Eger - hetilap, 1892
1892-11-15 / 46. szám
366 Az volt reá a felelet, hogy a közönség mindjárt melegiben megvette az „Almanachot“ hatezer példányban. A könyvkiadó rámtört veszekedni: — Hogy lehet kérem a közönséget bántani? Hisz az egyebet se tesz, csak olvas. Keressen magának más thémát! Fogtam magam a következő évben és az Írókat szidtam össze, hogy a novelláik gyengék és nem is újak. S ime olyan pompás újdonatúj novellák termettek erre az Almanachban, hogy a kritika is megnyalta a száját utánuk. A kiadó dühbe jött: — De kérem, hiszen ön úgy tesz, mintha a korcsmáros, leszidná a vendégei előtt az ételeit és a borát. Mintha azt mondaná „Milyen hitvány csiger ez!“ S a csiger fölséges szeg- szárdi lenne. — No majd vigyázok esztendőre. S ki is gondoltam angol észszel, hogy a novellák jók és újak voltak, de az már csak tagadhatatlan, hogy az írók mind a régiek. Nosza lefestettem borongó lélekkel az anyaföld meddő emlőit, melyeken uj elbeszélő talentumok már nem növekednek. Csinos kis előszó volt, de mi történt? Épen ebben az évfolyamban csillámlott meg az Almanachban a Herczeg Ferencz és a Kozma Andor neve, mintha egy leszólt bányában egyszerre két nagy darab termés-arany hasad ki a szürkés falazatból. A kiadó kétségbe volt esve. — De hisz ön mindég az ellenkezőjét Írja annak, a mi történik. — Ne higyje, kedves barátom, — feleltem. — Megfordítva áll a dolog. Minthogy mindég annak az ellenkezője bánt, a mit óhajtok, s minthogy mindég arról Írok, a mi bánt, következéskép mindég az történik, a mit szeretnék. Wolfner hihetetlenül csóválta a fejét. (Azért többes számban, mert az ő fejcsóválásában benne értetődik a Singer fejrázása is.) — Szép, szép, de csak keressen jövőre más thémát! Keressek ? De hiszen már minden kimerült. A kellékes kosár fenékig üres. írók, termékeik, közönségük már mind megvolt itt beszélve. Uram én teremtőm, ugyan mihez nyúljak ? Nem derengett előttem e rettenetes homályban egyéb fény, mint egy közönséges tarok-regula: „Ha az ember nem tud mit hini, hijjon tarokkot“. Ebbe fogóztam meg görcsösen, áttraves- tálva a praktikus életre: „Ha az ember nem tud kit ütni, hát üsse a kormányt“. Hiszen a mi tulajdon kormányunk. S azért a mienk, hogy azt tehessiik vele, a mit akarunk. Lön hát most három éve, a kormányt támadtam meg az előszóban, a melyik az alkotmányos aera óta mindent emelt, mindent gyarapítóit, mindenre volt pénze, csak a literaturára nem költött el egy forintot sem. S inkább vesz Írókat, mint könyvet. Mondjam-e, ne mondjam-e, — hisz úgy is kitalálják: az előszó megjelent, a kormány megbukott. Babonának babona, de mikor oly nyilvánvaló. A szerencsétlen előszó felforditotta a hatalmas piros székeket. Oh jaj, nekünk! Hiszen előre tudhattam volna! ... A kiadók, (most már mindaketten) hozzám szaladtak megdöbbenve : — Önnek igaza volt. Minden úgy történik, a hogy ön dirigálja. Az Almanach két első-három lapja valami varázslat alatt áll. Vagy talán az ördög ir ön helyett. — Bár Írna. Elhiheti, hogy többet dolgoztatnék vele! Véletlen az egész, merő véletlen. Most már én kezdtem tagadni, megijedve, hogy árendát fognak tőlem kérni azért a papiros területért, a hol a „terülj asztalkám“ van. Vagy még rosszabb történik; hogy eladják az előszó írásának jogát valami nagy hatalomnak — hogy például megveszi Szapáry Gyula gróf s ha az egyik évben összeszidja a gyarló közigazgatást, az egyszerre mintaszerű lesz, hogy még a burkusok is idejárnak tanulni, — vagy ha a másik évben rápörköl rakonczátlanságáért az ellenzékre, a fogvicsorgató tigrisek iziben átváltoznak szelíd, kezes bárányokká, selyemgyapjut eresztenek, sót nyalnak a miniszterek tenyereiről; Károlyi Gábor gróf még tán kis csengetyüt is kap a nyakára. De az én kiadóm nem kapzsi; továbbra is kezeim közt hagyta az előszót s igy szólott: — Csakhogy ezentúl én fogom adni a thémákat. * Hát persze! Beláttam, hiszen én mindent belátok s tegnap is, mikor megjelent, mint a hogy az óramutató bizonyos időben bizonyos pontra megérkezik kérlelhetlenül, hogy az 1893-iki előszót üssem nyélbe, az volt hozzá az első szavam: — Hát mire terüljön az asztalka? Mitakar az idén leölni? — A kolerát. — Ah, a fekete asszonyt? Ön fél tőle? — Csak haragszom rá, mert rontja az üzletet. — Hogyan? — Az emberek félnek a könyvektől azon hitben, hogy ko- lerás városból érkezve, azok is terjesztik a baczillusokat. — Bolondság! — felelém. Ezt a tévhitet rég megczáfolták az orvosok. — Mindegy. — Meglássa majd, hogy az Almanach még se fog úgy fogyni, mint máskor. Ellenkezőleg! Épen csak az Almanach fog fogyni. Kétszázezer példányban kell nyomatni, de az se lesz elég . . . Rám nézett megütközéssel, tévetegen, fürkészve, nincs-e valami bajom. — Igen, igen, nem lesz elég. Mert az Almanach az egyetlen immunis hely ebben a birodalomban. — Már ugyan miért? — Hát ön nem vette volna észre? — Mit? — Az 1890-iki Almanachot. Tizenhárom iró van benne. Tizenhárom egy asztalnál. No csak nézze meg! Se több, se kevesebb. — Valóban tizenhárom, — felelte a kiadó elhülve, átfutván a 90-iki Almanach tartalom-jegyzékét. — Egész esztendőben szepegtem értük. Biztosnak látszott, hogy legalább egynek meg kell halni. Csak legalább ne Jókai lenne. Inkább dőljön el valami kisebb ház, mint a torony . . . Beniczky Bajza Lenkéért is nagy kár volna; sok arany kender van a guzsalyán — mig azt szép fehér kezével mind le nem fonja regényekké . . . Sőt Vadnay Károlyért is fájt a szivem. Kivel évelődném én ezután az országházi folyosón? . . . Tolnai Lajost nem kellett félteni. Kálvinista emberbe, mielőtt a halál beleköt, megkérdezi előbb: „Bent vagy-e már az akadémiában ?“ S ha még nincsen bent, elereszti, itt hagyja addig ... A mi Tóth Bélát illeti, ő vele nem történik violentia; ő a tubafa árnyékába megyen a hurik közzé, ha megyen s Majmuna tündér fogja le- gyezgetni örökösen .... Magamat az immunitás véd ... De már teszem azt, Sebők nyápicz legény, annak csak egy intés kell, s a milyen jó fiú, mindjárt indul . . . Bársony István pedig minduntalan ott mászkál a bogáncsok és füvek között, őt szintén könnyen leaprithatja az a bizonyos kasza. Rákosi Viktorban nem esketik baj. Az kineveti a halált. „Sipuluszért jött kend, vagy Rákosi Viktorért ?“ Justli Zsigmondra rá nem akadhat, mert az elmenekült előle Egyiptomba: a költői lelkű fiatal Tutsek Annához, van akkora gavallér, ho<ry hozzá nem nyúl; de ki áll nekem jót Muray Károlyért, a kire különben is aprehendálhat a halál, mert se a színmüveiben, se a beszélyeiben egyetlen alakját se engedi meghalni. Vagy nem forog-e veszedelemben Petelei, a ki sötét, borongós tollával a temetőkön mereng, úgyszólván legyeskedik a halál körül? Egyszer csak azt találja neki mondani: „No gyere hát . . .“ — Valóban, egy se halt meg e tizenháromból! — kiáltott fel a kiadó. — Úgy van, mindnyája él. De mennyi félelmet állottam ki egész esztendő alatt, mig végre arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Almanach immunis hely. — Nem lehetetlen. — Sőt bizonyos. S ha a halál megkiméli azokat, a kik Írják, ezt bizonyosan kiterjeszti azokra is, a kik megveszik. A kiadó vidáman nevetett, a kezeit dörzsölgette. — Természetesen. Oh természetesen. Ki kellene doboltatni a járványbizottság által. Vagy még jobb, ha kiírja az előszóban. — De . . . — Semmi de! Önnek elhiszik — mert nem doktor. Mikszáth Kálmán. — „Szemed fénye legyen a gyermek“. Stolcz Albán után. Kiadta a „Népiskolai Tanügy.“ E czim alatt hagyta el az egri érs.-lyc. nyomdát egy, 43, Vili. r. lapra terjedő füzet, melyet, fontos és becses tartalmánál fogva a legmelegebben ajánlunk a szülők, népnevelők, s gyermekbarátok kiváló figyelmébe. Kapható Blay István, könyvkereskedésében Egerben (Széchenyi- utcza, Kisbéry-ház.) Ára 10 kr. — Hegyi József fiatal költő, előfizetést hirdet egy kötet költeményre, melylyel az idei karácsonyi könyvpiaczon fog megjelenni. A költemények egy része már a lapokban megjelent, s igy szerzőjük ismeretes a művelt olvasó közönség előtt. A kötet
