Eger - hetente kétszer, 1910

1910-10-05 / 28. szám

2 EGER. (28. sz.) 1910. október 5. netelt. Sem itt, sem a többi járásban nem jelentkezett a szervezeti életnek semmi tevékenysége. A különböző he­lyi és szakcsoportok hangtalanul lé­zengtek. Népgyűlés is csak egy köz­ségben, Hatvanban volt; a hatása je­lentéktelennek bizonyult s rendőrható­sági közbelépést nem kívánt. Egerben a nemzetközi szociálde­mokrata párt állandóan szervezve van s külön helyiséggel rendelkezik „Mun­kás-Otthon“ címen. Népgyűlés tartására öt ízben kértek engedélyt, kettő azon­ban részvétlenség miatt nem volt meg­tartható, a megtartott háromnak is ke­vés hallgatósága volt. Munkabér-moz­galmak, sztrájkok, bojkottok nem voltak. Gyöngyösön a szervezett ipari mun­kások száma 180-ra tehető, akik a szo­ciáldemokrata párt hívei ugyan, azon­ban erősebb szervezetben nincsenek. Helyiségük nincsen és csak időn kint jönnek össze egyik helybeli korcsmá­ban. Népgyűlésük nem volt. A Nem­zeti Állam szerkesztősége részéről no­vember 14-én Tali Ferenc és Magyar Gyula fővárosi hírlapírók tartottak egy népgyűlést a szociáldemokrácia téves tanításairól, káros következményeiről, a munka értékéről és a magántulajdon­ról ; amely egyenesen a szociáldemokra­ták ellen irányult s a hivatalos jelen­tés szerint igen kedvező hatást keltett. A szociáldemokrácia ellen irányuló küzdelemben a keresztény szociálista szervezetek járnak elül. A vármegye mind a két rendezett tanácsú városá­ban alakult keresztényszociális egyesü­let. Egerben élénk működést is fejt ki mindezideig, Gyöngyösön azonban el­aludt. “ Országos vásárunk elhelyezése. Most, mikor országos vásárunk forgalmát a város különböző részein elhelyezve, már har­madízben volt alkalmunk megfigyelni, időszerű dolognak tartjuk, hogy a vásár elhelyezésének kérdésével foglalkozzunk. Szükségesnek tart­juk ezt úgy a vevő, mint az árusító közön­ség, mind pedig a szépészet és a közrend szempontjából. Vásárainkat régebben a nagytemplom mö­gött lévő téren tartották, ahol a vásári for­galom igen könnyen volt lebonyolítható. A folyó év tavaszán, a Samassa- és a Vásárté­ren megkezdett rendezési munkálatok követ­keztében, a májusi vásár a szokott helyén már nem volt megtartható, hanem a város különböző útcáin és útvonalain helyezték el. Már az első alkalommal hallható volt a vevő­közönség nemtetsző nyilatkozata erre az in­tézkedésre vonatkozóan, annál kevésbbé nyu­godott meg ebben az intézkedésben a vidéki iparosság. Csak a város belső területén lévő kereskedőknek kedvezett látszólag ez az új elhelyezkedés. Az első alkalommal ugyanis határozottan nagyobb forgalmat tudtak felmu­tatni. Ez az eredmény késztette aztán a bel­városi kereskedőket arra, hogy a vásár ál­landó elhelyezését a belváros területére kérjék, amit a városi képviselőtestület ki is mondott. Hogy ez az intézkedés nem vált be, azt maguk a kérelmező kereskedők is tapasztal­hatják már azóta, de meg más tények is iga­zolják. Azáltal, hogy a vásár helyét megvál­toztatták, a vidéki iparosok és kereskedők nem igen keresik fel vásárainkat, sőt lassan- kint egészen elmaradnak. Tudvalevő ugyanis, hogy az iparosok legnagyobbrészt sátrak alatt árulnak ; már pedig ezeket csak nehezen he­lyezhetik el utcáinkon, mert nem cövekelhe- tik le az utca burkolata miatt. Sok iparost már magában ez a körülmény is visszariasz­tott. A vidéki vevőközönség, sőt nfég az egri se tudta és tudja, bogy az egyes iparcikkeket és terményeket hol, melyik utcában szerezheti be. Ennek sok iparos vallotta kárát, mert árúin nem tudott túladni s ezért kerüli majd el vásárunkat. De kárát vallja a város is, mert egyrészt a kisebb elárúsítás, másrészt az áru­sok ellenőrzésének majdnem lehetetlen volta, alaposan megcsappantja majd a városnak hely- pénz-jövedelmét. Már pedig akkor ezt is adóból kell majd pótolnunk. Legutóbbi vásárunk jelentéktelen forgalmát ennek az intézkedésnek kell betudnunk. Most már maguk a kereskedők is belátják, hogy nagyobb bevételük csak az első vásár alkalmá­val volt, mikor még a vidéket nem riasztotta vissza vásárunk új rendje. Ennek kárát tehát nemcsak maga a város, hanem a kereskedők és a közönség is egyaránt érzik. Még egy körülmény is hangosan követeli, hogy a vásárt vissza kell helyezni a Vásár­térre. Ez a közegészségügyi és szépészeti szem­pont. Csak végig kell tekintenünk a vásár utáni napokon a város utcáin, s a tömérdek piszok beláttatja velünk, hogy ezen az álla­poton változtatni kell. Változtatni kell annál is inkább, mert hiszen például a Káptalan­utca parkozása a mai vásárelhelyezés mellett csupán meddő kísérlet lesz. A növényzet ugyanis aligha bírja kiheverni azt a kárt, amelyet benne egy-egy országos vásár tesz. A kérdésnek helyes megoldása semmi kü­lönösebb nehézségbe nem ütközik. Egysze­rűen vissza kell állítani a régi rendet; ki kell he­lyezni az országos vásárt a régi helyére, a Vásár-térre. Különben is érthetetlen, miért vonjuk el ezt a teret a maga rendeltetésétől. Ez annál kevésbbé érthető, mert hiszen olyan szép és nagy vásártere (még hozzá a város belső területén) kevés községnek, vagy város­nak van, mint nekünk. Annál is inkább aján­latos e tér rendeltetésszerű felhasználása, mert hiszen útjaink úgyis szűkek és valóban csoda­számba megy, hogy az eddigi három vásár al­kalmával szerencsétlenség nem történt. Hogy országos vásárainkat továbbra is a belvárosban tartsuk, ezt semmiféle elfogadható érvvel indokolni nem lehet. Egernek pedig ér­deke, hogy vásárai látogatottak legyenek. Igen helyesen intézkedett tehát vármé- gyénk törvényhatósága, midőn legutóbbi köz­gyűlésén feloldotta Eger városának azt a ha­tározatát, mely a vásár újabb rendszerű el­helyezésére vonatkozik. Most rajtunk a sor, hogy magunk is belássuk az új rend helyte­lenségét s térjünk vissza a régi rendhez, melynek helyességét évszázados gyakorlat igazolja. f. 8. gyilkos golyók ... és utolsó szava egy rövid, egyszerű, de magasztos fohász, mely a haldokló ajkáról esengve száll az ég azur- kupolája felé: „Éljen a haza!“ Ebben a rövid imában benne van minden, amit egy hazájáért rajongó hős utolsó percé­ben a magyarok Istenétől kérhet. Benne van e férfiúnak s a tizenhárom vértanúnak olyan ékesen szóló dicsérete, jellemüknek olyan ra­gyogó képe, életüknek, haláluknak olyan gyö­nyörű tanulsága: hogy ahhoz foghatót a tudás bármilyen gazdagságával megáldott, a nyelv legnagyobb szépségeinek fölhasználására meg­ihletett lángelme se volna képes alkotni. De éppen abban rejlik az ő nagyságuk, az irántuk érzett kiváltságos tiszteletnek és kegyeletnek az a titka, hogy lényük ragyo­gását, honszerelmük nagyságát, bátorságuk határtalanságát, vitézségük rendkívüliségét csak csodálni tudjuk, de megérteni, elemezni kép­telenek vagyunk. Hiszen, amit az ember föl­fog, aminek eredetét, hatását, elenyésztét vi­lágosan látja, azon nem álmélkodik. Ami gya­kori, ami nem rendkívüli, — az nem ragadja csodálatra, bámulatra, hódolatra. Hogy tehát ott, ahol magyar-lakta földre borul az ég himes sátora, október hatodikán meggyujtják az emlékezés szövétnekét s en­nek lobogása mellett visszanéznek a véres, de ragyogó múlt sötétbe vesző tájaira: nem csu­pán a múlt az oka, hanem a jelen is. Saját magukban és ama kor történetében rejlik az ő nagyságuk. Tekintsünk csak vissza a „nagy idők“-re! Vonjunk — hallgatagon — párhuzamot a múlt és jelen között! Az „esernyő-forradalom“ után nem sokára félre kellett tenni e békés szerszámokat és helyette kardot kellett ragadni. Megmozdul az ország. Kossuth szavára seregesen tódul a nép a Szűz Máriás zászlók alá. És megkez­dődik az a dicső küzdelem, a szabadságharc, melyben csodákat művelt a houszeretet, a bátorság, a magyar vitézség. Olyan ragyogó korszak volt ez, hogy reá évszázadok rengeteg távolságáról is káprázó (és talán könybe láb- badó) szemmel fog nézni minden művelt, haza- szerető nemzet. A világ bámulattal nézte Árpád nemzetét, melynek régi dicsősége nem késett már az éji homályban. A sebesültek repeső szívvel várták a halált; örömkönyek villogtak a szemekben; a nyomorult bérenc­had eszeveszetten vágtatott. . . Ilyen csodát rég nem látott a világ. De, fájdalom, Ausztria nem örült a magyarok vi­tézségén, mint alapítója tette a Morvamezőn, majd a törökök világuralma idején, vagy Má­ria Terézia uralkodása alatt és a Napóleoni háborúkban. Nem gondolt arra, hogy a hála a legszebb erény — nemcsak a magyarok, hanem az ő részéről is. A jó bécsiek csak a kezdet­től a végtelenségig kisértő eszmére, a „Ge- sammt-Monarchie“ tervére gondoltak s a szent szövetség alapján segítségül hívták az oroszt. S az egyfejű sas eszeveszetten röpült a fejét vesztett kétfejű madár segítségére, hogy kö­zösen fárasszák halálra és sebezzék holtra a szegény, agyontörődött, de gyáván elpusztulni nem akaró Turult. . . . A fényt homály követte: Világos után sö­tétség következett. Megkezdődött a bakó mun­kája. A nemzet legjobbjait börtönbe hurcolták, száműzték, legyilkolták. Aki a szabadság szent- séges eszméjének volt híve s annak érdekében bármily csekélységet tett is: végzetét vajmi nehezen kerülhette ki. így került a vesztőhelyre az aradi Tizen­három is. Egyetlen bűnük volt: szerették ezt a szegény hazát, szomjúhozták a szabadságot. És mert élni tudtak a hazáért, a bresciai hiéna úgy találta, hogy haljanak is meg érte. És ők meghaltak. A kivégzéshez kirendelt rengeteg katona körülzárta a magyar Golgotát. Megérkeznek

Next

/
Oldalképek
Tartalom