Eger - hetilap, 1893

1893-07-04 / 27. szám

212

minél kedvezőbb viszonyok közt mutathassa be magát egykori tanulótársai előtt.

Ily jubiláns találkozása azon egykori tanuló társaknak, kik a ft. zirc-cist. rend vezetése alatt álló, előkelő hírnevű egri kath. főgymnásiumban egyidejűleg tették le az érettségi vizsgálatot, — az utóbbi két év alatt több is ment végbe vig Eger város falai közt.

A legutóbbi ilyetén találkozó csak imént, f. jul. hó 1—2 napjain folyt le, nagy érdeklődés mellett, városunkban. E jubiláns találkozónak első sorban az a körülmény adott különös érdeket és fontosságot, hogy itt az egykori, éretségit tett pályatársak huszonöt év, tehát úgyszólván egy fél emberélet lefolyta után találkoztak egymással; másodsorban pedig az, hogy e találkozás nem, egy negyedszázad előtt tett kölcsönös Ígéret vagy fogadalom utján jött létre, hanem egészen ötletszerűleg, mintegy véletlenül, esetleg fölmerült eszméje s indítványa folytán amaz egykori pályatársaknak, kiket sorsuk, állásuk és hivatásuk Egerben marasztott.

Ezek kutatták fel a szélrózsa minden irányában eloszlott egykori, s még életben levő tanulótársaik lakóhelyét, s hívták fel őket egy Egerben, jul. hó 1—2 napjain, mint érettségi vizsgálatuk negyedszázados évfordúlóján, tartandó jubilaris találkozóra. A fölhívást mindnyájan örömmel fogadták, s lelkes válaszukban kevés kivétellel — valamennyien megígérték, — néhányan családtagjaikkal együtt — a találkozón való megjelenésöket s rész- vétőket.

E jubilánsok egykori tanárai közöl még hárman vannak életben: Schill Athanáz, Vincze Ambró, és Szabó Ignácz. A rendezőség szives volt a találkozóra e tanárokat is meghívni, kik közöl azonban a két elsőt súlyos betegségük gátolta a megjelenésben. Schill Athanáz, ki mint nyug. tanár, perjel, ez idő szerint Szent-G-otthárdon éli nyugalmi éveit, megható sorokban köszönte meg egykori tanítványainak szives megemlékezését, mély sajnálatának adva kifejezést afölött, hogy betegsége miatt nem jelenhetik meg a találkozón, mely alkalomból szive egész melegével üdvözli egykori kedves tanítványait. A levél, élénk ovácziók mellett, a szombatesti ismerkedő lakomán olvastatott fel. — Az egykori tanárok közöl tehát csupán Szabó Ignácz prof. vett részt mindvégig a jubiláris ünnepségen.

Az egykori tanuló társak közöl, kik az egri kath. főgymná- siumnál az 1868-ik évben, tehát huszonöt év előtt tettek érettségi vizsgálatot, — számszerint 56-an, — a jubiláris találkozón megjelentek: Babies Aladár, ügyvéd (Eger), Bársony János, ügyvéd (Miskolcz), Berki József, ügyvéd (Szolnok), Brünnauer Ambró dr., orvos (Eger), Cseh Bertalan, ügyvéd (Eger), Csépán Géza, ügyvéd (Hatvan), Cservenka Ferencz, minist, tisztviselő (Bpest), Danderer Ferencz, plébános (Pétervásár), Dulin Károly, kir. közjegyző (Biliét), Fekete Károly, tak. pénztári igazgató (Eger),

— Ejha! — csóválta a fejét Vendel, birkapofával.

— Azonban — folytatá barátom, — ennek az éremnek is megvan a maga szebbik fele, s ez az: hogy ha ütök, fizetek is.

— Igen? fizet uraságod az ütlegekért? — kiáltá Vendel füleit hegyezve, miközben arcza egyszerre mosolygóvá lön.

— Igen, fiam. Két forint minden pofleves; ugyan ily árú egy hátbarugás; öt forint egy botütés, s ha ez az ütés egy kissé komolyabban talál kiütni, két arany a fájdalomdija. Egy hónap alatt a cseléd nálam, rendes fizetésén kívül, ilyetén borravalókkal, száz forintot is kereshet.

— Hm! száz forintot? A fizetésen kívül?

— No igen. A múlt hónapban, mikor a szokottnál kissé idegesebb voltam, az elébbi inasom ütleg-tiszteletdijban kétszázötven forintot kapott.

— Nos, hát, nagyságos uram, ily kedvező feltételek mellett, örömest beállók inasának.

A dolgok egészen jól folytak egy darabig; a gazda pü- fölt és fizetett; Vendel pedig vakargatta a hátát s testének egyéb kimondhatatlan részeit, de nem panaszkodott, hanem szép csöndesen hordta be a kapott ütleg-borravalókat a takarék- pénztárba. Minden hónap végén pontosan beadta a számlát ennyi meg ennyi poflevesről, ennyi meg ennyi hátulról mellberugásról, ennyi meg amannyi bot- és egyéb ütlegekről stb. A számlába a számok és dátumok lelkiismeretes pontossággal voltak bevezetve.

A gazda átfutotta a számlát s fizetett, mint a köles; de ha rósz kedvű volt, kiszidta s elkergette Vendelt. Vendel pedig alázatos pukedlit csinált, s kioldalgott a szobából, de a „szidást“ nem mulasztotta el pótlólag a számlába jegyezni.

Fenyvessy Sándor, ügyvéd (Eger), Khindl Dezső, ügyvéd (Jász- Apáthi), Langer Alajos, pénzügyi titkár, fiával (Eperjes), Márkus József, országgyűlési képviselő (Jász-Árokszállás), Mednyánszky Sándor, ügyvéd (Eger), Molnár János, ügyvéd, nejével (Karczag), Novák Ferencz távirda-főtiszt (Bpest), Pruzsinszky Pál, ügyvéd (Rózsahegy), Ringelhann Gyula, gazdatiszt (Csongrád), Szalay Károly, tanár (Jász-Berény), Szánthó János, ügyvéd (Gyöngyös), Szőke István, városi ülnök, fiával (Jászberény), Szlivkó Endre, dr. rendőrfőkapitány (Szepesvárallja), Weichardt Márton, megyei árvaszéki ülnök (Eger). — Részint elhárithatlan akadályok miatt, részint, mert jelenlegi tartózkodási helyük nem volt megtudható, a találkozóról elmaradtak: Balogh István, gazdatiszt (Széplak), Borbás Vincze, egyetemi tanár (Bpest), Broncs Gyula, mérnök (Temesmegye), Chilkó László, plébános (Kőrös-Ladány), Ferenczy Bernát, dr. orvos (Pápa), Halász János, plébános (Ajak), Hoffer Mihály, tisztviselő (Bpest), Kálmánczhelyi István, Krausz (Fodor) Mór, dr., orvos (Szendrő), Pálffy János, plébános (Hajdú-Böszörmény), Prajner Imre, Remenyik Pál (Eger), Rihay János, Sipos Imre, plébános (Csongrád), Szabó Sándor, Szepessy Béla, megyei árvaszéki ülnök (Miskolcz), Szmida Viktor, plébános (Kömlő), Szoó Béla, birós. végrehajtó (Szolnok), Tóth János, ügyvéd (Tá- pió-Szele), Vasics Ferencz. — Időközben elhunytak: Baráth József, Belki János, Boroviczényi László, Csoór Tivadar, Fehér János, Keller Miklós, Kohut Dezső, Kolossváry Lajos, Martonffy Péter, Szalay Ferencz, Szvaratkó Kálmán, Varga László.

A megjelent egykori iskolatársak első együttes találkozója, szombaton, jul. hó 1-én, estve volt a „Korona“ vendéglő kerthelyiségeiben. A viszontlátás valóban elérzékenyitő, megindító volt. Az egykori fiatal, gondtalan, eleven tanulók, komoly férfiakká, nagyobbrészt családfőkké lőnek, a gyermekarcz helyét életedzett, férfias vonások váltották föl, oly változást idézve elő, hogy azok, kiknek a lefolyt 25 év alatt nem volt alkalmuk találkozni, csak igen kevesen ismerték föl egymást. De hogy a régi barátság szent lángját mindig híven megőrizték, s istápolták ifjan érző sziveikben, azt e találkozás alkalmával nem egy megható jelenetben dokumentálták.

Az estély, Rácz Guszti bandájának lelkesítő zenéje, s a „Bronts-mama“ Ízletes fogásai mellett, vidám lakmározás közt folyt le a kerti pavilion terített asztalánál, melynél Molnár Jánosné őnsga, a jubilánsok családjainak egyetlen nőképviselője, — egy igen kedves és szellemes urhölgy — elnökölt. A tósztok sorát Mednyánszky Sándor ügyvéd nyitotta meg, a következő lendületes beszéddel üdvözölve az egybegyült társakat:

„Kedves barátim! Szivem csordúltig van telve a különböző érzelmekkel, midőn ez alkalommal, életünk egyik legünnepélyesebb, legmagasztosabb pillanatában, drága baráti körötökben poharat emelhetek, boldogságtokért. Egy szent érzelem, a hálaérzete tör fel szivemből a Gondviseléshez, mely a mai örömnaPár hó múlva azonban az a csuda történt, hogy az uraság haragja s ingerültsége egyszerre szembetünőleg megcsappant. Egy boszú-kitörés, melynek igen szomorú következményei lőnek, s mely a megbánásnak mély nyomait hagyta vissza szivében, csaknem teljesen kigyógyitotta őt e szerencsétlen szenvedélyéből. Megesküdött önmagának, hogy e veszedelmes betegségéből ki kell gyógyulnia, s miután erélyes, erős elhatározású ifjú volt, állott is szavának.

Elejénte Vendel uraság igen jól érezte magát e megváltozott viszonyok közepette; de néhány nap múlva már sopánkodni kezdett, egy hét múlva pedig valóságos búskomorság tört ki rajta. Egy szép napon, midőn épen egy értékes khinai csészét tört össze, s még sem kapott érte hátbarugást, nem állhatta meg tovább szó nélkül, hanem e részvevő szavakkal fordult gazdájához:

— Nagyságos ur talán beteg?

— Nem, Vendel. Miért, tán szeretnéd, ha beteg volnék?

— Mert a nagyságos úr többé — hogy is mondjam — nem: piff-paff!

— Ó, a puffra volna okom elegendő, de hát az ember idővel mégis csak okosodik.

— Ej, soh’se törődjék vele nagyságos uram. Csak püfóljön kedve szerint, aztán fizessen. Ezzel kvittek vagyunk.

— Igen ám, de az neked fáj.

— Ej, ha! van nekem elég széles hátam, s elég vastag a bőröm. Soha se zsenirozza magát attól a nagyságos ur.

Ismét nyolez nap múlt el. A gazda sem bothoz nem nyúlt, sem kezét vagy lábát nem vette ütlegre igénybe. Vendel pedig