Eger - hetilap, 1893
1893-01-24 / 4. szám
28 valósítását, akkor bizonyára kell, hogy erkölcsileg és anyagilag hozzájáruljon. És épen azért, mert ily nemes és nagy tervről, régi mulasztás pótlásáról van szó, kérjük tisztelt olvasóinkat, hogy csatlakozzanak e mozgalomhoz. E lap szerkesztősége szívesen fogad és nyíltan nyugtáztat bármely csekély adományt s azt az egyesülethez (Bpest, kerepesi ut 41.) juttatja, mely bárkinek szolgál bővebb felvilágosítással. Sőt e nemes egyesület megérdemelné, hogy mulatságok, bálok, tombolák, stb. jövedelmét, vagy legalább annak egy részét e czélra fordítsák. Gondoljunk Széchényi, nagy hazánkfia mondására: „Oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak életét sem kellene kioltani, mivel magyar“; minél inkább kötelességünk tehát a pusztuló kisdedek ezreit megmenteni. Dr. Faragó Gyula. Zöldoltványok nagyban való előállítása az iskolában. Nem a szerénytelenség, hanem az igazság nyilatkozata részünkről, ha azt állítjuk, hogy a „Szőlészeti és Borászati Lap“ a phylloxera elleni harczban az első volt, mely az amerikai szolő- fajok, főkép az ellentálló alanyoknak alkalmas fajok tenyészetét ismertette és ajánlotta; mely — daczára a sok ellenségeskedésnek — kezdettől fogva azok művelése mellett tántorithatlanul harczolt; mely a különböző oltási és művelési módokat folyton tárgyilagosan közölte és a különféle fajoknak tulajdonságaira való tekintettel a nézeteket tisztázta. Egyszóval lapunk a rekonstruk- tió nagy munkájának minden egyes mozzanatát valódi értéke szerint tárgyalta és olvasóit tevékenységre, kitartásra, ügyszeretetre buzdította. Mindezek utáu nagy megnyugvásunkra registrálhatjuk azon tényt, hogy termelőinknél az amerikai fajok iránti bizalom állandó gyökeret vert. A phylloxera elleni harcz közös! Annyival nagyobb örömünkre szolgál konstatálhatnunk, hogy a magánérdek harcza hazánk szőlészetének rekonstruálása terén már megszűnt. Mindnyájan ös- merjük a York Madeira kitűnő tulajdonságait, tudjuk, hogy a Ripária fajok jó alanyt szolgáltatnak; tisztázva van a Jacquez értébe; nincs többé harcz a zöldoltás ellen; a fás oltás fontosságát mindenki becsüli; kizárólagos oltási mód nem létezik. De jól ösmerjük az angol nyelves oltást, az ékelést, a párosítást stb. is. Saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy az oltott tőkék mily szép termést adnak, valamint annak tudatától át vagyunk hatva, hogy szőlőművelés nélkül Magyarországunk nem létezhetik, s hogy hazánk szőlőszetét nemcsak azelőtti fontosságára, de sokkal magasabb fokra emelni édes mindnyájunk hazafiui kötelessége. E nagy munkában volt és lesz lapunk a jövőben is olvasóinak hű tanácsadója. Mindnyájan tudjuk, hogy mily nehézséggel jár az oltványok előállítása, különösen ha azoknak ezrek és százezrekre menő szükségét látjuk. Azért nem mulaszthatjuk el egyetlen egy körülményt is említés nélkül hagyni, mely által azon helyzetbe juthatunk, hogy rövid idő alatt minél több oltványt bírjunk előállítani. Jelenleg is ennek egy újabb módját akarjuk bemutatni t. olvasóinknak, s ez a zöldoltás alkalmazása az iskolában. Eddig csak az anyatőkék zölden való oltását ösmertük. Hol venyigét termesztünk és azokat szétvágjuk, osztályozzuk, iskoláztatjuk és oltjuk: jól tudjuk, hogy ott hulladék venyigék is vannak nagy mennyiségben. Hulladék venyigéknek nevezzük azon rövidebb venyigéket, melyek a rendes hosszúság méretét már meg nem ütik; tehát 50 cmtnél rövidebbek. Ezen venyigék legalkalmasabbak az iskolában való zöld oltásra. Sajátságos, hogy ezen rövid, eddig már csak hulladék számba ment venyigék, ha iskoláztatjuk s kissé gondozzuk, kitűnő oltási alanyanyagot szolgáltatnak; sőt ha iskolánkat ekként akarjuk berendezni, de hulladék venyigéink nincsenek, ez esetben a rendes venyigéket kétfelé, 25—40 cmt hosszúságra szétvágjuk s úgy rakjuk el. Hogy ily í'övid venyigék kis gondozás mellett oly feltűnő szépen diszlenek, annak magyarázatát abban találjuk, hogy gyökereik, miután a venyigék rövidek, a talaj felső tápdus rétegében képződnek és tenyésznek és itt elegendő táplálékot találva, erős növekedésnek indulnak. Igen természetes, a gondozás első főkelléke abból áll, hogy állandóan száraz időjáráskor megöntözzük ültetésünket s kapálás által a talajt folyton nyitva s gyommentesen tartjuk. Hogy az eredmény minél tökéletesebb legyen, az iskolának szánt helyet olyképen választjuk meg, hogy közel legyen valamely vízhez, valamint jól müveit trágyázott föld legyen. Az iskoláztatásnál elegendő, ha a venyige 2—3 rügyes; ha a rügyek sűrűén volnának, 4 rügyes is lehet. Az iskolában, mint rendesen 60—70 cmt távolra csináljuk egymástól a sorokat s 8—10 cmtre teszünk be egy-egy venyigét. A venyige alsó részéhez a földet ültető fával kissé oda szorítjuk. A venyige felső rügye a földdel szineljen, avagy 1 — 2 cmtrel feljebb is lehet, és homokkal a kiszáradás ellen megóvandó betakarjuk. Az első évben más dolgunk nincs, mint szükség szerint a földet a gyomtól tisztán tartani ha nagy volna a szárazság, jól megöntözni, őszszel a földet kissé felhúzni vagyis betakarni, fvdni. A második év. tavaszán az iskolát felnyitjuk s a venyigéket egy szemre megmetszük. Ha már hajtanak, letisztítjuk, és csak egy hajtást, a legerősebbet hagyjuk meg. Midőn már annyira megnőttek, hogy 25—35 cm. magasságban beolthatók, sorban mindeniket zölden beoltjuk, majd két-három hét múlva, ha a fernes szem már zsendül, az alanyon az eddig kifejlődött hónaljhajtásokat kitörjük. megy véghez lelkében. Ő is hasonlóan fog cselekedni, ha megszakad is a szive. Udvaroltatni fog magának, s rá sem néz Jenőre. Nemsokára egy másik tánczmulatság következett. Jenő e napot tűzte ki arra, hogy visszatérjen Annához s véget vessen gyötrelmes állapotuknak. Mióta ezen alakoskodást folytatta, azóta olyan üresnek, kihaltnak érezte szivét, mintha minden boldogság és öröm ki költözködött volna belőle. Lelkében egy hang folyton azt súgta, hogy hitvány munkát végez. Türelmetlenül várta a tánczmulatság napját, hogy fölfedezhesse Anna előtt a valót, hogy nem szűnt meg őt szeretni egy pillanatra sem, csupán azért az oda dobott néhány szóért tette ezt. — De miért is mondta, hogy nem ismeri a szerelmet, s nem fog szeretni soha?! Ámde Anna már a megtorlás szándékával ment a Jenő által kitűzött tánczmulatságba, s a kibékülés ismét lehetetlenné volt téve. Egy fiatal szép nőnek nagyon könnyű udvarlókat szerezni. Egy kézszoritás, egy hosszabb tekintet, egy jelentős mosoly azonnal magához bilincseli a legtöbb férfit. Anna pedig nagyon szép leány volt. Remek termetén gyönyörrel pihent a tekintet. Fekete szemeiben oly csodálatos varázs ragyogott, melynek hatása elől ki nem térhetett egyetlen férfi sem, aki bele tekintett. Hányán irigyelték Jenő sorsát, ki szerelmét birta. Anna alig lépett anyjával a terembe, pár perez múlva már ott volt oldalánál egy fiatal ember, akin többször hosszasan nyug- tatá szemeit. A fiatal ember egészen el volt ragadtatva Anna kegyei által. A szembetűnően nyilvánuló tetszés egészen fölbáto- ritván, mind nagyobb hévvel kezdett udvarolni. Jenő többször akart Annához közelíteni azon szándékkal, hogy leveszi álarczát, de mindig ott találta ama fiatal embert. Anna bár rejtett daczczal, de szüntelen mosolylyal és derült kedélylyel folyton kerülte a Jenővel való társalgást és tüntető nyájassággal fordult a már most mindig oldala mellett levő fiatal emberhez. Lassankint elsötétült Jenő arcza, s felébredt az ő szivében is az a gyötrő érzelem, melyet nemrégiben ő szándékosan ébresztett fel Anna lelkében: a féltékenység, s a vélt csalódás gyötrelme. Néhányszor még igyekezett a békét helyreállítani, de mindhiába! Ekkor benne is fölébredt az a veszélyes démon, mely ébren vagy álomba merülve, mindenkiben megvan: a büszkeség dacza, s megtorlásra ingerlé a leány ellenében. Újból udvarolni kezdett annak a szőke hölgynek, ki a legnagyobb boldogságban úszott. És a két szerencsétlen mosolygott, kaczagott, szerelmet színlelt más iránt, akkor, midőn szivöket a leggyötrőbb kin szoritá. E naptól fogva egy áldatlan, lelket emésztő és testet sorvasztó verseny fejlődött ki közöttük, hogy vajjou ki tud nagyobb közönyösséget mutatni egymás iránt, s ki tudja az újonnan kötött viszonyt szerelmibbnek, édesebbnek mutatni. Mindig, mosoly az ajkakon, mindig vidámság az arezokon — látszólag. Ámde, azok a könnyek, melyek a leány hófehér párnáját éjjente nedvessé tevék, . . azok a mély sóhajok, melyek az ifjú melléből törtek elő a látatlan magányban, oh, azok másról beszéltek! És e gyötrelemteljes állapotnak nem tudtak véget vetni, bármennyire sóvárogtak is a kibékülés után. Nem engedte a dacz és büszkeség a megkérlelést egyiküknek sem, s nem főkép azon erős meggyőződés, mely mindkettőjökben élt, hogy a másikuk csakugyan oly boldog új szerelmi viszonyában, amilyennek mutatja magát.
