Eger - hetilap, 1892

1892-07-12 / 28. szám

28-ik szám.

31-ik év-folyam

1892. Julius 12-én.

Előfizetési dij:

Egész évre . 5 frt — kr.

Félévre . . 2 „ 50 „

Negyed évre. 1 „ 30 „

Egy hónapra — „ 45 „

Egyes szám — „ 12 „

Hirdetésekért:

minden 3 hasábozott petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetést!!. 30, nyilttérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő.

Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden.

Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Széchenyi-utcza 30. szám. a Szabóféle ház) Bauer H. az „Eger“, előfizetési s hirdetési irodája, (Széchenyi-utcza, pósta-épület), Szolcsányi Gyula és Blay István könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — Hirdetések előre fizetendők. Hiv. hirdetések egyszeri közlésdija 1 frt 30 kr.

Tökéletesség és nevelés.

(Részlet „Az olvasás teknikája“ ez. pszikofizikai tanulmányból.)

Kelemen Lajostól.

Emberi elménkben van két sajátságos fogalom, melyek bár egymással a legélesebb ellentétben állanak, s köztük mérhetetlen távolság lehet, tulajdonképen mégis egyet képeznek, mint a fizikai hideg és meleg. E két fogalom: a tökéletesség és tökéletlenség — a létező más fogalmak általános kritikuma; az igaz, szép és jó törvényeiből fakadt Ítélete az emberi elmének a létező, élő, mozgó világot alkotó lényekről, s természeti és szellemi jelenségekről. — Valamint nincs a természetben pozitív hideg, hanem csak a melegnek igen alacsony foka, az „érezhető“, hőnek negativ hiánya, éppen úgy nem létezik a természetben, Isten nagy művében, tökéletlenség, hanem csupán a tökélynek, kisebb nagyobb foka. Tehát hideg és meleg együtt, tökéletesség a tökéletlenséggel csak fokozat, oly lépcsőzet, melynek kijelölhető határa nincs, mert bármily magasságra emelkedjünk is rajta képzelmünk röpke szárnyain, nem találunk olyan pontra, amelynél még egy lépcsőfokkal feljebb nem hághatnánk. Vájjon azon 1200° óriási melegség, mely a vasat rezgő, lúg kocsonyává változtatja, nem növelhető-e még ugyanannyival magasabbra? Hát az a képzelt szörnyű hőség, mely földünk óceánjait rövid idő alatt gőzzé bomlasztaná, vájjon a végső-pont volna-e ? — Nem. És a hideg, mely a földet összehúzó ereje által millió helyen meg- repesztené, s a föld nagy víztömegét jégtömeggé, az élőlényeket meredt, csontkemény tárgyakká változtatná néhány nap alatt, már egyetlen fokkal sem volna felülmúlható? Nem, ez egyik sem a vég, azt kijelölni nem vagyunk képesek.

így a tökéletesség is. Az a darab kő, mely az utcza sarában hever, hol áll a nemes aranytól, s a fürge és érzékeny kénesőtől? Pedig eme nemeseknek mondott erezek mennyivel alacsonyabb fokon állnak a hegy sziklás oldalába kapaszkodó vadcserjénél ? Emebben élet van, amaz holt anyag; azok nem tudnak életet adni egy új ivadéknak, mert a szervi működésnek még csak sejthető nyoma sincs bennök, míg ez termő erőt, alvó de felébreszthető csirát rejt magjában, s ha elviszi a kóbor szellő messzire vagy közeibe, egy alkalmas helyen kiüti fejét a gyenge sarj, s a kicsi ág megnövekedik, mert a kopár föld nyújtotta sovány táplálószert mohón szívja magába. S az édes nedvtől duzzadó gyümölcs nemesebb fája megint hány fokkal feljebb áll ama Rpcsőzeten? Pedig menynyit kell fölfelé haladnunk a zöld koronájú, aranyló gyümölcsökkel megrakott fától, míg az újjunk elől menekülő bogárhoz érünk ? Az nem képes megmozdulni, ha szellő nem lengeti, bevárja a fejsze csapását az ösztönszerű sejtelem legparányibb jele nélkül, s kidől mitsem érezve; mig: hogy fut az egér a vak rémülettől, mint örül az ugrándozó eb gazdájának, mily szörnyű düh forrong a megsebzett oroszlánban, mily fájdalom csalja ki a párjavesztett gerle búgó nyögéseit, s mennyi szerelem szól a fülemile csattogó dalaiban?

S itt megint messze még a lépcsőfok, amelyen megtaláljuk az emberevő kannibált, aki^terveket készít gondolkodva, s azokat közli vad társaival. És vájjon elsorolható volna-e a fokozatok szertelen sokasága, mely a vadembertől a müveit Európa valamelyik nagyszelleraű, férfiú-alakjáig létezik? Belátható-e ama mérhetetlen távolság, mely köztük van a szellemiség világában? Bizonyára nem. Pedig itt sem értünk még a lépcsőzet

legtetejére. Hol van, vagy mikor élt az az egyén, akinek mig testalkotása a plasztikiai szépség minden arányát és kellemét egyesítette magában, addig jelleme tündöklött a szeplőtelenségtől, erkölcse felülálit a morál minden törvényén, lángszelleme behatolt a tudomány mérhetetlen világának minden kis rejtek ébe, ihletett művész lelke teremtett, alkotott a költészet ragyogó világában, fölemelve magával milliók lelkét, egyesítve bensőjében Byron és Petőfi, Paganini meg Liszt Ferencz, Ráfael, Munkácsy és Ticián, Demosthenes, Pázmán és Kossuth, a múzsától homlokon csókolt eme lángszfellemű emberek különböző eszmekörü és irányú alkotó erejét? — És ha volna, ha lenne, megállhatnánk itt végre, hogy „ne tovább" ? — Nem, még akkor sem, mert az embert az Alkotó saját képére, hasonlatosságára teremtette, az O tökéletessége pedig végtelen.

A földi lények közt az ember áll e lépcsőzeten a legmagasabb helyen, az értelem fénye, az emlékezet óriási ereje, a képzelem csodás alkotó képessége, a kedély termékenysége és mélysége, az öntudat és önérzelem teljessége-, egyszóval lelkisége, e minden anyagtól és szervi élettől különálló, magasabb fogalom által, melynek a nemes összhangzatű test csak élő, de törékeny szekrénye. Mennél fejlődöttebb e szellemi rész mennél szélesebb körben képes széttekinteni s a dolgok alapokait felismerni az ész; mennél inkább meg van terhelve az emlékezet ismeretekkel; mennél ideálisabb eszmék körében képes alkotásait végezni a termékeny képzelet; mennél inkább tud az akaraterő a test ösztönein s a lélek vágyain uralkodni; mennél nemesebb érzelmek iránt — és nagyobb mérvben fogékony a kedély: annál tökéletesebb az ember.

Mindezek iránt a hajlamot és fogékonyságot az Alkotó beoltotta az emberi lélekbe, s azt már magával hozza mindenki az életbe. Ámde ha a lélek fölébredtének legelső megcsillanásától kezdve érintetlenül, a fejlődöttebb ember reábatás nélkül hagyatnék teljesen, a tökéletességnek igen alacsony fokára emelkednék az ember, alacsonyabbra mint a kannibál van. Üres lenne elméje, hiányozván belőle minden fogalom és Ítélet; sötétes szürkeség borulna a fejletlen elme világtalan világára; hiányoznának ajkáról a szavak a gyakorlatlan beszédszervek csakértelmnélk üli idétlen hangokat volnának képesek kiadni; az érzelmek közül talán egy sem ébredne fel, vagy egy-kettő tengődnék a rideg, lakatlan szívben.

Ha Schakespearet születése után elvitték volna egy, az emberi lakásoktól messze félreeső helyen álló épületbe, hová semmi az élet zajából el nem hallatszik vala, s itt egy nagy üres terembe helyezik el, hol csupán a négy puszta fal és meztelen padlat képezte volna környezetét, még a gyenge világosságot is a folyosóra nyíló homályos ablakon nyervén, s mig az önmagával tehetetlen test ki nem fejlődendett, — 3—4 éves koráig, egy egészen lepelbe borított ember, egyetlen hang kiejtése nélkül gondozta, enni, járni megtanította volna, s azután teljesen magára hagyták volna, éjjel nyújtván be neki az eledelt is: mi lett volna belőle e helyen 30 éves koráig, nem látva soha semmiféle tárgyat, s nem hallva semmi hangot? Mi lett volna a lángelméből, mely egykor beragyogta csodás fényével a világot ? Az, hogy ha ekkor egy felöltözött ember, meg egy vaskályha, egy élőfa, meg egy ló egymás mellé állítva kerül eléje, egyforma értelmetlen bamba- sággal bámult volna mind a négyre, ha mozdulatlanul maradnak, nem téve köztük semmi különbséget; a műveletlen pór durva káromkodása s egy nagybecsű költészeti remek művészi elszava-