Eger - hetente kétszer, 1910
1910-12-24 / 51. szám
1910. december 24. EGER. (51. sz.) 3 A vasúti megállót és a helységet egyenes ösvény kapcsolta össze. Ezen haladtam. Egyszer csak patak állja utamat. Megálltam. Pár lépésnyire tőlem egy oláh fiücska legeltette a lovát. — Merre kell a faluba menni, kedves gyermekem ? A kis csikós tágra nyílt szemekkel bámult reám. Mikor kérdésemet megismételtem, ismeretlen szavakat mondott, melyek valószínűen azt jelentették: „Nem értem, mit kérdez.“ Szomorúan kanyarodtam vissza a köves útra, melyen aztán nemsokára elértem a falut. Magas termetű oláh legény jött velem szembe. Fején pörge kis kalap volt, törzsét fehér ing födte, melyet aztán oldalt gombolható, bőrből készült fehér színű és dúsan kivarrott, mellényszerű ruhadarab takart. Derekán bőröv, lábán fehér darócból készült nadrág, lábán bocskor volt. Még jó messze járt tőleT, midőn megemelte kalapját és tisztességtudóan köszönt. — Buna diua! (Jó napot!) Aztán találkoztam öreg emberrel, leánnyal, gyermekkel: igen szívesen és mind románul köszöntött. Sehol magyar szó, sehol magyar öltözef. Semmi, ami Magyarországra emlékeztet. .. . Azaz: igen! Szemembe tűnik egy sárga épület; falán egy fehér tábla: „M. kir. állami ovoda.“ .......... A z imént úgy éreztem, mint ha üldözött volnék, ki „szertenézett s nem leié honját a hazában.“ Most öröm, végtelen boldogság kapott meg. Ez a kis tábla azt hirdette, hogy még a hármas bérc és négy folyó honában vagyok ; hogy ide még elhat szent István koronájának fénye; hogy nem járok idegen földön, hanem oly áldott rögökön, melyeket hosszú évszázadok küzdelmes csatái alatt olyan sokszor öntözött magyar vér. Az öröm lángja csakhamar elhalványult, kialudt. Az ovoda be volt zárva. . . Mindenütt román köszönés, oláh beszéd............Most kit ől kérjek tanácsot, kivel beszéljek ? Az óvodával szemben lévő házon magyarul és románul ki volt írva: „Községi bíró.“ Bementem oda. Egy úri ember írt a tágas szoba hosszú asztalánál. Azt hittem, a jegyző. Beszélgetni kezdtünk. Megtudtam, hogy telekkönyvi tisztviselő. Valahonnan Brassóból, vagy Nagyszebenbol jött. Aztán az itteni viszonyokra került a beszéd sora. Mondta, hogy ezeknek az oláhoknak az elődei magyarok voltak. Az utódok azonban szégyellik ezt. Sok ember, ki még ezelőtt Vass- nak, Daliának, Katonának írta a nevét — most Vasú, Dalea, Catána. Elmondta, hogy a bírónál étkezik, havonként 40 koronáért reggelre és estére kávét, délre levest, húst és feketekávét kap. Említé, hogy a pópa roppant nagy román. Irtózik a magyar beszédtől. A faluban (a kincstári cselédeket leszámítva) csak a jegyző s az óvónő tud magyarul. Utóbbi most szabadságon van. így beszélgettünk egész délig. Ekkor fölszólított, hogy felezzem meg vele ebédjét. Köszönettel fogadtam el. De csak elmélet lett belőle. Amint ugyanis a levest meg akartam kóstolni, sajátos illat csapta meg orromat. A csirás gabonából készített tésztának erős és kellemetlen szaga. A benne főtt hús szintén ehetetlen volt. Végre is egy félpohár feketekávé került elibém, amelyet megittam valahogyan. Szíves házigazdám erősen hangsúlyozta, hogy máskor jobb szokott lenni az ebéd. Most az öreg asszony főzött, mert a bíróék (a bíró vagy 30 éves, a felesége lehet úgy 28 körül) lakziba mentek. Lehet, hogy igaza volt, a szép asszonynak itt is jó lévén a főztje; lehet, hogy szégyelte bevallani a szomorú valót. . . Sétálni indultunk. Sok érdekes dolgot láttam. Sok oláhnak szinte tipikus magyar-arca volt. Sok régebbi kőházon (az épületeknek több mint fele fából van) a tulipán tűnt szemembe, számtalan változatban. Láttam egy-egy nagy „portát.“ — Valamikor nemesi kúria állott a gyümölcsös kert közepén; most román minden — és görög keleti. . . Tisztán állott előttem az a végtelen ma- gasztosságú feladat, mely ilyen vidéken a magyar iskolákra és templomokra vár. És bármilyen szomorú, sőt kétségbeejtő dolgokat láttam hallottam is: — örömmel, lángoló lelkesedéssel gondoltam a napokra, melyeket itt eltölteni s a munkára, melyet végezni fogok. Néhány nap múlva fölkerestem a róm. kát. főesperest is, ki iskolánkban a vallástant tanítja s aki helységünktől 20 km-nyire lakik. Épp’ a templomban volt. Templomban, melynek hossza 5 méter, szélessége kettővel kevesebb. Egy oláhöltözetű, 13 éves gyermek volt a kántor. S ahogy vékony, kiforratlan gyermekhangján énekelte: „Szent vagy, Uram, szent vagy ..." — olyan magasztos áhítat, olyan szent öröm szállott a szívembe, mint midőn az egri nagytemplom fölséges éjféli miséjét hallgattam. Olyan jól esett a magyar és katolikus éneket hallgatnom mohón, egész lelkemmel. A természeti szépségekkel oly gazdagon megáldott tündérországban annyira szép, magasztos volt előttem a fejletlen gyermek-ének s a kis templomban gomolygó tömjénfüst annyira magával ragadta lelkemet föl, föl a kis kápolna egyszerű mennyezete felé s tovább, az ég tiszta kékségű boltozatának ragyogó magasságába, hogy eltűnt előlem minden: a kápolna, a fain, az egész föld, a végtelen világmindenség és csak a szürkés tömjénfüst gomolygó felhőkárpitját láttam. . . . Elővettem a zsebkendőmet, hogy kitörüljem szememből az ismeretlen jövevényt: a remegő vízcsöppet. .. Itt, a természeti szépségekkel annyira megáldott tündérországban oly szép, oly magasztos volt előttem az édesen csengő magyar szó egy román fiú ajkain s az áhítat szárnyain ég felé röppenő fejletlen gyermek-ének. Matlák József. HÍREK. Eger, 1910. december 23-án. Tájékoztató. Dec. 25. Karácson napja. „ 26. István vértanú. „ 31. Szilveszter napja. Hálaadás. „ 31. Az Egri Club szilveszter-estélye. Jan. 1. Újév. „ 1. A népszámlálás kezdete. „ 2. Országos vásár Pétervásárán. „ 5. Katonai utöállítás Egerben. „ 5. 6. Országos vásár Tiszafüreden. „ 6. Yízkereszt. „ 6. Ismeretterjesztő előadás a Kér. Szociális Egyesületben. ■ „ 7. Az Egri Dalkör müvészestélye. „ 9. Rendkívüli megyegyülés. „ 9, 10. Országos vásár Egerben. „ 10. A népszámlálás befejezése. „ 14. Az Egri Club táncestélye. Ma este azonban, ép oly örvendetesen, ép oly diadalmasan búgnak a harangok mint az austerlitzi vagy wagrami győzelem napján; de egy szegény gyermeknek tiszteletére, aki sok-sok évvel ezelőtt született egy rozzant istálló szalmáján, s akinek az apja szegény ács volt. Az ő dicsőségét hirdetik, betöltve a csillagos égbolt minden zugát vigasztaló szavukkal: Dicsőség az Istennek, békeség az embereknek. . . A császár mélázva hallgatja ezt az éjféli harangzúgást. Visszagondol gyermekkorára. Visszagondol az éjféli misére, melyet nagybátyja celebrált az ajaccoi székesegyházban. Eszébe jut az a szegényes lakoma, melyen gesztenye volt a legértékesebb étel, melyet nagyszámú, elszegényedett, de büszke családja annak a szép matrónának, édesanyjának elnöklésével költött el. Az ő fia — a győzelmes császáré és eny osztrák főhercegnőé — nem ismeri majd meg ezt a nyomort; ő ura lesz a világnak. Kint, a j ges éjtszakában még mindig zúgnak a harangok. A Tuileries kapujában a szőtkucsmás őr h-ves, nagy léptekkel méri végig őrhelyét. Fázik szegény, de most nem érzi. Egy ima, egy ének jut eszébe, melyet otthon, falujában, édesanyja térdein tanult. Szeme fölcsillan; a marcona katona kemény vonásai megenyhülnek, midőn Jézus születésére gondol. A császár nem hallja a jámbor harangok hivó szavát. Most nem gondol másra, csak fiára. Hirtelen legyőzhetetlen vágy fogja el: látni akarja. Fölkel. Tapsol. Abban a pillanatban megnyílik egy titkos kárpitajtó. Megjelenik szolgája, Roustan. A császár egy intésére fölemeli az egyik karos gyertyatartót. A császár, a hű szolgától megvilágított néptelen folyosón keresztül, az ifjú kiiály lakosztálya felé tart. Belép a terembe. Egy mozdulattal elküldi a dajkát, s a többi, hirtelen fölébredr hölgyet és az újszülött bölcsője fölé hajlik. A római király mélységesen alszik. Hófehér, csipkés ruhájára ráborul a becsületrend nagy szalagja. Kis arca belesüpped a vánkos puha pelyhébe. Egyik ennivaló, kis kövér keze a takarón nyugszik. Ezen a tündöklő fehérségen, ezen a ragyogó tisztaságon, ezen a bölcsőben nyugvó ártatlanságon a becsületrend skarlátvörös, széles, habos szalagja úgy kígyózik végig, mint egy vérrel folyó patak. Mint az a tengernyi vér, melyet azért ontanak ki, hogy ez a gyenge fej viselje majd a legnebezebb koronát; hogy ez a kéz, amely most finom és kedves, mint egy virág, nem is egy, hanem egész nyaláb jogart tarthasson. Napoleon nézi, hosszasan nézi fiát. Arra gondol — és erre a büszke gondolatra magasra- törő szive megremeg a boldogságtól — hogy udvarának magas méltóságai, hős generálisai, miniszterei, fényes, aranyos ruhába öltözött szenátorai, remegő tisztelettel hajolnak meg e bölcső előtt. Még a renegát jakobinusok is, azok a vén királygyilkosok, akik most a császár köntösét viselik, esik felve merik remélni azt a kegyet, hogy megcsókolhassák ezt a gyönge kezecskét. A császár gondolatai még messzebbre is kalandoznak. Az éjféli misére hívó harangok zúgásában mintha csapatainak ritmikus lppteit s a társzekerek robogását hallaná, amint nyomulnak előre Németország és Lengyelország fagyos útjain. Az apai büszkeség mámorossá teszi. Oroszország és India meghódítása jár az eszébeu. Megesküszik, hogy a Grande Armée-val megszerzi örökösének a vén Európa minden trónját. Csecsebecsének már odaadta neki szent Péter városát. Nemsokára más szent városok kerülnek a csecsemő játékszerei közé. Mekka emírje és benaresi rádzsa lesz az ő fia! Csak ezek a címek méltók Róma királyához. Miért nem szülnek több katonát a francia anyák ? Miért nincs egy, vagy két millió katonája? Hisz szeretné a fddgömböt, az egész világot ezekbe a kis kacsokba helyezni! E merész ábrándok közepette nem hallja
