Eger - hetilap, 1892
1892-10-04 / 40. szám
314 zási illetményének kiutalása tárgyában hozott képviselő-testületi határozat ellen, s Petravich Antal ügyvéd egri lakos ugyanerre vonatkozó fölebbezési nyilatkozata. Tariczky Endre.#) Annak az ősz férfiúnak bölcseje, ki jelenleg a tiszafüredi katli. híveknek valódi apja és papja, Hevesvármegyének egyik nevezetes városában, Gyöngyösön ringott. Itt élt a század elején egy derék iparos, Tariczky András, mesterségére nézve csizmadia, jámbor élete párjával, Pesti Katalinnal. Vallásosság, munka, szeretet és boldogság voltak kedves lakói a szerény hajléknak, melyből még csak egy csicsergő, mosolygó gyermek édes kacza- gása hiányzott. Nem sokára e reményök teljesülését is megadta nekik a jó Isten. 1818. nov. 18-án várva várt kis vendég köszöntött be a mester úr házába, s a csecsemő a szent keresztségben András nevet nyert. Születését az édes anyának sejtelmes álma előzte meg. Egy éjjel szendergéséből fölébredve, a következőket mondá férjének : — Óh mily szép és különös álmom volt az imént! Úrnapi procession voltam, s egyszerre csak egy gyönyörű kanári-madár szállt a pap kezében levő szentségtartóra, mely kisvártatva a kebelemre repült. Majd megládd, Andris, a jó Isten papfiúval fog megörvendeztetni. És úgy is lett; mint egykor Emese megálmodta fiának, Almosnak, jövő hivatását, hasonlóképen tárult fel a jövő az egyszerű mesterasszony lelki szemei előtt is. Ez álom szolgált azután iránypontul és vezérfonalul a kis fiú neveltetésében, ki már zsenge korában ösztönszerű vonzódást nyilvánított a papi pálya iránt. Mily boldogan doboghatott a szülők szive, midőn gyermeküktől e szavakat haliák: Én pap leszek! S mily örömtől sugárzó arczczal lesték a kis Andrist, midőn a papi ténykedéseket megfelelő komolysággal utánozgatta, vagy midőn szent misék alkalmával az oltárnál mint egy kis angyal szolgált! A gyermek annak idején iskolába került; szülővárosában járta végig az elemi és gymnasíumi osztályokat, mindig az elsők közt jeleskedve, szorgalma, előhaladása által jó szüleinek, a neveltetésére fordított költségek jutalmául, örömet és boldogságot szerezve. Mint II. oszt. deák már Justinust fordította. *) *) Tisztelt jubiláns barátunk s munkatársunknak — lapunk múlt számából tér szűke miatt kimaradt — emez életrajzát ama kis füzetből vettük át, mely ft. Debreczeni János egri székesfőkáptalani apátkanonok 8 nsga maecenási bőkezűsége folytán a következő ezim alatt jelent meg, s osztatott ki a jubiláris ünnepen. „A tiszafüredi Melkizedek. Egyházi beszéd, melyet ft. Tariczky Endre tiszafüredi plébános úr aranymiséjén Í892. szept. 20-án mondott Babik József tanítóképző tanár“ ; s mely ugyancsak e szent beszéd jeles szerzőjétől még egy jubiláris költeményt, s a jubiláló férfin fönebb közölt életrajzát foglalja magában. Szerk. Az „EGER“ tárczája. Egertől Woerishofenig és vissza. (Az „Eger“ eredeti tárczája.) Többször kért e lapok t. szerkesztője, hogy Írjak az ő olvasó- közönségének egyet s mást a Woerishofenben és utazásom közben szerzett tapasztalataimról és megfigyeléseimről. A hosszú sürgetésnek az lett a vége, hogy én, egy nem eléggé óvatos pillanatomban, végre megígértem. De egyelőre ennyit aztán elégnek is tartottam, mert tudom azt, hogy az útleírásokkal mindig szoros összefüggésben áll maga az utazó s én — fájdalom — nem tartozom az emberek azon boldog osztályához, mely másokra nézve igen mulatságos thémának tekinti saját szeretetreméltó egyéniségét, összes apró-cseprő részleteivel együtt: én ellenkezőleg igen unalmas társalgási anyagnak gondolom enmagamat, elvonúlva, csendben dolgozom fel életem szerény élményeit és tapasztalatait, és soha nem óhajtván szólni, ha nincs különös mondani valóm: soha nem szerettem saját személyemről sem beszélni, sem — annál kevésbbé — Írni. De most megígértem s ezen ígéret úton-útfélen üldözött. Alig léptem ki a Lyceum kapuján, előttem állt e lapok kedves szerkesztője, szemrehányó arczczal, milyent azelőtt soha nem fedeztem fel nála s mely — őszintén szólva, nem is nagyon illik az ő szeretetreméltó egyéniségéhez. Napi sétám közben, midőn lelkem ott bolyongott épen az Alpesek között, hol szingazdag havasi rétek fűszeres illatával és vidám jódlerek üde, messze csengő Azonban boldogságuk tetőpontját akkor érte el, midőn fiók 1835-ben azon kellemes hírrel tért vissza hozzájok Egerből, hogy bevették kispapnak. Elképzelhetjük a vigasságot, mely ez értesítésre a szülők szivében keletkezett, meghallgattatva látván közös imájokat. S vájjon ki tudná elmondani szivök érzelmeit, melyek csaknem az égbe ragadták őket, midőn a következő évben reverendában láthatták szivök magzatját, vagy az általa tartott litánián végezhették ájtatoskodásukat ? Az ifjú hét évig volt növendéke az egri papnevelő-intézetnek, minthogy akkor még az úgynevezett presbyterium is fennállott. A papnevelőintézet komoly előkészítő iskola az élet küzdelmes pályaterére, s Tariczky becsülettel fogva fel hivatásának nagyságát, minden idejét elméjének és szivének kiképzésére használta fel, a rendes tanulmányokon kívül fenmaradt szabad óráit pedig jeles Írók müveinek olvasására fordította, melyekből sok szellemi kincset merített. Mint papnövendék szintén az elsők sorában foglalt helyet, pedig kitűnő, hatalmas versenytársai voltak ám: Perger János, az aranytollú egyházi tudós, később kassai püspök, Pájer Antal, a „Szent Lant“ és „Orgonavirágok“ jeles költője, egykor szintén t.-füredi lelkész, később jászapáti apát- plebános, Klampaczky Alajos, a 48-as idők alkalmával Egerben tartott gyújtó szónoklataiért fogságot szenvedett, jelenleg szihalmi plébános. (Az egykori osztálytársak közöl már csak Tariczky, Klampaczky, Mosoray Antal, keresztespüspöki, s Gyürky Antal nyug. kékesei plébános vannak életben.) Különösen Pergerhez fűzte a baráti szeretet benső kapcsa; csaknem mindig együtt lehetett látni a két ifjút, a mint hittudományi, társadalmi dolgokról s a 30-as évek lázas politikai kérdéseiről egymással eszmecserét folytattak. Később azonban e viszonyt Perger érzékeny természeténél fogva egy igazán nevetséges csekélység elhidegítette. Tariczky ugyanis Pergertől hallván, hogy a szünidő alatt Guzmicsról fog tanulmányt írni, szintén jó barátját, Pájert e példa által munkálkodásra akarta buzdítani. — Lásd, mondá, Perger Guzmicsról ír dolgozatot. Te is hozzáláthatnál a vakáczióban valami munkához. Pájer, ki szeretett másokat megtréfálni, szintén Guzmicsról dolgozott, s midőn ezt Perger megtudta, nagyon megneheztelt Tariczkyra, őt okolván e kijátszásért. Jó barátságban volt Tarkanyi Bélával is, ki már növendék korában sikerült szárnypróbálgatásokkal vonta magára a közönség figyelmét. Egy alkalommal egy ily kezdetű verset irt: Az én szivem hajócska. Meglehet, hogy ez Tarkanyinak igen szép lehetett, de Tariczky sem tehetett róla, hogy ő meg nagyon mulatságosnak találta a hasonlatot s nem tudott ellenállani azon viszketeg- nek, hogy 20 sornyi szatírát ne Írjon erről a dologról. Ez Tárkányi kezébe is eljutott s elkeseredve így kiáltott fel: — Még te is ellenségem vagy ? S annyira zokon esett neki, hogy sírva fakadt s később sem felejtette el versének kigúnyolását. trilláival (S’Fruajahr!) van telve a levegő, mögöttem megszólalt valaki: a nyomdában van-e már? — s eszembe juttatá, hogy e séta édes gyönyörűsége kellemetlen egy szerkesztői gondokkal telt valakinek, hogy tessék haza menni és tárczát írni az „Egeidnek ! S aztán a szedő gyerek zaklatása! Óh hányszor szaladta meg e szegény fiú a Lyceum két emeletét, hiába, mig végre napot tűztem ki neki és — magamnak! Beláttam, hogy itt a szabadulás képtelenség. A szerkesztőknek tett Ígéreteket be nem váltani lehetetlen! Ha ezen ígéreteket egy-egy palotának tekiutenők, úgy e paloták homlokzatára a pokol kapujának e dantei igéi volnának vésve: „Szűnjetek meg remélni, kik ide beléptek!“ Mielőtt azonban, a saját személyemről való szerény és következetes hallgatás elvét ezen alkalomra nézve definitive szögre akasztanám, jól esik ez elöljáró beszéd által e tárczalevelekkel elkövetendő vállalkozásomért minden felelősséget a Szerkesztő ur izmos és hatalmas vállaira hárítanom; hiszen végre is ő a közönség szivén tartja kezét s mindig meg kell éreznie annak dobogásán, hogy ezen olvasó közönségnek milyen igényei és szükségletei vannak! Kijelentem egyébként azt is, hogy igyekezni fogok e felelősséget tőlem telhetőleg elviselhetővé tenni! S ha még hozzá teszem, hogy a szerkesztő úr, midőn az ő udvarias, de folytonos sürgetéseivel rákényszeritett, hogy — mit előbb-utóbb különben is megtettem volna — úti emlékeimet, jegyzeteimet stb. rendezzem s e rendezés közben, midőn ezen apró limlomból újra felém csap a Kőnigssee illatos szellője vagy a bajor — alpesek havasi légáramlata s minden apró papírdarabból az emlékek egész tarka szinvegyülete száll felém s szól újra lelkemhez: n
