Eger - hetilap, 1893
1893-03-14 / 11. szám
82 Alkonyat felé magam is kimentem, hogy az ünnepségben részt vegyek: de már akkor a körmenetnek vége volt. A nemes fiatalság néhány tagja jött velem szembe nagy lelkesedéssel. Megkérdeztem tőlök: hol jártak? Mondták, hogy a körmenetről jönnek. Nagyon szépen siikerűlt. Épen akkor ballagott el mellettünk egy — bús hazafi, kigyult arczczal, pislogó szemekkel, erősen tántorgó léptekkel. Az utcza keskeny volt neki. Repedtfazék-hangján erősen ordítozta, hogy: „Éljen a haza!“ Kopott ruhája rongyfoszlányokban csüngött le róla. Kalapját valahol a szemétdombon szedte föl. Összevisszalyukadt saruiból kilátszottak a lábujjai. Nagyon meglátszott, sőt már messziről meg is érzett rajta, hogy — mint mostanában szokásmondják — „néhány harmatcsepp van benne az Iczig spiritusából.“ Ez lelkesítette őt, mert őkeme is a márczius 15-ikét ünnepelte. — Nézzétek, fiuk! — mondám a fiataloknak, az elzüllött szerencsétlenre mutatva, — ez is egyike azoknak, akiket ti „félisteneknek" neveztek. Égyütt szolgált velem 48-ban a Vetter tábornok hadseregében. Kapitány volt a Bocskay-huszá- roknál, s az egész táborban mint vitéz katona volt általán ismeretes. Látjátok: igy jutalmazza a haza az ő félisteneit! Nem mondom én, hogy ez a boldogtalan ember nem önhibáján kívül jutott e szánandó helyzetbe. De mert kívüle, 48-as hon- védeink, „félisteneink“ közöl még számosán vannak, kik csakugyan önhibájukon kívül, sorscsapások, s munkaképtelen aggkoruk folytán jutottak nyomorba, s ilyenek egyebek, közt, nálunk, vig Eger városában is találkoznak, — amondó vagyok, hogy ily megszégyenítő, botránkoztató jelenségnek nálunk, Magyarországon, nem volna szabad előfordulnia. Mert a nemzet, mely kivívott szabadságáért egykor hősileg küzdött aggharczosait nyomorogni hagyja, nem érdemli meg, hogy fiai véröket ontották érette. Az országos honvédegyesületnek, s a vidéki, megyei s városi honvédegyesületeknek volna feladata, hogy e nyomorúságos, és valóban szégyenletes állapotokat megszüntessék. De mit tesznek, mit tehetnek ezek? Köztudomású, hogy az országos honvéd- menedékházba csak nagy protekczió utján jut be hében-korban egy-egy elaggott, vagy másegyébképen megszorult 48-as honvéd, s ott sincs valami gyönyörűséges élete, mert ha revoltál, s nem akarja a Hentzi szobrát megkoszorúzni, böjttel szigorított kaszár- nya-áristommal fenyegetik meg. Hát a vidéki honvédegyesületek? Nem szükség élő tanúbizonyságok után messze fáradnunk; mert itt helyben is ismernünk elaggott, elbetegedett, munkaképtelen 48-as honvédeket, kik a honvédegylet részéről havonkint egy forint tizenöt k raj c zár segítségben részesülnek. Sajnos, de hát maholnap már ennyire se telik, mert a közönség, mely napjainkban csak az uj, divatos eszmékért rajong, oly elavult intézményről, mint a honvédegylet, immár alig vesz tudomást. Pedig szabadságharczunk elaggott bajnokainak tisztességes ellátásáról gondoskodni, a legelső, s a legszentebb nemzeti s Az ^,EGrER“ tárczája. (Egy jó barát temetése. *) Ide hallik a gyászének, Szívem sebe egyre mélyebb, Meg-megdobban, fel-felj aj dúl Minden szóra, minden hangtúl. Ő a halott . . . most kérik ki, Kinél nem volt hívebb senki — Sem azokhoz, kik szerették, Sem tehozzád, emberiség! Nem csupán az oltár előtt Látta a nép áldozni őt; Ország, megye, város dolga Szent volt neki, édes gondja. Tudom, egész város ott van, Csak magam nem vagyok ottan, *) Zsendovics József halálára. hazafiui kötelességek közé tartozik. így rendeli azt a hazai törvény is. „Tiszteljétek a katonákat!“ — mondja a halhatatlan költő, ki maga is a szabadságharcznak lön gyászos áldozata. Nézzétek meg Párisban a „Palais des Invalides“ páratlan intézetét; lássátok meg, mily szeretettel gondoskodik egy nagy és müveit nemzet rokkantjairól, kik dicsőségteljes csatákban ontották véröket hazájukért, — s tanuljatok tőle. Teljesítsük tehát mi is hazafiui kötelességünket, s gyámolit- suk honvédegyleteinket, hogy munkaképtelenekké vált, s anyagi támogatásra szorult, rokkant szabadságharczosaink tisztességes megélhetéséről kellőképen gondoskodhassék. Mert azt kérdem én minden higgadtan, komolyan gondolkozó embertől: van-é — hogy erősebb kifejezéstől tartózkodjam, — méltatlanabb szatíra annál, mint mikor mi, épen Márczius 15-én, a magyar alkotmányos szabadság e legnevezetesebb napjának évforduló ünnepén, dús lakoma közben, piros bikavérrel tölt serleggel kezünkben, lelkes tósztokban „éltetjük“ szabadságharczunk rokkant hőseit, ama „félisteneket“ kiknek egy része ez alatt Ínséggel, nyomorral, éhséggel küzdve, koldus-mankón közeleg sírja felé? Pedig az a pénzösszeg, melyet ily alkalommal a lakomán eldőzsölünk, bőven elegendő volna egy munkaképtelenné vált, elaggott 48-as honvédnek egész éven át tisztességes ellátására! Tudom én azt, hogy ezek szomorú, sötét képek, épen Márczius 15-én, szabadságharczunk emlékünnepén ; de, fájdalom, a való életből vannak híven ecsetelve. Mindaddig tehát, mig szabadságharczunk ínséget szenvedő „félisteneiről“ méltóképen gondoskodni nem tudunk, vagy nem akarunk, legalább — ne gúnyoljuk őket! _________ Egy 48 as veterán. É ljen a játék! (Két czikk.) I. (Jcf.) Nehogy félreértessem, sietek kijelenteni, hogy a t. olvasó figyelmét nem holmi „Kaszinó-párti“-ra kívánom felhívni, hanem a tanuló ifjúság javára létesítendő játszóhelyekre, melyek kevesebb főfájást okoznak mint amaz, habár végeredményben mindkettő a — zsebre appellál. Csáky gr. vallás- és közoktatási miniszter 1893. évi 1. sz. alatt ép oly tartalmas, mint terjedelmes rendeletet intézett Budapest fő- és székváros, valamint a törvényhatósági joggal felruházott városok közönségéhez. Nagy fontosságot tulajdonítok részemről azon alaki körülménynek is, hogy a miniszter eme rendeletét a folyó évi első számra érdemesítette, mert ez is bizonyítja azt, hogy közoktatásügyünk lelkes vezetője, régi programmjához híven, kiváló súlyt fektet az ifjúsági játékokra, vagy helyesebben arra, hogy az iskolába járó ifjak játszanak is. A játék s a játék Betegágyon itt fanyargok . , . Ah! szólnak már a hai’angok. Most viszik a temetőbe . . . S én búcsút sem vettem tőle . . . Megyek ... ha még utolérném Legalább a sírja szélén. Eger, 1893. márcz. 7. Zalái*. Valahány ház, annyi szokás. — Müveltségtörténelmi vázlat Z. S.-tól. — A japáui nők fogaikat megaranyozzák, az indusnők pedig pirosra festik. Guzurasban és Amerika különféle vidékein ellenben a fekete fogakat tartják a hölgyek legszebb ékességének. A grönlandi nők arczukat sárgára és kékre festik. Bármily üde, s élénk színű legyen is a muszka nő ábrázata, csúnyának tartaná magát, ha a megszokott parasztpirositóval vastagon be nem kendőzné arczát. A khinai nők a legnagyobb szépségnek tartják az apró lábakat, s hogy lábaik minél parányibbak legyenek, már kis gyermekkoruktól kezdve összepréselik lábaikat, miáltal a legnagyobb kínszenvedéseket állják ki.
