Eger - hetente kétszer, 1910
1910-08-06 / 11. szám
Előfizetési árak: Egész évre----10 korona. F él évre ..... .. 5 » Negyed évre .. 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1910. — 11. szám. NXXIIL ÉVFOLYAM. ==_ Szombat, augusztus 6. Rágalom és cáfolat. (=) „A lapokban volt, és — nem cáfolták meg.“ A politikai küzdelmek izzó levegőjében nem rég ez a bölcseség hangzott el, döntő bizonyítéknak szánva a becsület érzékenyébe mélyedé vádak igaz volta mellett. A becsület kérdésének ez a képtelen felfogása komoly megfontolásra késztet bennünket. Szabad-e és lehet-e a becsüleLértő vád alapos voltát abból állapítani meg, hogy „a lapokban volt — és nem cáfolták meg?“ Közvetetleniil érdekessé teszi nekünk ezt a felvetett kérdést az, hogy a politikai mozgalmak hullámzása a közelmúltban városunk nyugalmas folyású közéletébe is belehömpölygette a meg- gyanúsítások és rágalmak erkölcsi szemetjét. Amily tisztelet illeti az elvek, eszmék, vélemények, egymást nem fedő meggyőződések tárgyilagos, komoly, s a tisztesség határain soha túl nem csapó küzdelmeit, ép oly megvetéssel vagyunk kénytelenek pálcát törni a felett a politikai harcmodor felett, amely koholt mesék, alaptalan ráfogások, gaz rágalmak nyilaival nem átall következetesen ostromolni még oly nemes, kiváló egyéniséget se, aki pedig mindenkor előljárt, ha a városnak fontos érdeke, tisztessége, nagyszabású alkotása forgott szóban s akire Dobó városában bárki és méltán lehet büszke. Megvádolták, hogy állásfoglalásának oka önző' célra törekvés; holott akik ismerik őt, tudják, hogy hiszen teljes élete szinte példátlan önfeláldozás. Érvényesült a gonosz elv: csak rágalmazni minél vakmerőbben; valami a sokból majd csak megragad. Ha a szél nem rezegted a közmondásos harasztot, hadd rezegtesse meg akkor a kígyósziszegés. Azok gondoskodásából, kik minden áron, még tiszta jellemek letip- rása által is, szolgálni vélték elveik győzelmét, némely lapok szinte állandóan szedésben tartották „Eger ostromát“ s amint akadt csak egy kanálnyi lé, mindjárt feleresztették benne azt a közismert koholt mesét. Annyiszor ismételték, hogy végre talán ők maguk is igaznak tartották. A közélet általános erkölcsi fogyatékosságain kívül némi enyhítő körülmény lehetne talán a politikai elfogultság, s az ebbel eredő gyűlölet, ha az ily magában is felette kétes értékű mentséget nem hiúsítaná meg annak kétségtelen tudata, hogy hiszen az, akit jóhíre-nevében oly durván és igaz- talanúl megsértettek, az ő béka-egér- harcuk pocsolyájába úgy se fog bele- eleegyedni és nem méltatja őket egyetlen cáfoló szóra sem, hanem rendületlenül megmarad annak, aki mindenkor volt, az önmagával való méltó megelégedésben földi boldogságát feltalált egész embernek, jellemszilárd férfiúnak. Elvonatkoztatva a személyektől, vitassuk meg: vájjon csakugyan alaposnak kell-e mindig tartanunk a vádat, amikor azt meg nem cáfolták? Vegyük ezért fontolóra az ily felfogás szerint követelt kényszer-cáfolatnak úgy fizikai, mint erkölcsi lehetőségét s a j gyakorlati életben való alkalmazását. Vájjon fizikai értelemben lehetséges-e naponkint átolvasnunk valauieny- nyi lapot, hogy ellenőrizhessük: az ólombetűk hadsoraiból nem intéznek-e becsületünk ellen oldaltámadást? Hiszen akkor kénytelenek volnánk végigtaposni mindazt a szennyet, amely Az „EGER“ tárcája. A túlsó partról. Borzasztó szerencsétlenség történt. Két villamos kocsi összeütközött az utcasarkon. Egy öreg úr, ki az utca túlsó oldalára akart átmenni, a két kocsi közé került. Megfagy az emberben a vér ilyen esetnek még a gondolatára is! A reggeli órákban hivatalba, üzletbe siető sokaság, mely tanúja volt ennek az iszonyatos látványnak, velőt megrázó, rémült kiabálást vitt véghez. Mi emberek, — kik a napi kenyér után való harcban dulakodunk; — kik érzéketlenül szaladuuk dolgunk után, oidalbalökésekkel tágítva az utat magunk előtt; — mi, kik nem érezzük, hogy mindnyájan egymásra utalva, egymásért vagyunk az „élet“ gépezetének egy- egy kis csavarjai, porcikái; — ha a Gondviselés közénk sújt s mintegy megfenyít: akkor mégis érezzük a részvét fájdalmát; látjuk, hogy a baleset minket is érhetett volna; — megrendülünk; érezzük, hogy az a szerencsétlen hozzánk tartozik, hogy embertársunk. És ilyenkor sajgó szívvel jajgatunk. Az utca torkolatánál, míg a mentők megérkeztek, óriási tömeg gyűlt össze megrendülve, kiabálva, elkábúlva. Az áldozatban még volt élet. . . Elet, de kialvófélben. A mentők elvitték az összetört embert, de mire a kórházhoz értek, a szerencsétlen kiszenvedett. A sokaság lassan eloszlott, mert a rendőrség is igyekezett szabaddá tenni az utat. Egy rendőr kalapot talált a földön. Bizonyosan az áldozat kalapja volt. Sok kíváncsi akarta látni a kalapban netán lévő kezdőbetűket. Egy félóra múlva a megrongált villamost is elvonszolták. Akik ezután arra felé jártak, már ismét a küzdő, taszigáló emberek voltak. * Közönyösen,’unottan mentünk a hivatalba. Megint egy nap robotja vár ránk. Ott azután lassan, tempósan fogtunk hozzá a . . . pipatöltéshez. Mikor kerül sor a dologra is? . . Majd! Arra még ráérünk; egy a fizetés! így szokott az lenni a közhivatalokban mindenütt. A villamos szerencsétlenség hírét legelőször Kovács Gábor hozta meg. Ez a virgonc fiú még nem vetkőzte le magáról a jó vidék rossz szokásait. Az volt ugyanis eléggé megrótt tulajdonsága, hogy reggel kelt fel és nem délelőtt. Mert bizony kilenc órakor már délelőtt van ; ő pedig öt óra felé már kint kó- borgott a Városliget tájékán. Mikor visszafelé tartott, a Körúton messziről látta az összeütközést. Első megdöbbenésünk riadt ijedtséggé változott, midőn valamelyikünk az öreg Pista bácsit említette. Hol van az öreg, a pontosság mintaképe, aki olyan mint a jól járó ébresztő | óra. Abban a percben szokott a hivatalba belépni, mikor ütötte a kilencet. És most nincs itt! Érverésünk meggyorsúlt, melegség lepte meg arcunkat, midőn Kovács felkiáltott: — Istenem, bizonyosan ő volt! Csak ekkor jutott eszünkbe, hogy Pista bácsi a Körúton lakik és a szerencsétlenség színhelyén keresztül szokott hivatalba járni. Mint az alattomosan leskelődő oláh-cigányok a gyanútlan vándorra, úgy támadt ránk a félelem szívet facsaró fájdalma. Szegény Pista bácsi! Oda lenne a mi áldott lelkű öregünk? Megbizonyosodás okáért elküldtük [a hivatalszolgát. Az szomorú arccal, lihegve rohant vissza. 0 látta a rendőr kezében a kalapot, azt a zsíros szélű fejdíszítőt, amivel Pista bácsi a hivatali kefét is maszatossá zsírozta be. Oly dédelgető kedvteléssel kefélte mindennap tíz percig a hazaindúlás előtt, hogy senki se juthatott a keféhez és így vala-
