Eger - hetilap, 1892
1892-11-29 / 48. szám
3S0 De nekem sincs a nyugalom teljesen birtokomban, midőn e nap közeledik, én sem tudom szenvtelenűl bevárni e nap jöttét, pedig nincs szerencsém a gyöngéd nemhez tartozhatni, s az első bál ideje is messze eltávozott már tőlem. Mégis, midőn a ködös november elhozza magával a Katinkák, Katókák, Katalinok és Kata-nénék névnapját, engem is nagy izgatottság fog el már napokkal előbb, mely ideges nyugtalanságban és szórakozottságban s türelmetlen várakozásban nyilvánul! Mi kúszálja fel idegeim normális rendjét? — mi zavarja meg elmémben a gondolatok s kedélyemben az érzelmek csendjét, ha nem oly mértékben is, mint a bálok kedves új vendégeinél? Semmi más, mint a Kata- liubál. Bizonyos izgatottsággal, szinte türelmetlenül várom minden évben azt az élvezetet, melyet e bál nyújt nekem. Nem a táncz gyönyöreit értem ez alatt; mert hiszen, bár engedek én is mint más, a közös szokás áramlatának, gyakran agyonfárasz- tom magam a szilaj gyors-polkák és szédítő keringők buzgó gyakorlásában : — szívesebben voltam nézője mint művelője e nemes passziónak mindig. Hanem azt az élvezetet értem, melyet nekem, — de bizonyára másnak is —■ e bál szemlélete nyújt. Hiszen van-e szebb a természetben létező szép számtalan neme és faja közt a nő ifjúi bájainál? Nincs. Egy lányka, ki búcsút int a gyermekkornak, s piruló arczczal, szemében az elfogultság lázas füzével lép a kíváncsian szemlélő és gyönyörködő nagyközönség elé; — kinek alig domborult keblén testvére: az alig nyílott kis virág rejtőzködik; — kinek kedélye oly ép és üde még, mint bájai, s lelke az indulatok- és szenvedélyektől föl nem szántott, valamint bársonyos arcza: barázdátlan és sima; — ki a rózsaszín illúzión alatt hullámzatosan emelkedő kebel mélyében csak örömet hozott magával és semmit mást — mily gyönyört nyújt egy ily kedves-bájos jelenség szemlélete! S a Katalin-bál az ő bemutatkozójuk. Azért akiben az eszményi szép élvezete iránt érzék van, annak nagy öröm ott jelen lenni. Midőn a tavasz balzsamos szellője fehér gyöngyvirágtól, kék ibolyáktól, aranysárga szironták- és piros bimbócskáktól tarkálló zöld mező felett lengedezik s a pacsirta dalol vidáman a napsugaras levegőben; — meg midőn az első hó leesik, vakító fehérségével beborítván a komor-barna földet, s a friss fuvalom megcsapja arczomat, aczélozó üde ereje dagasztja mellemet; — és mikor a Katalin bál új vendégei megjelennek a sima parketten, — ezek az én legkedvesebb napjaim az évben. E három jelenségért mindig rajongtam. Nem tudok nevet adni annak a sajátságos gyönyörérzetnek, mely egész valómat eltölti, midőn a kikelet egy-egy szép reggelén szemem a mező zöld síkján kalandozhat, meg a derült, sugárfényes ég végtelen boltozatán s telitüdővel szívhatom be az illatos tavaszi léget; — vagy midőn szemembe ragyog a tél hírnöke, az első hólepel, mindent felülmúló Az elnök fájdalmas tekintetet vetett rá és szelíd hangon ismétlé: — Kérlek! — A mint akarod! válaszolt Bouchard szomorúan, de engedd, hogy előbb még megöleljelek. Az elnök s a csavargó átölelték egymást szívélyesen és hosszasan, azonban Chabert hirtelen kibontakozott s monda: — És most, elnök ur, tegye kötelességét! Arcza nyugodt s tartása szerény volt. Az elnök hosszasan nézte, nem szólott, de mintha ez a tekintet egy örökös „Isten- veled“r lenne. És mikor érezte, hogy szemei ismét szárazak, leült íróasztalához, megnyomta a csengőt és a belépő fogházfelügyelőnek rövidesen mondá: — A foglyot visszavezetheti! A párisi bérkocsis, A párisi bérkocsisok legutóbbi strájkja alkalmából a szaj- naparti székváros rendőrhatósága beható tanulmány tárgyává tette, minő elemekből kerülnek ki a párisi bérkocsisok, kiknek naponkint annyi ezer meg ezer franczia és idegen bízza életét a kezükre. A tanulmány igen érdekes és tanulságos adatokat eredményezett. A tizennyolcz ezer számozott párisi bérkocsi kocsisai közt van 249 volt orvos-tudor, ügyvéd, vagy elzüllött lite- rátus ember; 4000 elbocsátott kézműves vagy munkás; 700 volt kávéházi vagy vendéglőbeli pinczés, és több mint 5000 elbocsátott kereskedő segéd. Van a párisi bérkocsisok közt továbbá nagy számú bukott fehérségével és csillogó tisztaságával; — és ha szemlélhetem bájos alakjok ringását, szemük tüzét, arczuk pírját az első bál ifjú leánykáinak. Mindhárom más érzést, a gyönyör más nemét kelti föl bennem, amelyek mégis úgy hasonlítanak egymáshoz. De hiszen e három jelenség közt is mennyi a hasonlóság! A tavasz itt, a tavasz amott. A nőnek ez idő a kikelet korszaka — első báli szereplése, hova elviszi a tavaszi nap minden díszét és kellemét: szemében az ég kékjét, örökmosolyú ajkán a napragyogást, üde arczulatán a hajnal derengését s a kert rózsáit ; vidor, gondtalan csevegése: csicsergő madárdal, csengő kacza- gása: gerle-nevetés; az egész lényén elömlő ifjúi frisseség: a tavaszi nap üdítő langyos szellője. És ki ne látná a hasonlóságot az ifjú lányka s a fehér hólepel között, melyet semmi folt nem éktelenit sehol ? Hát azt nem lehet feltalálni a nő életében, midőn a nap forró sugarai megbomlasztják a hónak fehér síkját, s a föld imitt-amott mutatni kezdi komor fekete foltjait ? Tekints csak leikébe — ha tudsz! — s megtalálod azonnal. És mi e forró sugárzat nála vájjon? A szerelem! A szerelem, mely a fogékony kedélyben lassankint a csalódás-szülte bú, fásultság, a sovárgó vágyak által vezetett tettetés s a — hűtlenség sötét foltjait idézi elő „égető sugaraival.“ Ifjú lánykák, tavaszi regg és első hó, — a természet leg- bájolóbb jelenségei, — mily szépek vagytok! Miért is kell min. deniknek elmúlnia ?! De ne töprengjünk most ezen, hiszen új és új jön minden évben egyik is, másik is. Menjünk inkább a Katalin- bálba, s gyönyörködjünk a pirult arczú, égő szemű és ringó termetű ifjú lánykákban. * Az ó-kaszinó nagy terme, mely annyi vigasságnak volt már néma szemlélője, fényeseu ki van világítva. A csillárok gyertyalángjait vissza ragyogják a nagy tükrök, mint megannyi reflektorok, s a beléjök tekintőnek uj fénytömeget mutatnak. Kívül a lépcsőn s az előcsarnokban frakkos-diszbe öltözött, kék jelvényes fiatal emberek járkálnak nagy sebbel-lobbal, vagy várakoznak élénk érdeklődéssel a hintó-robogásra. Fehérbe, kékbe, rózsaszínbe öltözködött ifjú hölgyek érkeznek egymás után, ünnepélyes mamáikkal, s vonúlnak be az öltözőbe. Kilencz órakor megharsan a katonai zenekar indulója; a mohó kíváncsisággal szemlélő frakkos hadsereg sorfala között bevonulnak a hölgyek a tánczte- rembe, s kezdetét veszi a — Katalinbál. Ha már elkezdődött, tekintsünk be mi is, s tartsunk szemlét referensi tisztünknek megfelelőleg. Amint belépünk a terembe, egy pillanatra bántó benyomás érzete fut keresztül rajtunk: — mintha kevesen volnának a nők? — De rögtön eszünkbe jut, hogy hiszen az utóbbi időben mindig kereskedő, vendéglős, kávéház-tulajdonos, elbocsátott vasúti kalauz, s mintegy tiz év előtt volt köztök egy, aki egy nagykövetnek volt a fia, s maga is mint attaché szolgált egy nagykövetségnél. A nyomor, az Ínség, gyakran az iszákosság, vagy más egyéb boldogtalan szenvedély, valami meghatározhatatlan múlt, sokszor a párisi embernek az a leküzdhetetlen ragaszkodása szülőföldéhez, a franczia fővároshoz, még akkor is, ha tudván tudja, hogy ott nem vár egyéb reá Ínségnél és nyomornál, mindezek legfőképen okai, hogy jobb sorsra született, de elzüllött egyéneknek az életfentartás ösztöne, — mint a vízben fuldoklónak a mentő szalmaszálat, — a bérkocsis-ostort nyomja a kezébe. Egy rövid vizsgálat, mely hetenkint a rendőrhatóságnál megy végbe, s melyet a bérkocsis-jelölt, egy öreg bérkocsisokból álló vizsgáló bizottság előtt tartozik letenni, csaknem mindenkinek, aki némileg lovat hajtani s a lovakkal bánni tud, s a franczia főváros mintegy 3000 utczája közöl legalább az ezer legismertebbeket ismeri, igazolványt ád a bérkocsis mesterséget űzhetni. Köztudomású, hogy Párisban általán, legalább a bérkocsik, s a magán fogatok közt alig van kétfogatú. A párisi bérkocsis tehát tulajdonképen komfortáblis. Ennek oka abban rejlik, hogy abban az iszonyú embertömegben és tolongásban, melyet a franczia főváros főbb utczái a nap minden órájában tanúsítanak, két fogatúval tova haladni igen nehéz, mig egy lóval s egy kis ügyességgel a tömegben sokkal könnyebb keresztülhatolnia. A másik ok pedig az, hogy a ki Párisban kétfogatún akarna járni, annak legalább is négy lovat kellene tartania, mert a rendkívül nagy távolságok a lovak váltását legalább egyszer napjában múlhatatlanul szükségessé teszik. Magánfogatok tulajdonosai tehát rendszerint két lovat tartanak. Ugyanez a rendszer dívik ama
