Eger - hetilap, 1893
1893-07-11 / 28. szám
219 5 ezer írtra becsülni. Az évközben készített, fölhasználó s így ki nem állított munkák értéke (nagyrészt fehérnemüek és felső ruhák) hasonló összegben állapítható meg. Kiállíttatott összesen 610 drb. munka. Ezek között 216 drb. képviselte a fehérneművarrást, a mi igen helyes irányt jelez. Ott láttuk a varrott-, horgolt-, csomózott-, holbein-, keret-, recze-munkák és a csipkeverés vegyes mintáinak igen nagy számát. Volt ott kendő 53 dr., áttört fehér műhimzés 47 drb, színesen hímzett díszmunka 99 drb aranyhimzés 5 drb, filigran-munka 7 drb, velenczei hímzés 2 drb, taplómunka 3 drb, papírmunka 13 drb, keret-munka 20 drb, majolikafestés 104 drb, festett tükör 5 drb, díszkötény 6 drb, felső női ruha 18 drb, fiú- és más öltözék 4 drb. A kiállítás junius 28-án megtartott gyakorlati vizsgálattal volt összekötve, a mikor a növendékek gyakorlati kézügyességüket ott az érdeklődő közönség szeme előtt, a Halász Ferencz, kir. tanácsos tanfelügyelő jelenlétében mutatták be, s az általuk készített darabokat, a kiállított tárgyakhoz csatolták. Oktatást nyert összesen 19 növendék. A tapasztalt eredmény után valóban a legméltóbb elismerés illeti Eger városát, hogy jelentékeny segélyben részesíti ezen kiválóan hasznos intézményt, de dicséretet érdemel egyúttal az iskola méhszorgalmú tanítónője: Könyves Terézia kisasszony is, ki a körülményeket leküzdő bátorsággal, és legpéldásabb szorgalommal vezeti az oktatást. A legmelegebben ajánljuk ezen iskolát és az ügyet az illetékes körök és a szülők jóakaró támogatásába. Szőke Sándor. A magyar tanárok Görögországban. T. szerk. ur! Azt hiszem, önök is megemlékeznek olykorolykor azokról a magyar professorokról, kik tanulmány-utra Görögországba indultak. Hol lehetnek ? Hogy vannak ?.. Persze, mikor az ember távul van hazájától, jól esik hinnie, hogy ő rá is oly gyakran gondolnak az otthoniak, amily gyakran az ő lelke visszaszáll közéjök. — Nos hát, ha csakugyan akad valaki Egerben, aki kiváncsi rá: hol járunk? hogy vagyunk? . . válaszolok e kérdésekre. Az első kérdésre egy szóból áll a felelet: „Az Adrián!“ — A másodikra e pillanatban a legkedvezőbb választ adhatom, mert jól, nagyon jól érezzük magunkat. A tenger adóját megfizették, akikre ki volt róva; a többiek meg örültünk, hogy a tenger nem volt oly goromba hozzánk, mint gondoltuk. Nagy ördög az igaz, de még sem olyan, mint aminőnek festették. Oly bátor vagyok, mintha már ezer viharral néztem volna farkas-szemet; de ezt nem azért mondom, hogy Aeolust provokáljam, mert félek, hogy mihamarabb az alsóbb régiókba szállna ez a nagy bátorságom. . . . mert akár hiszed, akár nem, mindig ilyen farkas-éhségben szenvedek, amint most láttad. E szavak igen kellemetlenül hatottak arra a férfiúra, ki épen most a café anglais finom konyháját vala kénytelen nélkülözni, — s a herczeg csaknem ijedten tekintett bajtársára. A katona mosolygott, s mintha sejtette volna, hogy fiatal haditársa még egyebet is kiváncsi megtudni, ekkép folytatta: — Jöjjön ön, — mondá, hirtelen abba hagyva a tegezést bajtársával szemben, kiben egy gazdag és boldog ficzkót vélt fölismerni: — Jöjjön ön; menjünk egy kissé az utczán járkálni, hogy lábaink fölmelegedjenek. Séta közben majd mindent elmesélek. Engemet Jean-Victornak hinak, röviden: Jean-Victornak, mert talált gyerek vagyok. Emlékezetem a lelenczháznál kezdődik. Agylepedöink hófehérek valának. Ott játszottunk a kertben, nagy, terebélyes fák alatt. Egy szép apácza volt a gondozónk, halvány, mint a viaszgyertya, — sorvadásban halt meg; — jobban szerettem vele sétálni, semmint játszani, mert kedvencze voltam, s forró, kiaszott kezét gyakran nyugtatta homlokomon. . . . Tizenkét éves koromban kezdődött a nyomorúságom. A lelenczház igazgatója egy szalmaszékfoltozóhoz adott a faubourg Saint-Jaques-on. ön tudhatja, hogy ez a mesterség nem olyan mesterség, amiből az ember megélhetne. Itt kezdtem közelebbi ismeretségbe jönni az éhséggel. Gazdám és a felesége — két limousini öreg, kiket később meggyilkoltak, — rendkívül zsugoriak voltak, s a kenyeret, melyből csak egy piczi darabot juttattak számomra, — örökké zár alatt tartották. Mikor estve a mesterné a levest számunkra kitálalta, minden kanálnál felsohajtott; másik két inastársam, a „vakok“, kevésbbé voltak boldogtalanok, mert bár nem kaptak többet, mint én, de legalább nem látták azt a szemrehányó pillantást, melyet haragos mesternőnk reánk vetett, midőn a levesee Tehát igen jól érezzük magunkat. „Espero“ a hajó, melyen utazunk; muszka származású a kapitányunk; taliánok a pinczé- reink s matrózaink. Úti társaink pedig kedves, igen kedves görögök. Ma estig csak távúiról nézegettük egymást. Egyikünk másikunk, kik jónak láttuk, hogy megismerkedjünk az atyafiakkal, beszédbe elegyedtünk velők. Engem történetesen egy athénei postatiszttel hozott össze a véletlen, s mindjárt gondoltam, hogy jó lesz ez úrral barátságot kötnöm, ki tudja, mire lesz jó? . Nem tudom, mi tetszhetett meg e jó urnák rajtunk, elég az hozzá, hogy nagyon megtetszettünk neki, mert ebéd alatt felköszöntött bennünket görögül. Ez kellett nekünk! Magyar ember dikczióbau nem marad adósa még a görögnek sem. Megáradt a szó ami részünkről is. Ki görögül, ki olaszul, ki francziaul, ki hogy tudott, éltette a görögöket, s dicsérte bennök, mit ők is oly szépen méltányoltak bennünk: a szabadságszer etetet. — Alig végződött az ebéd — hozzá fogtunk a nótázáshoz. Hiába! a magyar tengeren is magyar. Fönn, a hajó födélzetén felharsant az „Isten áldd meg a magyart!“, s az előttünk zugó Adria megindulni látszott, s mintha a holdsugár is vidámabban ragyogott volna a megtört habokon. Nóta nóta után jött, mig végre görög utitár- saink is rázendítették a maguk dalát. Szépen hangzott a dal, s most is fülembe cseng az édes „eleftheria“ (szabadság), melyről nem kevesebb okon zengtek, mint mi, magyarok. Kellemes érzés töltött el mindenkit. Láttuk, éreztük, hogy rokonok vagyunk görög utitársainkkal: mindkettőnk édes testvére a szabadság. Későre jár az idő. Brindisiben vagyunk, Olaszország legdélibb kikötőjében. A hajóra feltóduló olaszok lármája véget vetett a mulatságnak. Mindenki azon volt, hogy szabaduljon a tolakodó gyerekektől, kik fülsiketítő lármával kinálgatták fulmi- nantejokat. Üdvözlet az egrieknek! S. H. IJjabb építkezések Eger városában. A magy. kir. belügyministerium közelebbről bekivánta az utóbb lefolyt 25 év alatt, vagyis 1867-től fogva mai napig Egerben történt jelentékenyebb építkezések scatistikai táblázatát. E statistikai kimutatást Buzsin Bódog városi piacz-biztos nagy gonddal gyűjtötte s állította egybe, és e napokban be is fejezte azt. A kimutatásból, mely t. olvasóinkat is bizonyára érdekelni fogja, közöljük a következő adatokat. Az 1867-ik év óta épített a ázéchenyi-utczában: az egri ájtatos alapítványi pénztár Steim- melvöger épitész által, 161,170 frt. 60 kr. költséggel saját telkén újonnan épült emeletes bérházat; néh. Francz Alajos dr. örökösei Tolvári épitész által 8000 frt ért. o. telken 12000 frt. épitányért elénk helyezte. . . . S ehhez részemről még az a szerencsétlenségem is járult, hogy mindig hatalmas étvágygyal bírtam.. . Nem az én hibám volt! Három évig inaskodtam náluk. . Három esztendeig! Az egész mesterséget meg lehet tanulni egy hónap alatt; de hát a lelenczház elöljárósága nem tudhat mindent^ s nem is gyanítja, miként kínozzák a szegény gyermekeket. . . Ön pedig elbámult, midőn a kenyérdarabot a sárból fölemeltem. . . Hozzá vagyok már szokva. Elég kenyérhajat fölpiszkáltam már a szemétből; s ha nagyon szárazok voltak, éjjelenkint a vizes korsómban megpuhitottam őket. Minthogy az iskolás gyerekek legtöbb kenyérhéjat dobálnak el, többnyire ott kószáltam körülöttök. Mikor az inas-éveimet bevégeztem, a mesterségemből nem tudtam a napi kenyeremet megkeresni. Pedig nagyon, nagyon szerettem volna dolgozni! Néha napszámoskodtam az építéseknél; voltam málha-hordó, fürdő-szolga, s a jó isten tudja, mi minden. Ma nem volt munkám, holnap megint a szolgai állásomat vesztettem el, szóval: soha se vihettem annyira, hogy tisztességesen jól lakhassam. . . . Ah, mily pokoli kínokat éreztem a gyomromban, midőn egy-egy pék-bolt előtt elhaladtam! . . Szerencsémre, ilyenkor mindig visszaemlékeztem arra a jó apácza- nénire a lelenczházban, s . . . becsületes ember mai’adtam. . . Tizennyolcz éves koromban a katonasághoz mentem, ... s ön maga is jól tudja, — hogy bizony itt sincs elég enni valónk. . . Ebből láthatja ön, hogy nem hazudtam, midőn azt mondám, hogy egész életemben mindig, mindig — éhes voltam. Az ifjú herczeget e siralmas elbeszélés annyira meghatotta, hogy két könycsepp gördült le szemeiből. — Jean-Victor! — mondá, finom érzékénél fogva ő sem tegezve többé bajtársát, — ha ez iszonyú háborút mindaketten szerencsésen túléljük, remélem, hasznára lehetek önnek. Minthogy
