Eger - hetilap, 1893
1893-01-10 / 2. szám
A baj forrását tehát helyi kalamitásokbau kell kutatni. E kutatás azonban nem nekünk, hanem egy állandó, rendszeres városi közegészségügyi bizottságnak állana feladatában, ha tudniillik ilyes intézmény kulcsos Eger városában egyátalán léteznék. A fenyegető kholeravész közeledtével, verődött ugyan, mintegy önmagától, össze egy ilyetén közegészségügyi, illetve védekezési, úgynevezett „jár vány b izo ttság“ ; működött is addig, ameddig, sőt intézkedett is okosan és helyesen; de közelebbről, mint halljuk, ez is feloszlott. Miután tehát rendszeres városi közegészségügyi bizottságunk, tudtunkkal, nincs; városi tiszti orvosaink pedig hivatalos és magán teendőik túlságos halmaza miatt nem érhetnek rá mindenre: nem marad számunkra más hátra, mint tisztelettel fölkérni a hevesmegyei orvos-gyógyszerész-egyesületet, melynek legtöbb tagja úgyis városunkban lakik, hogy becses figyelmét Eger város közegészségi állapotaira speczialiter is kiterjeszteni szíveskedjék. Ez a derék egyesület ugyanis, mely, mint a közgyűléseikről szóló jelentésekből tudjuk, számos tiszteletre méltó tagot bir keblében, kik a közgyűlésben tartott jeles értekezések, tanulmányok által szép jelét adják annak, hogy az orvosi tudományok előhaladását, s újabb vívmányait nemcsak folytonos figyelemmel kisérik, de azokkal szakszerűen s irodalmilag is foglalkoznak, — bizonyára igen érdekes és figyelemre méltó tárgyat fog találni ama kérdés megoldásában: mi annak az oka, hogy Eger város, melyet számos kedvező s előnyös viszonyainál fogva maga a természet is kiváló klimatikus gyógy- és hatalmas fürdőhelynek teremtett, közegészségi tekintetben mégis oly sanyarú viszonyok közt leledzik? A hevesmegyei orvosgyógyszerész-egylettől várjuk tehát, hogy közegészségügyi mizériáink forrásaira rámutatva, nemes és magasztos feladatánál fogva egyszersmind előterjeszsze amaz intézkedéseket s utasításokat, melyek pontos és szigorú végrehajtása által közegéségügyi bajaink gyökeresen orvosolhatók lennének. A sajtónak állatid azután kötelességében minden hatalmában álló eszközt felhasználni arra nézve, hogy eme rendelkezések és utasítások a legszigorúbban végre is hajtassanak. Hevesmegye népoktatásügye az 1891—92-ik iskolai évben. (Vége.) A népoktatás eredményének egyik hőmérője a lakosság irni olvasni tudása. — Minden évben számon kérjük az iskoraekeket szt. János az utolsó Ítélet napján a Jordán vizében meg fogja keresztelni, valamint a halvaszületett és kereszteletlen gyermekeket is, a kik mellé ingecskét, krajczárt és viaszgyertyát szintén helyeznek a koporsóba. A krajczárt rendesen a gyermek kezébe teszik. A palócz nép e szokása önkéntelenül eszünkbe juttatja a római népet, kik a megholtak szájába egy-egy obulust szoktak volt elhelyezni, hogy az alvilág folyóján lelkűket átszállító hajósnak, Charonnak, a viteldijat lefizethessék. A kereszteletlen gyermekeket rendesen cserépfazékban, vagy mint egy vén palóczasszonytól hallottam, „valami eskátulyában, a ki ollyan, mint egy patykánfogaó“, a temető árkába temetik, épen úgy, mint régente az akasztott embert, vagy az öngyilkosokat „kiknek e’szszéles világé’ se adtak vóna pihenyő helyet a temeteőben annak elébbi“. Párna helyett, mindegyik halott feje alatt „gyallás“ (gyalú- forgács) van, a „fejér nép“ alá szép, csipkés „sátorlepedő“-t terítenek a koporsóba, a férfiak alá pedig csak egyszerű simát, „a kibe nincsen csipke varrva“, s a gyermek koporsójába még egy vászon- vagy gyolcslepedőt, az úgynevezett „korozsmá“-t, melyet vásárolni mindig a keresztanya kötelessége. A kiterített halott felett a csaknem minden palóczfaluban levő ájtatos-ima-egyletek tagjai az ú. n. „társulatos vagy olvasás asszonyok“ szoktak virrasztani, a kik este 10—12 óra között oda gyűlnek a halottas házhoz, s éjfél után 1—2 óráig imádkoznak, énekelnek az elhúnyt lelkeért. A temetés rendesen délelőtt mise után megy végbe. A pap előbb „beszenteli“ a halottat s azután az egyszerű, jobbára testetlen deszkakoporsót kiviszik az udvarra, a hol a pap egyházi funktióját elvégezve a kántornak adja át a szerepet, s következik a temetési szertartás meginditóbb része, az ú. n. „búcsúztatás“. Helyesebben mondva búcsúzás ez, mivel a kántor ez alkalommal csak szóközvetitő tolmácsa a halottnak, a mennyiben a rigmusokba szedett „búcsúztató“ úgy van koncipiálva, mintha lai helyi hatóságoktól, hogy a 12-ik életévüket betöltött s az elemi népiskolai tankötelezettség alól kikerült növendékek közül hány tudott jól irni olvasni! Az 1891 /92-ik tanévről irni olvasni tudó ily tanköteles be volt jelentve 3790, mig az előző tanévről 3.576. Az országos statisztikai hivatal felkérésemre oly szives volt velem közölni az 1890-iki népszámlálás azon adatait, a melyek Hevesvármegyében a lakosság irni olvasni tudását feltüntetik. Ezen közérdekű adatokat, amelyek népünk művelődési viszonyairól világos képet nyújtanak, ime itt közlöm: Egri járás...................... 37.927 16.633 2.759 20.535 52% Gyöngyösi járás . . . 35.114 13.789 1.069 19.356 55 % Hatvani járás .... 28.779 12.108 1.128 15.543 54% Hevesi járás .... 30.196 11.986 1.332 16.878 56% Pétervásári járás . . . 29.145 9.847 2.727 16.561 54% Tiszafüredi járás . . . 32.073 16.347 1.304 14.422 450/o Eger r. t. város . . . 22.427 12.098 663 9.666 430/o Gyöngyös r. t. város 16.124 8.372 519 7.233 450/o Összesen 233.785 101.180 13.311 119.194 51% Ime ezen adatok Hevesvármegyének, ezen tiszta magyar törvényhatóságnak népmüvelődési viszonyait bizony elég kedvezőtlen színben tüntetik elő, mert azzal már csakugyan nem lehetünk megelégedve, hogy a vármegye lakosságának 51%, tehát több mint a fele nem tud irni olvasni, és igy nincs birtokában azon legelemibb feltételnek, hogy egyfelől az élet mindinkább nehezedő viszonyai között értelmiségével magát fenntarthassa; másfelől alkotmányos állainuukban jogait tudatosan gyakorolja és kötelességeit tájékozottan lerójja; annyival inkább tűrhetetlen ezen állapot, mert ugyanakkor az egész országban a lakosságnak átlag 50.62%-ka tudott irni, olvasni, s igy megyénk az ország átlagos színvonalán is alul áll. — Valóban elszomorító azon állapot, a melyet a vármegye székhelyén és Gyöngyös rendezett tanácsú városban észlelünk; ott 43, itt 45-%-a a lakosságnak nem tud irni olvasni! Ha egybehasonlitjuk az 1890. évi népszámlálás ily adatait az 1880-ikival, — az igy mutatkozó haladás sem valami nagyon vigasztaló, mert 1880-ban az irni olvasni nem tudók száma az egész vármegyében 67%, Egerben 57%, Gyöngyösön 60%-át tette a lakosságnak, s igy 10 év alatt az egész vármegyében csupán 16, Egerben 14, Gyöngyösön 15%-kal javult a helyzet. Az ip áros tanon cz-is kólák újjászervezése. Az egri iparostanoncz-iskolához az 1892/3-ik tanévtől egy önálló igazgató tanítói állomás szerveztetett évi 800 frt fizetés és 200 azt közvetlenül maga a halott intézné azokhoz, kiktől örökre meg kell válnia. Természetes, hogy a jobbmódú mindig tovább búcsúzik, mint a szegény, mert nemcsak a család tagjaihoz, hanem a sógorhoz is, komához is, jó baráthoz s alsó-felső szomszédhoz is van még egy-két búcsúszava, a mit a kántor mindig énekelve ad elő. A végső tisztelet e része soha sem marad el, volt légyen a halott bár milyen szegény zsellér is életében. Búcsúztatás után a fekete posztótakaróval lebontott koporsót, ha férfi vagy korosabb nő fekszik benne, kocsira helyezik s úgy viszik örök nyugovó helyére; ha pedig fiatal menyecske vagy leán.t volt a halott, koporsóját rá teszik az úgynevezett „szent Mihály lová“-ra s a tiszta fehérbe öltözött „fehér asszonyok vagy leányok“ vállaikra emelve viszik ki a temetőbe. A „fehér leányok vagy asszonyok“ rendesen tizenkettőn vannak, a kik közül kettő templomi lámpával, négy meg templomi lobogóval, a gyászmenet élén halad, a többi hat pedig a koporsót emeli. A halott eltakarítása után a megboldogult rokonai, barátai és jó ismerősei, valamint a „fehér leányok vagy asszonyok“ is, visszamennek a halottas házhoz „torba“ egy kis kalácsra vagy kenyérre, meg pálinkára. A hol erre nincs kilátás, oda nem is igen szeret ma már a leányok, menyecskék egynémelyike „fehér leánynak, illetve fehér asszonynak“ menni, s azt mondják rendesen : „Ne mennyeőnk oda „kopasz keresztet“ vinynyi, nem annak ottég semmit“. Ez ugyan legkevésbé sem hízelgő vonása a mai nemzedéknek, s meglátszik, hogy a „század végé“-vel uralkodó haszonlesés szelleme beszivárgott már a föld ez egyszerű népének leikébe is, a mióta „országjukat“, azt a „kis szigetet a szárazon", vasút hasítja keresztül, s igy gyakrabban van alkalmuk érintkezhetni a mai kor számitó és egoistikus szellemű népével. (Liptó-Szt.-Miklós.) Istvánffy Gyula.
