Eger - hetilap, 1892

1892-07-12 / 28. szám

219

azon igyekeznek, hogy gyermekeik mennél hamarabb „czélt érjenek,“ mennél hamarabb megtalálják a módot és eszközt a kenyérkeresethez, tekintet nélkül értelmi fejlődésökre és ismeretkincseik mennyiségére, sőt sokszor testi fejlettségökre is, nem gondolván meg, hogy ez eljárásuk okvetetlen megboszulja magát gyermekük életfolyása alatt.

Hogy nevén szóllitsam a gyermeket: az egri ipariskolába járó 3—400 iparos-tanuló közt a legtarkább iskolai előképzettségű növendékeket találjuk; egy-kettő a gimnázium alsó osztályait is látogatta; egy másik kisebb részecske elvégezte az elemi iskolák mind a 6 osztályát; még a válogatottjai közé tartoznak, kik elemi 4 osztályról tudnak bizonyítványt felmutatni. S a nagyobb tömeg? — az beérte az elemi iskola két-három osztályában szerzett észbeli fejlettséggel és ismeret-készlettel.

Nem kérdem most, mit csinálhat az a szegény ipariskolai tanító ilyen heterogén elemekkel, a közoktatásügyi kormány által kiszabott ideális magasságú tanitási-anyag mellett? — mily tantervet, mily eljárást alkalmazzon ? — hogyan tanítsa az ügyiratokat, üzleti levelezéseket, könyvvitelt, midőn a helyesírással, s a gondolatok legkezdetlegesebb kifejezésével hadi lábon áll az osztály nagyobb része? — hogyan tanitsa a „fizikát“, „kémiát“, polgári jogok- és kötelességeket, ipar- és kereskedelmi földrajzi, főleg oly nehéz modorban és széles alapon, ahogyan az ipariskolai tankönyvekben van Írva, ha a tanulók nagyobb része olvasni sem tud jól? — Mindezen kérdésekre most nem kutatok felelet után, mert ez az ügynek más szempontok szerint való fejtegetéshez tartoznék. Hanem igenis azt kérdezem, hogy lehetnek-e így majdan művelt és szakképzett iparosaink, — s a kettő mint ok és okozat függvén össze: — fejlődhetik-e az ipar és azzal a nemzet vagyonosodása, anyagi jóléte? — emelkedhetik-e iparosaink értelmi reputatiója úgy, amint az kívánatos volna. Erős meggyőződésem, hogy nem. Mindezekhez bizonyos fokú értelmi magaslat, a lelki tehetségek bizonyos mértékű fejlettsége s megfelelő szellemikincs-készlet szükséges, egyikhez úgy, mint a másikhoz, s ezt csak az iskola adhatja meg. Igaz, hogy vannak és lesznek iparosaink, kik a műveltségnek igen szép magassán állnak, ahova jóformán az iskola hatása nélkül, önerejükből jutottak föl; de ez csak egyes kiváló lelkületű egyéneknek adatik s az általánosra legkevésbbé sem alkalmazható.

A legkevesebb, amit egy iparostól mai nap megkívánhatunk, az, hogy az elemi iskolának mind a 6 osztályát elvégezze, s úgy menjen az ipariskola egyes osztályain keresztül. Nagyon helyes és üdvös, ha többet végez, pl. 3—4 gymnáziumi osztályt; de az

De az irodalom (és még inkább a divatlapok szerkesztőinek) végtelen szerencséjére, a hivatalos órák nem tartanak örökké, Fürti Adolárnak „üt“ a szabadulás percze, midőn lerázza a hét- köznapiság porát és oly helikoni gyönyörök rózsás felhőibe merülhet, mely gyönyörök megédesítik életének „keserű poharát“ és elűzik leikéről az öngyilkosság eszméjének sűrű ködét.

Mindenekelőtt haza rohan és leírja legújabb költeményét, melyen a hivatalos órák alatt folyvást vajúdva kotolt. Azután hangosan felolvassa, majd lelkesedve elszavalja a tükör előtt, szive fölé rejti a többi „kiadatlan gyöngyszem“ közé és megy a színházba. Tulajdonképen csak a színház elé; de képzelődése oly élénk, hogy annyi, mintha ott benn lenne s páholyból nézné az előadást, bátran mondhatom tehát, hogy a színházba megy.

Rendesen a legelső vendég. Oda áll ahhoz a hátulsó kapuhoz, melyen a művészek és művésznők járnak föl öltözőjükbe, oda áll és várja — őt.

Igen — őt, lelke ideálját az égi lényt, a világ legszebb asszonyát, a legtökéletesebb nőt, a kihez költeményeit Írja. Mert hát ez az „ő“ senki más, mint a színház ünnepelt primadonnája, Rózsalánczi Amanda, a ki különben egy öreg mágnásnak a kedvese, fényes palotában lakik és a holdvilág faló diurnistát soha észre nem veszi. De ez Fürti Adolárt csöppet se zavarja abban, hogy ne álmodozzék „róla“, ne Írja „hozzá“ dalait és ne legyen boldog „vele“.

Mikor a szép „ő“ egy-egy gavallér karján kaczérkodva belebeg a színház kapuján, Fürti áhítattal rebegé :

E kék szemek, e sárgahaj,

Ezek szülik zöld gondolatimat,

Mert a színek törvénye az

Hogy kék és sárga együtt zöldet ad.

És mikor az imádott ideál tán épen valamelyik szerencsés dandynek osztogatja csókjait, öleléseit, Fürti a befüggönyözött ablakok alatt ácsorog és érzi az ő szenvedélyes csókjainak bűvös nektárját ajkai epedő füzével összetörni; keblének havára

előbbinél kevesebbel semmi esetre sem volna szabad megelégedni ; ennek olyan sine qua non föltételnek kellene lennie, mely nélkül senki e pályára, s ott a szak-iskolába ne léphessen.

Mindezt hazai törvényeinknek, vagy kormányi intézkedéseknek kellene biztosítani, de azok — talán valamely el nem enyésztethető akadályozó körülményekkel le nem számolhatva — úgy látszik nem nyúlnak ez ügyben a dolog mélyére.

A szülőktől hiába várunk e baj ellen orvoslást, mert az iparos-tanulók egy kisebb kontingensét oly egyének gyermekei szolgáltatják, akik a műveltségnek alacsonyabb fokán állván, nem képesek annyira felemelkedni és előre látni, hogy jó meggyőződésükből keresztül járatnák gyermekeiket az elemi iskola minden osztályán. Egy másik rész ismét, ha képes is belátni az iskoláztatás szükségességét, nem tudja alárendelni a közvetetlen anyagi érdekeket a csak később jelentkező, s bizonyos tekintetben eszményi természetű előnyöknek. És végre — ezt meg kell vallanunk — sok helyen a viszonyok kényszerítik a helyes belátá- sű és jóakaratú szülőket is, hogy ez irányban meggyőződésük ellenére cselekedjenek.

Itt tehát csak maguktól az igen tisztelt iparos uraktól várhatjuk a segítséget. Ha t. i. ők a maguk bölcs belátásából és érett megfontolásából kiindulva, egyetemlegesen elhatároznák, hogy nem fogadnak fel olyan tanulót, aki az elemi iskola valamennyi osztályát el nem végezte, s ehhez következetesen ragaszkodnának, akkor, legalább nálunk elérhető volna a fentebb kijelölt czél. Belátom, hogy ezt általánosságban keresztül vinni nem lehet, mert az iparosok nem képeznek egy összefüggő — legalább szervezetileg összefüggő — nagy testületet, amely határozatokat hozhat mindenkire kötelezőt, s ha egyesek egyéni kezdeményezésére bízzuk a dolgot, mindig lesznek az üdvös czéllal mit sem törődök, kik a többség áramlata ellen fordulnak; — ámde a nagyobb rész — bizton hiszem — minden vonakodás nélkül hozzájárulna egy ily értelmű mozgalomhoz, s ha tökéletesen el nem éretnék is a kitüzendett czél, nagy mértékben meg lehet azt közelíteni az ügy javára. S az is bizonyos, hogy a jobb belátá- súak szelíd erkölcsi nyomást gyakorolhatnának emezekre, kisebb vagy nagyobb eredménynyel, ami folyton kisebbítené a retrograd irányúak számát.

Ezen ügyre bátorkodom fölhívni az igen tisztelt iparos urak becses figyelmét s a legmelegebben ajánlom azt jóakaratukba.

Kelemen Lajos.

hajtja ábrándos fejét és mig a zefir bájoló tündér-regéket suttog, örök szerelmet esküsznek egymásnak a föléjük hajlá rezgő lomb alatt, és a csillagok miriadjai áldást hintenek platonikus frigyükre.

Igaz ugyan, hogy pocsék idő van olykor, bokáig érő sárban kell a „költődnek lubiczkolnia, a mi pedig örök szerelmet, a csókot, a hó-keblet és a költemények egyéb rekvizitumait illeti, hát bizony ő még soha se melegítette a körmeit Amanda hókeble füzénél, hanem azért csak zengi tovább „kristály-habgyöngyök szivárvány-sugarain átszűrt költői szerelme lángszárnyu dalait.“

S „üdvének e hetedik egében ringatózva“ Fürti Adolárnak nincs is más vágya, csupán az, hogy egyszer, oh csak egyszer bejuthasson „hozzá“ és elszavalhassa neki lángoló szerelmet lehelő legújabb költeményét!

Oh ha azt elérhetné, — költészete bizonyára meghódítaná „őt“.

Éz volt mindennapi ábrándja, óhajtása. Ha főnöke (az uzsorás ügyvéd) külön munkát ád vala neki, s miután három nap, három éjjel körmölt, azt kérdené tőle:

— Nos, Fürti úr, minő jutalmat kivan e fáradságért?

Habozás nélkül igy felelne:

— Főnök úr, engedje, hogy Rózsalánczi Amanda lábaihoz borulhassak és elzenghessem előtte legújabb költeményemet, melyet „hozzá“ Írtam!

Ilyen gondolatokon tépelődve lépett be rendesen az irodába s kelletlenül végezte gépies munkáját. Irtóztató sokat szenvedett és rőfós sóhajtásaival gyakran meglebbentette a poros aktákat.

Egy napon valamivel korábban érkezett az irodába. Kemény hideg volt, verset akart Írni s otthon elfelejtett befűteni, azért sietett be, nem is sejtve, mily végzetes lesz reá nézve ez a lépés. Ott találta főnökét az irodában. Amint Adolárt megpillantotta, kiderült arczczal kiáltá:

— No, jó, hogy bejött. Fél órája várok már valakire. Menjen azonnal Rózsalánczi Amandához.

*