára jól tőkésíti a neki adott segélyt; azután : Klausz Ernő IV., Péczeli Antal VI., Soós András VII. és végre Braun Gyula, Gönczy Károly, Jecs Gyula és Tóth István VIII. o. tanulók. Ha azután a ceruzarajzok és pasztellek színtechnikáját általában és miudkét iskolánál kiemeljük, főbb vonásokban beszámoltunk a két tanulságos kiállításról. A rajztanítás vezetésében, úgy látszik és igen okosan, a helyes meglátásra való képesítés, a szigorú megrajzolás és a megadott formátumban a tárgynak ízléses és helyes beállítása a főcél. Csak kevés tanulót említhettünk föl elismerésképen és buzdításul úgy nekik, mint a többieknek. x. HÍREK. Eger, 1910. julius 5-éa. Tájékoztató. Julius 9. Búcsú a Dónát-temetőben. „ 10. Közigazg hizotts. ülés. „ 26. Szt. Anna. Búcsú az irgalmas nővéreknél. KÉRELEM. Az Eger kiadóhivatala azoknak, akik az Egri Híradóra julius elsején túl is előfizettek, szives készséggel küldi kárpótlásul az Egert. A hallgatást beleegyezésnek vesszük. Amennyiben pedig valaki nem óhajtaná ezt a kárpótlást, szíveskedjék lev. lapon értesíteni a kiadóhivatalt. ceit, szelíd, borág-koszoruzta halmait, végtelenbe vesző rónáját, a szőke Tiszát, a nagy Dunát, a hullámzó Balatont. íme, talán hosszú kerülő-uton, de nem felesleges alapvetés után jutottunk oda, ahova indultunk: a Balatonhoz. II. (A Balaton és vidéke. A tihanyi Echo költője.) Magyarország természeti szépségei között minden versenyen felül áll, mert hiszen a maga nemében páratlan az a gyönyörű víztükör, melyet a dunántúli vidék három vármegyéje ölel körül és foglal bortermő szelíd dombokból, magasra nyúló erdős bércekből meg mosolygó, termékeny rónaságból alkotott tündéri szép keretbe. Ha van vidék, amely valósággal költészetet lehel, hát ez az. Szép a Balaton, mikor mozdulatlanságában ragyogva veri vissza a nap sugarait; szép, mikor a szél felborzalja vizét s az ezüst hullámtarajok egymást üldözve, játszi pajzánsággal sietnek a vadvirágos part felé; de szép viharban is, mikor sötétzöld hullámaival utánozza a haragvó tengert. És ha forró nyári napra eljön a csillagos, szép, hűvös alkonyat, feljő a hold, alátekiut a sötét vízre és sugaraiból aranyhidat épít a két part között, szinte megbűvölve várjuk a pajkos süllőket, hogy lubickolva űzzék tündéri játékaikat a tündéri fényben, ezen regevilágba illő C'Uda- vizen. A Balaton szépségeit nem lehet úgy megszoknunk, hogy egészen közömbösekké, hétköznapiakká váljanak előttünk. Nem szokja meg maga az istenadta nép sem, amely körülötte lakik, ismeri minden állapotát télen-nyáron, mert hiszen részben belőle él. A hegyvidéki pásztor égbenyúló szikláiban, az alföldi szántóvető ember délibábos rónájában nem tud oly igazán gyönyörködni, mint a balatoni halász az ő gyönyörűséges szép vízében, amelyet gyermekkorától kezdve megszeretett és nemcsak ragaszkodik hozzá, hanem valósággal félve tiszteli. S a halászkunyhókban vagy a szabad ég alatt, a tó parton pattogó rőzsetűz mellett meg-megszólal a Balaton költészete. Szólnak a regék a víz fenekén lakó ősz Balaton-király- ról, meg tündérleányairól, a hálókat rontó-bontó fogaskirályról, meg a halász-szerencse ezerféle kedvező és kedvezőtlen változásairól, amint azokat a nagy tó játékos kedve vagy boszuló haragja hozza magával. Majd megcsendül a nóta, hogy Sír a kis lány a Balaton partján, Mert elhagyta szeretője csalfán s a nóta szárnyán száll tova a naiv lelkek epedő kívánsága, hogy Be szeretnék aranyhallá válni, Siófoktól Füredig úszkálni; Rátalálnék rózsám hálójára, Elbúcsúznék tőle utoljára. Nóta szól a halászlegényről, aki a „hullámzó Balaton tetején“ csónakázik, és „hálóját a szerencse, őt meg a kedvese elhagyta, el a szegényt.“ Szívesen mesélgető, élénk képzeletű és mélyen érző nótás nép lakik a parton köröskörül az akarattyai nagy szilfától kezdve el, a vízbe könyöklő Tihany, a kettős kúpú fonyódi hegy, Badacsony, Szigliget mellett, a regényes kis Szent Mihály kápolnán is túl, le egészen Keszthelyig, mert ilyenné formálta lelkét, gondolat- és érzésvilágát a Balaton. Csakhogy persze idegen behatások alatt a néplélek is megváltozik. Idegenül, szinte báutón hangzik bele a költészet, a regék világába a nyaralók zaja. A kultúrember nyomában nem teremnek többé a költészet virágai. Romlik a nép is; pusztulóban, ami benne ősi sajátság, romlatlan erkölcs, nemes érzés, szóval költői vonás volt. így van ez, mióta a nyári hónapok alatt nagyvilági élet lüktet a partokon, minden fény- és árnyoldalaival együtt. A kultúrának, mint mindenütt, itt is első sorban a költészet adta meg az árát. (Folytatjuk.)
