Eger - hetilap, 1893

1893-01-24 / 4. szám

26

Sándor és Baranyai István elnökökön, s Csömör Kálmán és Kánitz Jenő jegyzőkön kívül: Keglevich Gyula gr. Szederkényi Nándor, Schwartz Dávid dr., Szabó Ignácz és Sztupka János. E szőkébb körű bizottság feladata leend: a) az egyes szakcsoportok albizottságait kijelölni, s munkaprogrammjukat körvonalozni; b) a kiállítás idejére s helyére nézve javaslatot készíteni. E szükebb körű bizottság, az úgy sürgősségénél fogva, már tegnap délután ülést tartott; javaslatairól azonban az idő rövidsége miatt csak lapunk jövő számában referálhatunk.

A tárgyalás folyamán különösen két nagy fontosságú ügy merült fel, amelyek a nagy bizottságot élénkebben foglalkoztatlak. Indítvány tétetett ugyanis, hogy dr. Samassa József egri érsek ő exja kéressék fel, hogy az egri kiállítás védnökségét elvállalni kegyeskedjék. Érsekünk ő nmlgá- nak ez irányban való fólkérésével Baranyai István, Beretvás Endre, Szederkényi Nándor, Hentaller Lajos, és a többi hevesmegyei országos képviselőkből álló küldöttség bízatott meg. E küldöttségnek lesz egyszersmind feladata érsek ő exját fölkérni, hogy a kiállítás helyiségéül az egri érs.-lyceum épületét átengedni kegyeskedjék. Amennyiben pedig ez épület helyiségei a kiállításra nem lennének elegendők, javaslatba hozatott, hogy e czélra az egri állami reáliskola helyiségei is felhasználtassanak. — A másik nagy fontosságú ügy a kiállítás engedélyezésének kérdése volt. Köztudomás szerint ugyanis a millenniumi országos kiállításról szóló újabb törvény, e kiállítás megtartásáig, vidéki kiállítások rendezését ministeri engedélytől teszi függővé. Ez engedély kikérésével ugyancsak a fönebbi küldöttség bízatott meg. Baranyai István, intéző elnök kijelentette ugyan, hogy a legilletékesebb helyről nyert értesülése szerint ez engedély megadásának semmi nagyobb nehézség nem áll útjában, mindazáltal a nagy bizottság a részletesebb munkálkodással nem kivan foglalkozni mindaddig, mig a kiállítás megtartására nézve a ministeri engedély meg nem érkezik.

A nagy bizottság ezen első tanácskozása folytonos élénk érdeklődés, és az ügy iránt való osztatlan lelkesedés mellett ment végbe, s a jelenvoltak a késő esti órákban a kiállítás sükere iránt való teljes bizalommal oszlottak szét.

A nagybizottság legközelebbi ülését f. é. február hó 13-án fogja tartani.

Hegyen-völgyön lakodalom.

— Farsangi vezérczikk. —

A következő czikket, melyet Hedry Bódog tisztelt barátunk, s szerkesztő kollegánk irt, s mely ugyancsak fején találta a szöget, alkalomszerűnek tartottuk lapunkban is közölni annál- inkább, mert „nem nekünk szól ugyan, de azért mi is okulhatunk belőle.“

minden társaságban szives-örömmel láttak. A nők éppen ügy megkaczagfák ötleteit és vidám bohóskodásait, mint a hogyan barátai nem tudták nélkülözni körükben. Alig volt még ifjú, midőn megismerkedett egy fiatal szép leánykával, s mindjárt az első találkozás után az történt vele, ami ily korban történni szokott az emberrel: szerelmes lett. Gyöngéd érzelmei a leánykánál viszonzásra találtak, tehát boldog volt, amilyen boldog csak egy szerelmes ember lehet, ha viszontszerettetik.

Nem egyszer volt alkalmam őket együtt látni, otthon, az utczán, bálban, mulatságban; olvashatott mindenki arczukról, szemeikből, viselkedésükből, amint ők is olvastak. Oly biztosak voltak egymás szerelme felől, hogy mentve voltak még attól a hibától is, mely csaknem minden szerelmes emberrel közös: a féltékenységtől. Ha tánczmulatságban vagy nyilvános helyen Annával kedélyesebben és gyakrabban beszélt is egy férfi, vagy Jenő hosszasabban foglalkozott egyik-másik nővel, oly nyugalommal nézték azt, amely nyugalmat csak a teljes bizonyosság és benső mély meggyőződés szerelmökről — nyújthatta nekik. Egy egy összetalálkozott pillanat, egy-egy mosoly, melyben annyi kifejezés volt! — mindig megmondta nekik, hogy nincs mitől félteni szerelmöket.

így múlt el az idő felettök a legnagyobb boldogságban. Szerelmök nőrtön nőtt; lelkök már egészen egygyé forrott. Nem surranhatott egyikök lelkén keresztül az öröm egyetlen sugara nem a bánat legcsekélyebb felhője anélkül, hogy a másikét éppen oly hatással ne érintett volna. Barátom, sokszor mondta nekem, hogy nyugalma, boldogsága, egész életének jó vagy balsorsa e leány kezébe van letéve; életében más czél, amiért küzdjön, nincs, mint hogy őt magáévá tegye. De jól lehetett látni a leányA farsang évadja táncz, zene, vig mulatságok egész sorozatát hozza napirendre.

Ez évben elég rövid a farsang, tán azért sietnek a mulatozni vágyók azt mohó lázzal élvezni.

És ki rosszalná ezt ?! A testnek szüksége van erre az ártatlan gimnasztikára, hogy felfrissüljön benne a petyhedő vér; a társadalomnak szüksége van a kölcsönös érintkezésre, mely tánczvigalmak alkalmával fesztelenebb, mint bármikor; a különféle humanitárius, művelődési s egyesületi czéloknak, melyek javára ily tánczvigalmak rendeztetnek, szükségök van arra a pénzösszegre, mely ily mulatságokból tiszta jövedelem gyanánt jut részökre.

„Tiszta jövedelem“? — Hát van-e ilyen is? Igaz, hogy rendszerint jut nehány forint arra a jótékony czélra, melynek javára folyt a tánczmnlatság. De vegyük csak kezünkbe az irónt és számítsunk.

A bálanya (lady patronesse) hozzájárul 50 forinttal a jótékony czélhoz, — a felülfizetések is tesznek ki 50—60 forintot, a szépen megtelt tánezterem pedig arról tesz bizonyságot, hogy belépti, dijakból is igen jelentékeny összeg verődött össze.

És mindennek mi az eredménye? — Az, hogy a jótékony czélra, a kiadási költségek levonásával, sokszor annyi sem marad, amennyit a jótékony czél iránt való tekintetből egyes emberbarátok felülfizettek.

Mi az oka ennek? ... A bált rendező bizottság imeretes tisztakezü gavallérokból áll, kik nemcsak hogy meg nem károsítják a jótékony czélt, de ellenkezőleg, maguk részéről sok anyagi áldozatot is hoznak. . . És mégis? . . .

Hát bizony ennek nincs egyéb oka, mint a „fin de siécle“ pazar hajlama, mely nem is képzel elite-bált esztelen fényűzés nélkül, mely külsőségekre, a tánezterem exotikus feldíszítésére s mit tudom én mire, oly mérvben költekezik, hogy a kiadás teljesen kimeríti a szép bevételt.

Hiszen nem mondjuk, hogy ehhez nincs joga annak, a ki a bált rendezi. Tehetik, a mig telik, de akkor ne használják lépnek a jótékony czélt.

A ki jótékony czélt akar előmozdítani, annak kötelessége, hogy e czélnak az illendőség és jóizlés határai közt mindent alárendeljen. Első sorban tehát a szükségtelen fényűzést kell kerülnie.

Nem is tudjuk okát annak, hogy miért tartják sokan a fényűzést, egyjelentöségünek a jóizléssel. Azt hisszük, hogy az egyszerűségben csak úgy, vagy még jobban lehetne érvényre juttatni a jóizlést, mint a legpazarabb fényűzésben.

Azért mondjuk, hogy „még jobban“, mert hogy az egyszerűség ízlésről is tanúskodjék, ahhoz eszthetikai és müérzék szükséges, a fényűző rendezésnél ez nem mindig szükséges.

De a fényűző rendezésnek van még más bibéje is azonkívül,

lói is, hoary oly mély gyökeret vert szivében ez érzelem, hogy azt kiszakítván onnan, utána szakadna a boldogság is.

Szerelmi viszonyuk harmadik évében egy bál előtti napon Jenő a lányka körében töltvén a délutánt, beszélgettek a bálról is, másról is, azzal a nyugalmas boldogsággal, ami két szerető szivet eltölt együrtlét közben. Egyszer szóba került az az eszme is, amely, bár a világon mindennél jobban érdekelte mindkettőjüket,— az a fogalom is, mely bár folyton körülfogta őket, mint a földet az éltető lég, mégsem beszéltek róla soha, talán a nevét sem ejtették ki: — a szerelem. Jenő véletlenül ejté ki a szót beszéde közben, s azután figyelme kiragadta onnan. Szivében érezvén annak gyönyörteljes melegét s látva maga előtt, ki azt fóléb- reszté benne, lelkesedve kezdett róla szólni: milyen csodálatos érzelem az, hány embert boldogít, s milyen fájdalom lehet csalódni és reménytelenül szeretni.

Anna mosolyogva rátekintett az álmodozóra, s pajzán hangon azt monda:

— Én nem tudom, mi az a szerelem, de ha oly nagy fájdalmat képes okozni, vigyázni is fogok, hogy soha meg ne ismerjem.

Jenő zokon vette a tréfát, bár látta, hogy az csak enyel- gés, s tudta, hogy szerettetik hűen, igazán. Oly hangon, melyből kiérezhető volt a dacz és ingerültség, azt kérdezé Annától:

— Jól megkérdezte szivét, mikor azokat a szavakat kimondá?

— Még pedig jól vallatóra fogtam, — szólt ingerkedő mo- solylyal Anna.

Az ifjú kissé összevonta szemöldökét, pillanatra összeszo- ritá ajkát, s azután vidám arezot mutatva, más tárgyra vitte a