Eger - hetilap, 1893

1893-05-16 / 20. szám

— 155 —

működő tagjainak mellére, kik engedetlen munkásságukkal, s önfeláldozó odaadással bosszú időn át mint az egyesület működő tagjai, valóban diszére válnak az egyesületnek. Érmeket kaptak: Fekete Ferencz, Marosi Izidor, és Árvay Sándor 15 évi, — Bernekkel’ Ferencz 10 évi, — Bodnár János, Goldstein József, Papp József, Fürjes György, Pintér József, Zsuffa Lajos, Nyireő Pál, Vanyek Alajos, Antalfy Pál, ifj. Füstös Bernát, Gizba Bertalan, Tóth Sándor és dr. Pásztor Bertalan 5 évi működésükért. Az elnök ezután buzdító beszéddel fejezte be az érdekes közgyűlést.

Nyílt levél

az „Eger“ t. szerkesztőjéhez.

Az alább következő nyílt levelet kaptuk. Közöljük azt minden kommentár nélkül.

Eger, máj. 12. 1893.

T. szerkesztő úr! B. lapjának egyik utóbbi számában nagy lelki gyönyörűséggel olvastam az „Arnóthi“ aláírással megjelent ama czikket, mely az egri s hevesmegyei irodalmi erők derék csopoi’tját egyesülésre, s egy „irodalmi s művészeti egyesület“ alakítására hívja fel, melynek első s legfontosabb feladatául, igen helyesen, azt jelöli ki, hogy ez egyesület kezdeményezze, vegye kezébe, s vigye keresztül azt a nemes feladatot, hogy Eger városa, már csak ismert jó hírnevének bebizonyítása tekintetéből is, szintén csatlakozzék hazánk amaz előkelő müveit városaihoz, melyek Jókai Mórt, nagy nevű koszorús írónkat, közelebbi jubiláns ünnepeltetése alkalmából, méltóképen kitüntetik, s Eger városa is adja magához, s a jeles férfiúhoz méltó módon nyilvánvaló, eklatáns kifejezését annak, hogy, habár Jókai Mórt a politikai téren, mint vezért nem kívánja követni, — mint nagy írót, és költőt, ki a magyar nemzeti irodalom terén hazánk s nemzetünknek az összes müveit világ népei előtt elismerést és tekintélyt szerzett, — mindenekfölött tiszteli, s a magyar nemzeti közművelődés terén szerzett halhatatlan érdemeiért nagyra becsüli.

Mint magam is aféle irodalomkedvelő ember, ki szülővárosom, Eger, kulturális előhaladásával mindenkor szeretek fennen dicsekedni, nagy örömmel üdvözöltem az Arnóthi tervét, s szentül meg voltam győződve, hogy az „egri irodalmi egyesület“ lelkesen felkarolva, mihamarabb létesül, s első nemes feladata lesz oda hatni, hogy Jókai Mór jubiláns ünnepeltetésében, kulcsos Eger városa is, előkelő hírnevéhez méltó módon részt vegyen.

mét is eltemették volna. Ráunt erre az életre. Ami az előtt elég volt kettőjüknek, most kevés volt a nőnek magának. Kedvetlen, mogorva, elégedetlen lett. Durva, goromba volt a férfival, ki most is a régi szerelem melegével csüngött a nőn. A férfi is hanyatlott, elhagyta a fiatal erő. A sok, fokozott munka elerőtlenité, nem győzte már a dolgot. Nem sugdostak már többé a szerelem hangján, — szemrehányásokat tett a nő.

— Szegénységbe hoztál.

— Szerettelek, szeretlek, — védekezők gyámoltalanul a férfi.

— Ott hagytam érted anyámat, mindenemet.

— Testemet, lelkem odaadtam neked.

— Kiátkoztak.

— Leimádkozom rólad az átkot.

— Nem ezt reméltem én. Keserűség az életem.

— Elveszek belőle, ha rossz ér, megosztom veled a jót, ami az enyém.

— Te vagy a hibás.

— Ki tudja, melyikünk? ....

Egy nap igy szólt a nő a férfihez:

— Ha nem tudsz eleget keresni, itt hagylak.

— Nem, nem! — reszkető kezeit kitárta a férfi, — keresni fogok!

És keresett: — lopott.

Mikor először tette, csak leroskadt otthon egy székre és sirt, mint a gyermek. Szakadozott hangon vallotta be bűnét. Azt hitte, hogy a nő irtózva fog felugrani s ott hagyja. Az pedig fel sem vette.

— Bánom is én, akár honnan veszed.

Ettől fogva merő szenvedés volt a férfi élete. A lelkiismeret nem hagyott neki nyugtot egy perezre sem. Hanyatlott testben, lélekben. De a szerelem egy halvány csillámáért kész volt mindenre.

Utána jártam a dolognak, — s mély fájdalommal és szé- gyeuérzettel kellett meggyőződnöm, hogy mindeme szép és nemes tervekből — semmi sem lesz. Miért? — nem feszegetem a dolgot. A példaszó azt tartja, hogy: „hallgatni arany;“ — mig egy másik azzal vigasztal, hogy: „Mondj igazat — betörik a fejed.“ A fejem épségére pedig még nagy szükségem vagyon.

De habár az Arnóthi terve és indítványa dugába dőlt, — s elhangzott közöttünk, mint — az írás szerint — a pusztában kiáltónak szava; — én, e megdöbbentőn szomorú példán épen nem okulva, — veszem magamnak azt a makverő bátorságot, hogy ez ügyben egy más inditványnyal állok elő:

Egyre-másra olvassuk a lapokban, hogy Jókai Mórt, jubiláns ünnepeltetése alkalmából, hazánk számos előkelő városa, a uagynevű iró iránt való határtalan tiszteletének, s hódolatának a legszebb, legnemesebb s legméltóbb kifejezéséül, — díszpolgárává választotta meg. így, a többek közt, a fel vidék metropolisa: nemes Kassa városa is, mely annakidején, Jókai Mórt, mint politikai pártvezért — épen úgy, mint Eger — szintén nem kívánta országgyűlési képviselőjéül megválasztani.

írói jubiláns ünnepeltetése alkalmából tehát válaszsza meg Eger városa is Jókai Mórt — irói halhatatlan érdemei iránt való méltó elismerése és hódolata jeleül — díszpolgárának.

Egerváros díszpolgárainak sorában vannak számos nagy jelességű férfiak, kiváló érdemű hazafiak — de vannak, tudtomra, közöttük „ke esély ebb“ (mint a német mondja: „Gehringer“) jelentőségű férfiak is, — kik hazafiui érdemek tekintetében Jókai Mórral egyátalán nem hasonlíthatók össze.

Sajnos, hogy ez idő szerint Egerváros képviselőtestületének nem lévén sem elő-, sem hátramozditó tagja, — nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy ezen indítványomat magam személyesen terjeszthetném a legközelébb tartandó városi képviseleti közgyűlés elé. De erősen hiszem és vallom, sőt meg vagyok győződve, hogy Egerváros képviselőtestületének nagy számú derék, müveit, előkelő, s befolyásos tagjai közt akadni fog olyan — nem egy, de több is, — aki elegendő nemes bátorsággal fog bírni arra, hogy Egerváros közelebbi képviselőtestületi közgyűlése elé terjesztendi a Jókai Mórnak, jubiláns ünnepeltetése alkalmából, Egerváros díszpolgárává történendő megválasztása iránti indítványt, — mely nem az én indítványom, hanem — tudtomra — Egerváros számos derék, müveit s a hazafiui érdemeket beesülni és méltányolni tudó polgárainak közohajtása is egyszersmind.

Lopott éveken át. Mentői kevesebbet tudott dolgozni, annál inkább rá volt szorulva erre a kereset-forrásra.

És már nem azzal fogadta a nő a férfit: Szeretsz ? hanem azt kérdé tőle fásult lélekkel:

— Hoztál pénzt? . . . Mennyit? . . . Sokat? . . .

III.

Rajta vesztett. A férfi bevallott mindent nyíltan. Ot is, meg a nőt is öt évre Ítélték el. Mikor kiállották a büntetést, nem volt keresetük, eltolonczolták őket haza, abba a városba, ahonnan megszöktek.

Nem volt semmijük. A nő egy kis szivaros boltot nyitott, de nem ment az üzlet, megbukott. A férfi meg már nem tudott keresni, folyton betegeskedett.

A nő az italnak adta magát. És sülyedt. Egész odáig, ahol a fásult lélek már nem ismer jobb érzelmeket; nem volt már abból egy szemernyi sem a lelkében. Lesülyedt az utcza saráig, a posványba. Oh, ha a nő sülyed, sülyedése nem ismer határt!

Utoljára zsemlye-áruló kofa lett. Az egykor szép, az egykor imádott férfi pedig estefelé úgy tolta haza a nő után egy talicskán a ezókmókot. Botorkált reszkető lábaival; erőtlen, gyenge kezével tolta a most már nehéz talicskát.

És ha a szegény, gyámoltalan ember megéhezik, s hebegő, tétova szavával azt mondja a nőnek:

— Adsz valamit? . . Éhezem? . . .

Akkor az a nő, ki huszonöt év előtt oly lágyan, mintha egy édes sóhaj lenne, súgta az imádott férfi fülébe: szeretlek! — most mosdatlan szájjal veti oda:

— Hallgass, mert megruglak, mint egy kutyát!

És a férfi homályos szemeiben egy könycsepp jelenik meg, aztán lepereg lassan sápadt arczára, miglen lecseppen a földre, ahol mohón felisszák az éhes porszemek . . . Karancsi.

*