Eger - hetilap, 1892
1892-02-23 / 8. szám
8-ik szám. 31 -ik év-folyam 1892. február 23-án. Előfizetési dij: Egész évre . 5 frt — kr Félévre . . 2 „ 50 „ Negyed évre. 1 „ 30 „ Egy hónapra — „ 45 „ Egyes szám — „ 12 „ Po/itiKai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle liáz) Bauer H. az „Eger“ előfizetési s hirdetési irodája, (Széchenyi-utcza, posta-épület), Szolcsányi Gyula könykereskedése, s minden kir. postahivatal. — Hirdetések előre fizetendők. Hiv. hirdetések egyszeri közlésdija, 2 frt 50 kr. Hirdetésekért: minden 3 hasábozott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstő. 30, nyilttérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Derszib Rudolf emlékezete. (sz. 1824. f. 1892.) Alig néhány hónappal ezelőtt még ürömiinepet ült, midőn a közjó érdekében tett hasznos és kitartó munkásságának, a hivatása által eléje szabott kötelességek hű teljesítésének erkölcsi jutalmául legfelső helyről az elismerés szavai s annak maradandóan szemlélhető dokumentálásául arany érdemkereszt küldetett neki. Akkor Eger közönségének az a része, mely közelebbről szemlélhető működését, — azon kör, melyet közvetlenül érdekelt a tér, hol munkássága érvényesült, a népnevelés, bár szerény keretben, ünnepet ült a megtiszteltetés örömére. Lapunk is, mint a mely a népnevelés ügyének mindig igen nagy fontosságot tulajdonított, s azt a nemzeti és társadalmi élet egyik nélkülözhetetlen alkotó részének, a minden irányú haladás egyik erős rugójának tekintette mindenkor, őszinte együttérzéssel csatlakozott az ünneplőkhöz, szívesen engedvén tért a nyilvánosság elé szánt méltányló soroknak, melyek a társadalom eme régi munkásának érdemeiről szóltak elismerőleg. Az öröm és jóleső megnyugvás érzelmeit, ily rövid idő múltán a gyász szomorúsága váltotta fel azoknál, kik az ünneplésben bármi módon, ténylegesen vagy csak benső hozzájárulással — resztvettek. A romlandó test, a léleknek eme törékeny szekrénye végre is legyőzetett. azon lmrczban, melyet, elemei az idővel s annak romboló behatásaival vívtak, teljesedvén kikerülhetetlen végzete: a feloszlás. A föld visszakövetelte magának amit adott,; az anyagot; a lélek kiszabadult a sejtek, szövetek és izmok zárkájából, s elment oda, a honnan jött, az Alkotó elé, számot adni, mint teljesítő a földön kijelölt missióját. Köztünk tehát nem maradt a lényegből semmi: test és lélek visszatért eredeti helyére. De mégsem igy! — itt maradt emléke azoknak lelkében, kik isméi-ék; itt maradrak munkájának nyomai, hatása azoknál, kik egy félszázadon át szellemi részük művelését, tőle kérték és nyerték. Mint az ünneplésben részt vettünk akkor, úgy résztvesziink most a gyászban, meleg részvéttel osztozván ama veszteség feletti szomorkodásban, mely úgy családját, mint Egerváros nevelés-oktatás ügyét, és társadalmi életét érte halálával. Soha sem tud az ember elzárkózni, legalább rövid ideig, a nyomasztó érzelmek: megdöbbenés, fájdalom, fájó részvét és hideg megborza- dás elől, valahányszor egy olyan egyénben szűnt meg a szív dobogásával az élet akit megs;oktunk magunk közt látni, szavait hallani, s aki egyszerre csak kiesik közülünk, megszűnvén egy gondolat,- eszme- és érzelem-világ: egy lelki egyén. — Sajnáljuk az eltávozottat akkor is, ha már az élettől mint, tehertől vált meg, gyámoltalan aggsága után; s nem tudunk a lét eme kérlel- lietlen törvényével megbarátkozni soha. Ha igy, akkor, midőn az életerő s a letűnt évek száma még hosszú időt engedett remélni az életből, de váratlanul beköszöntött a halál; s ha a boldogult érdemeket szerzett magának, mert egy helyet hasznosan és hűen töltött be, akkor természetesen a sajnálkozás és veszteségér/.et annál nagyobb, annál közösebb. A megboldogult ilyen érdemeket bőségesen szerzett magának munkás életében, szép példája ennek a felség arany keresztje, melyet büszke önérzettel hordott mellén. Nem volt az emberi élet végső határához sem oly nagyon közel; a mi emberi gondolkozásunk és érzelmeink szerint tehát élhetett volna még vagy annyit, amennyit egy ifjú ember már élt s élnie is kellett volna, hogy egy hosszú élet küzdelmeit, nehéz munkában átélt napok testi és lelki fáradságait, ott pihenhette volna ki, ahol azok lefolytak: a földi életben. De a bölcs Alkotó — kikutat katlan okokból — másként rendelkezett vele is, mint számtalan mással. Sajnáljuk és fájlaljuk eltávozását közülünk; emlékét kegyelettel őrizzük érdemei miatt; de elmondhatjuk bizton, hogy a fájdalom és kegyelet érzelmei nem csapán a családé s a miénk, hanem Eger egész közönségéé. Ha egy idegen, ki ut és életefolyását nem ismerte, látván a nyilvánosság előtt panaszolt szavait a gyászolásnak s a végső tiszteletadás alkalmával a hullámzó néptömeget, azt kérdezné: mely érdemei vannak a boldogabb hazába költözőidnek, hogy a veszteség annyira túl terjed a család és rokonság szűk körén, magáénak vallván azt a város közönsége, is ? — e kérdésre válaszolandó, nem kellene életéből egyes mozzanatok után kutatnunk s azt fejtegetnünk a kérdező előtt; annyit mondanánk csupán: „Egy félszázadon keresztül tanított és nevelt az iskolában s kötelességét mindig pontosan teljesítette.“ — Ha tiszta Ítélettel és müveit elmével bírna a kérdező, nem kutatna tovább, hanem azt mondaná: „Teljesen értem és méltánylom.“ Minden ember, ki egyetlen téglát visz ahhoz, a nagy műhöz, melyet évezredek óta lázas buzgalommal építenek az emberek milliói: a tökéletesedés mérhetetlen magasságú — mert égig érő, Bábeltornyának lassú emelkedéséhez, részese a jelenben élő emberek s a jövő nemzedékek hálájának. Ha igy, akkor a megboldogult is várhatja, hogy elismeréssel és kegyelettel adózzunk emlékének. Hisz ötven nemzedék hordja elméjében azt a világot, melynek első alapját ő rakosgatta le; ötven nemzedéket segített annak a lépcsőnek első fokára, amelyen feljebb és feljebb haladva, kiemelkedik az ember a homályból, s mind nagyobb látókörben szemlélheti a lét fogalmait. Az ötvennek első fele már azóta egy-egy új generatiónak lön létadója s szellemük fejlettségét a szülői nevelés hatásában már sok ilyen új tagjába az emberiségnek ültették át. Félszázad abban a határ nélküli folyamban, melynek forrása épen úgy nem létezik, mint torkolata, s mely hömpölygő habjain visz bennünket tova; e folyamban, a végtelen időben, c.-ak egy gyönge hullámlocscsanás; ez örökké ömlő lioniok-zuhatagnak egy fövényszeme; a végtelenségnek majdnem megsemmisülő csekély részecskéje — igaz! —Mégis előttünk, gyarló emberek elöt.r, kik a végtelenségnek még csak fogalmát sem vagyunk képesek elménkben felkelteni, nagy. igen nagy idő. Kpen elég arra, hogy a romlandó test megtörjön erejében, s a szellem lankadttá fáradjon örökös munkájában. S aki egy félszázadon át élt úgy. hogy a becsülettel az erkölcsi és társadalmi törvényekkel soha összeütközésbe nem jött, s egyéniségén külső kifejezése a léleknyuga- lomnak és tiszta önérzetnek nem puszta alakosság és csalóka látszat, hanem a belsőnek hű tükre; az ilyen, ha semmi érdemet nem szerzett is valamely messz.eliatö munkálkodás vagy kiváló alkotás által, már megérdemli tiszteletét embertársainak. Aki ezenkívül még nehéz és fárasztó hivatása pontos teljesítése közben ily hosszú időn át használt a köznek, hozzájárulván a társadalmi fejlődéshez bár szerény, de határozott bec-ű munkálkodása által, az még sokkal inkább igényelheti az emberek a becsülését.
