Eger - hetilap, 1893
1893-08-08 / 32. szám
251 reá bírni, bogy nevöket bemondják, bár úgyis ismerem őket névszerint. Hogy titkolódzásuk nem volt alaptalan, arról nehány perczczel később magamnak kellett sajnos tapasztalatot szerezni, a mely tapasztalat után, ha alkalmam lessz tudósításomat tovább folytatni, elnézést kérek, ha nevekre és számokra többé nem hivatkozó111- _________ Ruzsin Bódog. F erk Miklós viszonválasza Csömör Kálmán válaszára. Eger, 1893. augusztus 8-án. Ejnye, de könnyű annak kikötni, kinek oly kitűnő tolla van, mint önnek, tisztelt barátom! Nem kell félnie, hogy czikkeinek beküldésével megharagitja a szerkesztőt, ki ilyenkor a savanyu uborka-évadban különösen szívesen veszi olvasóinak oly fűszeres olvasmányaival való felviditását. Hiszen magam is kénytelen voltam magamat elnevetni a barátságos tűszurások csiklandozásaitól, képzelhetem, hogy mulattatta számtalan jóakaróimat! ügy kell nekem! Ki főzésre adja magát, arra is készen legyen, hogy lefőzik. De hogy is sejthettem volna én, hogy az én igénytelen paprikásom annyira megnyerje tetszését, hogy még nyilvános említésre bírja tisztelt barátom uramat. Gyengeségem tudatában ugyan e dicsérő nyilatkozat vagy válaszra szép csendesen félrehuzódtam volna, soha sem lenne bátorságom oly jeles és általánosan elismert nagyérdemű férfiúval nyilvános válaszolgatásba bocsátkozni, ha nem volna — muszáj. Muszáj pedig azért, mert soraiból kiolvasom igen tisztelt barátomnak e kívánságát — miért is már becses személye iránti tiszteletből is — annak teljesítésével tartozom — s aztán mert az ügy maga kívánja, felvettetvén oly kérdések, melyek nyilvános tisztázása kívánatos. Hogy ez utóbbi minél sükeresebb legyen, engedje meg igen tisztelt barátom, hogy először is becses válaszának látszólagos személyes oldalával végezzek. Bármily kedélyesek és mulatságosak sorai, azt véltem kiolvasni azokból, hogy — nem mondom sértve — de kellemetlenül érintve találta magát az én — mint nevezni méltóztatott — „paprikásom“ által. Ha említett soraimnak ily hatása volt, ugyancsak ügyetlenségemnek tanujele: mert én azt nem akartam, és azért bocsánatot kérek az okozott kellemetlen érzésért. Ezen őszinte bocsánatkérésem kapcsán egyúttal kijelentem, hogy nem békülök ki, de szívesen elfogadom szives meghívását egy barátságos kvaterkára. E szemle után néhány nap múlva a déli órákban, a két- sas-utczában az akkori Marczibányiféle ház előtt egy udvari kétfogatú hintó állott meg, ami az utczában nem csekély feltűnést keltett. Pár pillanat alatt körül volt fogva a hintó a kiváncsiak egész seregétől, s az udvari lakájnak nem is volt szüksége, hogy feleletért a házmesterhez forduljon, hanem kérdését egyenesen az odatolakodó tömeghez intézte, ha vájjon ez-é az a ház, amelyben Kasselik András ácsmester uram lakik ? Az egyhangú „igen“ válaszra csakhamar kilépett a hintóból a főudvar- mesteri titkár, Trauner Ágost ur ismert alakja, aki a lakáj kíséretében lépett Kasselik uram lakásába, aki családjával épen ebédnél ült, s a váratlan látogatás által nem kis mértékben vala meglepetve. Trauner ur, a nádornak azon idők szerint egyik legkedveltebb s legbizalmasabb embere, ő fensége nevében kérdezősködött a Náni gyümölcsös kofa fiáról, Heutheuer Gyurkáról, s arról érsült, hogy a fiú nagyon szorgalmas, rendes és igen tanulékony. Néhány nap múlva pedig a kis Gyuri ácsinas a főherczegi udvarból egy egész uj öltözetet, s egy nagy készletet kapott ajándékba, valamint megkapta mindjárt az első havi gázsit is, hogy a tovább szükséges tankönyveket és taneszközöket abból fedezze. E jótékonyságnak több éven át tartott élvezete után végre elérkezett a várvavárt pillanat, midőn a Náni asszony magzata leveti vala az inas papucsot, hogy „fólszabadittassék“, vagyis „legénynyé“ avattassák. Ez ünnepélyes momentumra a Gyuri gyerek a nádori udvarból ismét megfelelő, uj ruhát kapott, mely körülmény Náni asszonyt mikor fiát az uj mundérban megpillantotta, annyira kihozta sodrából, hogy önkéntelenül kiáltott fel: — Jesszesz-Mária! Hisz ez nem az én Gyurka fiam! Ha aztán ezen barátságos kvaterkázás közben — talán összekapunk — no aztán majd ráérünk kibékülni részemről önnel, kedves tisztelt barátom uram, mindig szívesen — de most nincs arra ok, mert kegyed nem haragszik, én sem haragszom, sőt örülök, ha ön nem haragszik, — mire béküljünk hát?! Érzem, hogy tisztelt barátom uram, és Önnel együtt bizonyosan a t. olvasók nagy része nem szívesen hiszi el, ha azt mondom, hogy nem haragszom. Hiszen, meg akart haragítani, ergo muszáj is haragudni. Tehát állításom magyarázatra szorul! Először, mi szegény nyilvános tisztviselők, a ministertől kezdve lefelé, széles e drága hazánkban nem igen vagyunk arra szoktatva, hogy magunkat nebánts-virágoknak tartsuk. Ki tehát oly szerencsétlen természetű, hogy a kritikát ki nem áll hatja és könnyen megharagszik, az bizony keresményéből meg nem élhet, mert annak élete felét Karlsbadban kellene tölteni, (ügy gondolom, ez a gyógyhely epebajokban?) S aztán, ha már keményebb támadásokkal szemben nem szabad haragudni, ilyen barátságos „válaszának csak örülhetek. Azért haragudjam, mert rám fogja, hogy elkeseredtem a gyöngyösiek győzelmén? Hát mikor haragudtam én a gyöngyösiekre ? Mikor adtam én annak legkisebb jelét, hogy Gyöngyösön nem jól érzem magamat, vagy a gyöngyösieknek jót nem akarnék? — Sőt épen a gyöngyösiek győzelmének kell örülnöm, mert ez által leginkább igazolva találom igen tisztelt kedves barátomnak irányomban tanúsított jó indulatát, mely különösen 1890. május 28-án a gyöngyösvárosi telepen általam tartott első zöldoj- tási tanfolyam alkalmával hozzám intézett elismerő dikcziójában kifejezést talált s melyet eddig nem voltam jogosítva egyébnek tekinteni, mint puszta udvariasságból mondott dicsériás frázisoknak, de melyet most ugyan szivemre veszek, mint őszinte nyilatkozatot. Akkor még nem tartozott körébe a vidék meglátogatása, és épen azon naptól fogva voltam oly szerencsés mindenütt nyomára akadni igen tisztelt Csömör Kálmán úr jó indulatának és különösen szakkérdésekben való bennem helyezett bizalmának. Ezzel nem azt mondtam, hogy a gyöngyösiek előrehaladottsága az én érdemem, de épen Csömör Kálmán urnák említett magatartása velem szemben, mely semmi esetre sem bizonyít az én ügyetlenségem mellett, elegendő bizonyíték arra, hogy én személyesen magamat legkevésbbé sem érez- hetem ez által érintve, akár az egriek, akár a gyöngyösiek nyerték-e az első dijakat. Hiszen a versenygyőzők közül egyik sem lépett a sorba bizonyítvány vagy képesítő alapján, — egyik sem takarózhatott tanítójával. . . . Voltak ott biz olyanok, kik, ha szakértői bírálat a munka közben^ megengedve lett volna, — azonnal elutasitandók lettek volna. És az épen Csömör úr érA felszabadítás az akkori idők rendje és módja szerint megfelelő sükerrel ment végbe, sőt a nádori kegyek folytán az uj legénynek Heutheuer Gyurkának, még arra is mód nyujtatott, hogy ez életbevágó nagy napon édes anyját, s legénytársait megvendégelhesse. A felszabadítás után következő legközelebbi vasárnapon kora reggel azon kérdéssel állított be Náni asszony Kasselik uramhoz, vájjon nem volna-é illendő, ha fiával együtt a palatínushoz fölmenne, s a vett jótéteményeket megköszönné? — Biz az egészen rendén való dolog lenne — viszonzá Kasselik, még pedig azt tanácsolom, hogy most mindjárt menjenek a királyi palotába, s nyomban jelentkezzenek kihallgatásra. Náni asszony, ez utasítás következtében rögtön haza röpült, aholott „gálába“ vágván magát, vissza sietett a Gyuluska legényért, különös gondja lévén, hogy a Gyurka toilettje is kifogástalan legyen. Azzal aztán útnak indultak a budai várba. Pont tizenegy óra volt, mikor a királyi palota kapujához értek, ahol szerencséjükre épen egy ismerős udvari lakájjal találkoztak, akinek elmondották, hogy mi járatban vannak. A szolga aztán elvezette őket a kihallgatási terem előcsarnokába, s bejelentvén őket, meghagyta nekik, hogy szép csöndesen várakozzanak, mig előszólitják őket. Miután már egy óra óta ott várakoztak, Náni asszonynak kezdett fogyni a türelme, amiért is Berényi grófnak, aki történetesen ép akkor haladt át a csarnokon, egész bátran útját állotta e szavakkal: — Kérem, uracskám, mondja meg a palatimusnak, hogy itt van a Náni, a Gyurka fiával, hogy megköszönjék a kegyességét. A gróf mosolyogva intett igent a fejével, s pár perez múlva *
