Eger - hetilap, 1893
1893-01-17 / 3. szám
18 rencz, Pásztor Bertalan dr., Petravich Antal, Plank Géza, Pole- reczky Gyula, Póka István, Preszler Ferencz, Ringelhann Imre, Samassa János, id. Simonyi Károly, Sinkovics Imre, Schwartz Dávid dr., Steinhäuser Rafael, Szabó Ignácz, Szederkényi Nándor, Szemán Mihály, Sztupka János, Wolf Károly, Zsendovics József, Zahorecz Mihály. E tagokon kívül a bizottság tanácskozásaiba meghívható« az ügy iránt érdeklődő oly férfiak is, kik nem tagjai a városi képviselő testületnek. A városi képviselőtestület e határozata óta innenonnan csaknem egy hó múlt el már anélkül, hogy a fönt elősorolt kiállítási bizottság e hosszú idő alatt csak életjelet is adott volna magáról. Kit, vagy mit okozzunk ez érthetetlen, s valóban káros mulasztásért? — nem kutatjuk. De ha valahol, úgy e fontos ügyben van igazán praktikus értelme az angol közmondásnak, hogy: ,.az idő pénz“, mert akkor, midőn annyi tömérdek teendő, s elintézni való áll a bizottság előtt, ha megbízatásának becsülettel és slikeresen meg akar felelni: akkor minden legcsekélyebb idővesztegetés és mulasztás határozott és kiszámíthatatlan kárával jár a városunk anyagi s szellemi érdekeire nézve egyaránt kivaló fontosságú ügynek. A bizottságnak már régen, mindjárt megbízatásakor, ki kellett volna bocsátania meleg hangú s buzdító felhívását megyénk gazda- s iparos közönségéhez a czélba vett kiállításban való részvételre nézve, s e fölhívás alapján ma már tudnia kellene, hogy körülbelül kik és hányán vesznek részt e kiállításunkban, mennyi tért óhajtanak az egyes kiállítók igénybe venni; stb. a végből, hogy a kiállításhoz szükséges terület mennyiségéről már eleve tájékozódva lévén, a kellő s alkalmas helyiségekről idejekorán gondoskodhassék. Igen fontos feladata s előzetes teendője a bizottságnak a kiállítás költségvetésének idejekorán való megállapítása is, hogy annak miként való fedezéséről, a hevesmegyei gazdasági egyesület gyakorlati szakférfiaival egyetértőleg eleve gondoskodhassék. Mindezek, s még más egyéb számos, itt részletesen föl nem sorolható aprólékos teeudök nagyon is erősen igénybe fogják venni azt az alig félévi rövid határidőt, mely a tervbe vett nyári kiállítás remélhető megnyitásáig még rendelkezésünkre áll. Azért egész tisztelettel fölhívjuk az illetőket, kiknek ez hivatásszerű feladatukban s kötelességökben áll, hogy a kiállítási bizottságot mielébb egybehívni, s a kiállítás szervezésére irányzott müködésök mielőbbi folyamatba tételét szorgalmazni iigyekezzenek annál is inkább, mert, miut köztudomású, nálunk az eféle közczélra irányzott munkálkodás, a közönség nagy részénél tapasztalható közöny, s indolentia, sőt nem ritkán nyilvánuló ellenszenv s roszakarat folytán is, nagyon nehezen indúl meg, s mert gyakran erősebb küzdelmet s fáradságot igénylő akadályokba ütközik, könnyen elernyed, elposványosodik, s dugába dől. Már pedig ha most elhalasztjuk a valóban kedvező, kínálkozó alkalmat, hogy megyénk és városunk közgazdasági s iparbeb fejlettségét, s elöhaladását bemutathassuk, s ez által iparunknak és kereskedelmünknek, — melynek pangásáról napról napra csak panaszokat hallunk, — némi lendületet adhassunk: nem tudjuk mikor, s egyátalán lesz-é módunkban egyhamar hasonló kedvező helyzetet megragadhatnunk. Mielőtt e sorainkat befejeznők, különösen iparos polgártársainkhoz kívánunk néhány buzdító s figyelmeztető szót intézni, hogy a tervbe vett egri kiállításban minél számosabban részt- venni ügyekezzenek. Teszszük ezt különösen azért is, mert sokan közülök ama téves nézetben vannak, hogy egy ilyen provinczi- ális és főként helyi érdekű kiállításban csak úgynevezett remekbe készült iparos munkákkal vehetnek részt. Nagyon csalódnak! Az ilyetén vidéki kiállításokba szánt iparos munkák készítésénél a következő elvek s kellékek a mérvadók: „a jóság, szilárdság, gyakorlati czélsz er űség, versenyképesség s j után yoss ág.“ Nem ipar-remekek kellenek tehát a vidéki kiállításokba, minőkkel hajdanán iparosaink „remekelni“ szoktak volt, hogy a „mesteri“ rangot elérhessék, s a „czéh“-be fölvétetésre érdemesekké nyilváníttassanak, hanem olyan ipar- készitmények, melyek a gyakorlati életben, mint a közszükségletnek megfelelők, leginkább forgalomban vannak, s jóságuk, szolid készítésük, ízléses, de nem luxuriózus kiállításuk, praktikus czélszerüségük, s különösen jutányosságuk által annak bei- gazolására vannak kiállítva, hogy a fogyasztó közönség ipari szükségleteit itthon is igényeinek teljesen megfelelő módon, s mérsékelt árban képes beszerezni a nélkül, hogy e miatt idegen piaczra kellene szorulnia. E körülményekre kívántuk tiszelt iparos polgártársaink: különösen az egri iparoskörök, ipartársulatok s főleg a polgári társaskör szives figyelmét fölhívni, újból ismételve azon kérésünket s óhajtásunkat, hogy a nyáron tervbe vett egri gazdasági termény- s iparkiállitáson, saját jól felfogott érdekükben is, munkáikkal minél tömegesebben résztvenni ügyekezzenek. J ogász-tánczestély. Egy didergő, hóval borított deczember, egy egész ádvent, egyhangú, sovány napjaival: teljes 7 hét, választ el bennünket utolsó találkozásunktól, a Katalinbáltól. Ily hosszú idő óta nem volt egybefüzve az az élővirág-koszoru, amelyet a jó ég tudja mikor és melyik sentimentális költő nevezett először koszorúnak, s melyet utána, ki tudja, mennyi lelkesült és nem lelkesült báli referens, tárczairó, cserleveles és fiizfa-galyas poéta nevezett már igy: a hölgyek bájos koszorúja. Hét hét alatt az „éden“ e gyakran fölkeresett helyének, az ó kaszinó nagytermének búsan Az „EGER“ tárczája. Egy dalt szeretnék írni. . . . Egy dalt szeretnék Írni én tehozzád, Oly édeset, mint május hajnalán Dalol az újra zöldelő bokorban Kis dalnokod, a kedves csalogány ; Egy dalt, a mely bűbájosán regélve Lelked mélyén édent fakasztana, Egy dalt, a mely magát szivedbe lopva E lakhelyét el nem hagyná soha! Lásd édesem, minden üdvéit sovárog, E földön minden boldogságra vágy, S ha nem találja, fájó lesz az élet, És szívtelen, mint hervadt rózsaág; A lomb között, midőn mélán dalolgat, Boldogságért eseng a kis madár, A csillag is megválik ég-lakától. Boldogságát keresni földre száll. Csak mi volnánk elzárva e gyönyörtől? A fájó szív önlángján égjen el? S megsemmisüljön végzetét siratva Ha egyszer lángra gyűlt a szív, kebel ? Mi czélja volna igy az életünknek, Miért dobogna szivünk lázasan, Miért viselné oly némán keresztjét Ha nem lehet más, csak boldogtalan?! Midőn a lélek gyakran tépelődik Már-már vészit ve bizalmát, hitét, Üdvcsillagát ismét ragyogni látja, Újból kutatja vesztett é lenét; Mnjd boldogságát hogyha föltalálta, Felejti azt, hogy egykor szenvedett, Ez uj világ fátyolt borit a múltra, És zeng, dalol szerelmi éneket. Nekem se fénylett még az üdv világa, Az én egem felhőkkel volt tele, Annyit szenvedt e szív . . . csak ég csodája, Hogy eddig még meg nem szakadt bele; De tűnőben már átka életemnek, Egy új világnak látom csillagát, Szép, tünde fényén új élet sugárzik, Talán-talán ez boldogságot ád. Egy dalt szeretnék Írni én tehozzád, Édes, merengő szép szerelmi dalt, De nem találok szavakat e dalra, Hisz életem oly szomorú, kihalt. Még lantom eddig fájó hangon zengett, E dal is — félek — fájón zengene, Nem mondaná ez meg, hogy életemnek Te vagy szerelme, üdve, mindene! Szapáry József.
