Eger - hetente kétszer, 1910
1910-12-17 / 49. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre __ __ .. 5 » Negyed évre .. 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. ===== Kiadőhivatal : Lycenmi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1910. — 49. szám. = XXXIII. ÉVFOLYAM. s===_ Szombat, december 17. Gyanakodó humanizmus. Kossuth Lajos neve nemcsak Magyarországon nagy, hanem fényes, hírneves mindenütt, ahol szabadságot szerető nemzetek laknak. Annál szomorúbb, hogy most épen ennek a dicső névnek kellett egy botrány-heccnél középpontban lennie. Félre dobnak minden kegyeletet, szétrombolják a mauzóleumát, megzavarják a porló csontok nyugalmát. És kiabálják: mi történt a Kossuth-apánk koporsójánál? Gazság-e, vagy pedig magasabb politika-követelte tapintatos diszkréció ? Világérdeklődés kiséri a „Nagy pör“ írójának nagy pőrét, a Szent Imre herceg gyalázójának ez irányú szereplését. És a hullámok, mezeket a botrány támasztott, piszkosan hömpölyögnek, mind jobban kavargatva sárga irigységtől, fekete lélektől. Hagyjuk hömpölyögni! Mi Kossuth Lajos nevével kapcsolatban nem boncolgatunk botrány-hecceket. Nem boncolgatnánk még akkor se, ha tudván- tudnánk, hogy csakugyan sikkasztottak, loptak a kegyelet oltáráról. Elvégre is, akik összeadták azt a pénzt, nem kérik vissza. Minek tehát sárba hurcolni a nemzeti becsületet, tisztességet. Ezt az alkalmat azonban meg kell ragadnunk, hogy egy rég suttogott, mindenkitől óhajtott eszmét vessünk felszínre. Újabb időben nem egy alkalom volt, hogy a humanizmus, a hazaszeretet, vagy más szép, szent érzelem a közhöz fordult valamely ideális cél érdekében. Könyörögtek a nagy társadalomnak: adjatok, adjatok, amit Isten adott! Szinte, mondhatnók, mánia lett a gyűjtés. Mindenfelé rubrikázott ívet nyújtottak elibénk, kérve: vegyük elé az erszényt, nyissuk meg s adjunk egy- két-tíz fillért vagy koronát!.. . Nemes az emberi lélek. Könnyen föllelkesül a gyöngéd gondolatra. Ki-ki áldozott tehát és a közadakozásból kicsinyünk, nagyunk egyaránt kivette a maga részét. így lett a gyűjtés valóságos társadalmi adó. Az adó meg mindig érzékenyen érdekli financiáinkat; idegenkedünk tőle. És ez volt az oka, hogy mi, kik eddig minden gondolkodás nélkül koronákat adtunk a tűzkárosultak- nak, most igen meggondolva adjuk oda filléreinket az árvíz üldözöttéinek. MegsokallottuJc a közadakozást. De még mindig szivesen adtunk. Egy világbotrány kellett ahhoz, a messzinai földrengéssel kapcsolatban, hogy a meggondoltság gyanakvássá változzék át. Mióta a messzinai szerencsétlenek könyöradományaiból hűtlen sáfárok gazdagodtak, azóta gyanakvóvá lett a közadakozó, a humanista. Jöjjenek a legtöbb emberhez valamely szép cél érdekében: vagy begombolkozik, vagy ha adakozik is, arcáról lerí az aggodalom, vájjon odajut-e fillérem, ahová szánom!? Csoda-e, ha az ily tapasztalás hideg zuhany jótékonysági érzékünkre; ha a Kossuth-névvel egybekapcsolt panamavád kiábrándít minden „viribus unitis“ megvalósítani szándékolt tervből? Nem érthető-e, hogy ilyen előzmények után kétkedő lélekkel nézzük a múltat is, és Messzina után a tulipán-mozgalom millióit, a sok szoboralap kamatoskamatait — szeretnénk számon kérni. Igen, csakhogy nincs kitől; vagy ha van is, kényes kérdés: nosza elő a plajbászt, hol a pénz? Mert ez a kérdés kissé becsületbe vágó; olyan gyanúsító színezetű. így hát nines mit tennünk, mint hallgatnunk. De az embereknek javarésze — a múlton okulva — úgy hallgat, hogy többet nem is hajlandó megszólalni, vagyis áldozni semmi közjó, közcél érdekében. Annyira magába, annyira befelé gondolkodik, hogy az egyik köz-gyüjtés körül észlelt szabálytalanságot, szinte hajlandó az ösz- szes volt és leendő gyűjtésekre általánosítani, a legpuritánabb embereket meggyanúsítani. Tessék csak hallgatózni! Az embereknek javarésze ily húrokat penget. Mi azután ennek az eredménye? Az, hogy nemsokára csődöt mond minden közadakozás; nem lehet gyűjteni a legjótékonyabb célra se. Mert az emberek egy pár szédelgés után mindenütt azt látnak. Másrészről nem fog akadni oly lelkes ember oly idealista, aki vállalkoznék a közért fáradni, a gyüj- / téseket vezetni, irányítani. Mert e munka csak a rágalom rút szörnyeit adja jutalmul. Szomorú képe ez a jelennek, jövőnek egyaránt. A gyanakvó ember előtt egyre a bűnös ember fotográfiája lebeg. A bizalom szertefoszlik és ennek kárát a köz látja. Hazafias, humánus, kulturális stb. célok, melyek eddig közadakozásból szülemlettek meg, ezentúl kénytelenek dugába dőlni, mert nines, ki elfogadja az adományokat, vagy inkább nincs, ki adakoznék. Csakhogy egy pár bűnös ember félrelépésének szabad-e ily rettentő gyümölcsöket teremnie? Hisz’ amelyik társadalomban nincs oly erő, hogy ideális célokat közlelkesedéssel meg lehessen valósítani, az a társadalom lelki sivárságban szenved, ott a szivek melege jégesappá fagyott. Ez meg a vég kezdete, Nem szabad ennyire hagyni a dolgot. Egy kis orvosság kell ide. Törvény, melyet joga van meghozni az országgyűlésnek gyűjtések, vagy más alapokra szánt adományok ellenőrzéséről. Kimondaná e törvény, hogy minden országos, vagy 50 ezer koronát meghaladó közadománynál öttagú felszámoló bizottság alakítandó, mely a közadakozás befejezettnek nyilvánítása után egy év leforgása alatt okiratokkal köteles beszámolni a begyűlt összeg mikénti felhasználásáról, a felszámoló bizottsági elnök személyére nézve illetékes törvényhatóság első tisztviselőjének. Bizarr talán az eszme? Nem, hanem nagyon ujdonszerű. Tessenek csak megbarátkozni vele, tessenek csak elgondolni a hatását! Úgy-e ilyen törvényszakasz, (persze a büntető szankcióval fölszerelve) megvédene engem, a gyűjtőt minden rágalomtól, önt pedig, az adakozót, megnyugtatná, hogy nem hajította ki filléreit az ablakon, s így nem jutott a bűnös sáfárok feneketlen zsebébe. Mennyivel tisztább lenne a levegő mindjárt! Mennyivel eredményesebbek a gyűjtések! Mennyivel nyugodtabbak a gyűjtők és adakozók egyaránt! (p—r.)
