Eger - hetilap, 1893
1893-01-17 / 3. szám
21 eskiidözni: felmentik és szabadon bocsátják. Hiába van a birő meggyőződve arról, hogy a vádlott csakugyan gazember, de a §-nál fogva nincs joga letartóztatni. És ha egyszer (száz eset közül egyszer) kiderül a gonoszság, elitélik a bűnöst, akkor bevezetik egy nagy börtönpalotába, hol tisztességes lakást, élelmet kap, sőt betegség esetén ingyen meg is gyógyítják. ügy, hogy a ki egyszer a börtön kényelmét megismerte, vágyik oda vissza, mint olyan Eldorádóba, hol sokkal jobb dolga van, mint idekünn, hol dolgoznia s éheznie kell. — És úgy kell vigyázni magára minden csendőrnek, bírónak, ügyésznek, hogy azon tisztelt gazembereknek egy hajszáluk meg ne görbüljön, mert akkor ők esnek bajba s egy delinquents miatt könnyen kenyér nélkül maradhat a legbecsületesebb hivatalnok. Igazán difficile est satyram non scribere! Nem csodáljuk, hogy hangokat hallunk emelkedni ez ál-humanizmus, e valódi hóbort ellen, ha iti-ott bálijuk ama veszedelmes hangot, hogy mai időben az igaz embernek soha sincs igaza, de a gazembernek jó dolga van. Társadalmunk, a hol csak elnyomatást vél látni, siet oda, hogy segítsen fölemelni az elnyomottakat. így sietett segíteni az elnyomottnak vélt cselédeken is a cselédtörvény által. Humánus törvény! Egy gazdát, a miért szemközt álló cselédjét puszta kézzel megfenyítette, 10 forint birságra s 7 forint eljárási költségre ítélte járásbíróságunk, a miért is aztán próbálja valaki megfenyíteni a cselédjét, rögtön perbe adja a gazdáját. Még nem olyan régi időben is a cseléd ellakott egy-egy gazdánál 8—10 évig. A leánycselédet az asszonya férjhez adta, a férficselédet a gazdája kiházasitotta. Nem ment a leány férjhez puszta kézzel s a fiúnak is volt pár tinója a gulyán, pedig kevés volt a cseléd bére, a legelső kocsisnak faluhelyen 40 váltó forintja volt évenként, de nem hálózták el, hanem megtakarították. Megfenyítették akkor is a cselédet, sőt urambátyámnak nagyon is hamar eljárt a keze, mégis lakott a cseléd évekig egy háznál. Most a legkisebb faluhelyen is nem évre, de hónapszámra szegődik a cseléd s nagyon ritka az, a ki egy évig egy háznál lakik. Sem férjhez nem megy, sem meg nem házasodik, de annál többet bálozik, éjszakázik stb. Mi lett tehát a humánus cselédtörvény eredménye ? Az, hogy a cseléd lett az úr, s az úr lett a cseléd s mindkettő átkozza a mai viszonyokat. Az, hogy a faczér cselédség száma nőttön nő, a lelenczházak népesednek. Az, hogy a cselédből kiveszett a hűség, ragaszkodás a családhoz, a gazdából kiveszett cselédje iránt a humanizmus, mert kölcsönösen ellenségnek tekintik egymást. Bizony kár volt a törvényben kimondani, hogy a cseléd havi, félhavi fölmondással élhet. Miért nem lehetett legalább félévre szabni a szolgálati időt, hadd tűrt volna egymásnak gazda és cseléd legalább félesztendeig. Századunk humanizmusa továbbá eltörölte a botbüntetést, — Ite, missa est! Negyedóra alig folyt le az éjféli mise alatt, s a vendégek már a dúsan megrakott asztalok mellett ültek, köztük, mint önként érthető, maga a tisztelendő páter Potvorovszky Bonaven- tura udvari káplán is. Az étterem fényárban úszott, s falai visszhangozták a társaság vidám kedvének hangos kitöréseit. Csak páter Bonaventura nem kaczagott; nem is beszélt; egyedül az ízletes eledelek serény fogyasztásával vala foglalatos. Evett a páczolt fáczánok- ból, a kirántott harcsákból, s ugyancsak pusztította a pozsonyi mákos patkókat. Zöldeskék szemei kerekre nyíltak, mint egy ezüst márjás, s tekintete révetegen kalandozott az asztal fölött, erős szikrákat szórva irigy boszuságában, ha a vendégek egyike vagy másika valamelyik étekfogást huzamosabbban tartotta magánál. A jó páter három ember helyett evett, s hat helyett ivott. Utóbb annyira elfogta a buzgóság, hogy akadozó, nehéz nyelve egy ékes latin ódát eresztett meg, dicsőítésére a bájos Szent- iványinénak. kinek sötét kék öltönyét nyomban le is öntötte egy pohár bikavérrel. A szegény páter még azon éjjel vértódulást kapott, s megütötte a guta. Oly hirtelen patkóit át a másvilágra, hogy még az utolsó szentségek fölvételére se jutott ideje. Midőn remegő lelke bekopogtatott a mennyország kapuján, szent Péter rögtön kulcsai után látott, amint a jó páter csuháját megpillantotta. Miközben azonban a kulcsokat kereste, mégegy- szer kipislantott a mennybéli kapu kukucskáló nyilasán, s megütközve ismerte föl a jövevényben a jámbor páter Bonaventurát. — Ohó! — kiáltá szent Péter, — te a zsiros fáczánok, s édes mákospatkók kedvéért az Urat egy misével megcsaltad, sőt kitiltotta a vesszőt az iskolateremből is, úgy fogván föl a büntetésnek ezen nemét, mint a mely meggyalázza az embert, megöli a becsületérzést a szívben. Csakhogy midőn a büntetés ezen nemét eltöröltük, nem teremtettünk egy új társadalmat is, mely a humanizmus ezen tényét megértse s arra méltó is legyen. Az államnak egyik főczélja az, hogy a polgárok személy- és vagyonbiztonságát megóvja, biztosítsa. E czél elérését a vallásos erkölcsi társulatok, vallásfelekezetek megkönnyítik az államnak azon erkölcsi és hitbeli hatás folytán, melyet az iskolák és templomok által a lelkiismeretre gyakorolnak. De ha ezen hatás alól valaki elvonja magát, ha a tisztán erkölcsi hatás nem elegendő arra, hogy a becsület útján megtartsa az egyént: akkor az állam kötelessége k én y sz e r item i az illetőt, hogy visszatérjen az elhagyott útra. Az a kérdés, hogy megbirja-e az állam fegyelmezni a gonoszokat, ha ő is csak humánus fegyvereket használ ? Meg fogja-e óvni az állam a polgárok személy- és vagyonbiztonságát, ha a testi büntetés fegyverét s a halálos ítélet pallosát kiejtette kezéből ? E kérdés két táborra oszt bennünket. Vannak elegen, kik ideális társadalmat vesznek alapul, hivatkoznak a humanizmusra, a bűnösök megtérítésének nemes missziójára, emberbaráti szere tetre stb. Gyönyörű theoria, valódi krisztusi elv! De bocsánat, ha a másik tábor híveivel tartok (és itt mellém sorakozik sok tekintélyes rendőri talentum, számos biró és ügyész) s azt mondom, hogy a társadalmat mindig olyannak kell venni, a minő a valóságban, és nem olyannak, a minő lehetne vagy lennie kellene. S ha társadalmunkat megítélni akarjuk, ne állítsuk azt, se magunk ne álljunk eszményi magaslatra, hanem maradjunk csak a földön, a rögök között. A föld a mi hazánk, nem a magas levegő ég ! A mi társadalmunk nincs oda fejlődve, hogy benne a bűnt pusztán erkölcsi fegyverek által megfegyelmezhessük. Tapasztalati igazság, hogy a botbüntetés eltörlése az apróbb bűntényeket megszaporitotta. A kis és nagy tolvajok, sikkasztok, csirkefogó sipisek, betörők, aprószeres tolvajok itt és ott, falun és városon, mint a gomba, úgy elszaporodtak. És azok a becs- telenségi, rágalmazási perek, melyek minden falusi jegyző asztalán balomra nőnek évenként. Igaz, hogy most már visszafelé nem mehetünk, de legalább tegyünk annyit, hogy szakítsunk az álhumanizmussal s ne vegyük oly nagyon szivünkre a gazemberek sorsát, ne legyünk annyira túlérzékenyek a bűnös iránt, mert akkor a bűnnek kedvezünk. Hiszen maga a bűn a gyalázat, és nem a büntetés! De mikor rabsegélyző egyleteink úgy vannak föltüntetve, mint a humanizmus legnemesebb intézményei! Nem elégszünk meg azzal, hogy a rabokat a börtönben jól tápláljuk, iskoláztatjuk, mesterségre tanitjuk, de még kiszabadulásuk után is amiért is nem juthatsz be a mennyeknek országába, míg háromszáz kai ácson-éjen át háromszáz éjféli misét el nem mondasz, még pedig ugyanazon jámbor és istenfélő hivek lelkei előtt, kiket az éjjel egy istentisztelettel megrövidítettél. A nedeczi várkastély még ma is áll. A várkápolna is jó állapotban van még fen, (le évtizedek óta nem miséznek már benne. Azaz hogy. nyilvánosan nem miséznek benne; de a környékbeli népség jól tudja, hogy a kápolna íves ablakai minden év karácsony-estéjén ki vannak világítva, s magában a kápolnában felhangzik a ministráló gyerek csöngetyűje. S aki elég vakmerő volna ily alkalommal a kápolna kivilágított ablakain bekau- dikálni, ott láthatná páter Bonaventurát, az aranyhimzéstől ékes misemondó öltönyben, a szent misét olvasva. Ott látná a padokban ülve ugyanazon hatalmas nemes uraságokat, akik 1692-ben ugyanott helyet foglaltak, jobbra a várkastély büszke urát diszmagyar öltönyében; balra a várurnőt, a bárónét biborpiros brokát öltözetében. Ott látná a pajzán Szentiványinét is, kaczkiás c sipke főkötőjébe szorított aranyfiirteivel; mellette Révaynét, továbbá a Körmendy-, és a Mottesiczky kisasszonyokat, virágos bársonyrokolyáikban, s piros sarkú szattyán-czipellőikben . . . Az imént múlt 1892-ik évi karácsony éjjelén mondotta a szegény páter Potvorovszky Bonaventura az ő kótszázadik bún- hödési miséjét. Talán akadni fognak könyörületes, jámbor lelkek, akik imádkozni fognak érte, hogy az irgalmasság ura oldja fel kegyesen a büntetéséből még hátralevő száz mise elmondásától. M. Gy. u.
