Eger - hetilap, 1892
1892-06-14 / 24. szám
186 vezett „társadalmi morál,“ (ez „újabb találmány“) sem szankcionálhat. — Vagy az istenifélelmet érti? Eltekintve attól, hogy ezt ügy kellene ráerőszakolnunk a kifejezésre, kétségtelen, hogy az a magasztos fogalom, melyet e szó kifejez, távolról sem egy a félelemmel; lehet az tisztelet, hódolat kegyelet, imádat megadás — vagyis inkább ezek öszszessége, de félelem semmi esetre sem. — Vagy talán azt óhajtja, hogy a gyermek féljen szülőitől, tanitójától ? Ez ismét nagy tévedés volna (a „modern paedagogia“ szerint); kívánhat a tanító és szülő a gyermektől tiszteletet és szeretetet, de félelmet soha. S ha talán ez indulat alapján akarna fegyelmezni, ez ellen ismét ki tiltakozik erélyesebben mint a „modern paedagogia.“ — Avagy azt akarja elérni, hogy a gyermekből vakmerő, könnyelműen vigyázatlan ember ne váljék s azért használ ilyen sajátságos ellenszert. Ez sem fogadható el, mert e czél a bátorság és óvatosság, helyes irányú nevelése által érhető el, nem pedig a félelem fölébresztése által. — Szóval bárhogyan keresem is létjogosultságát ez indulatnak, nem találom azt, s igy kénytelen vagyok I. úr felfogása ellenében a „modern paedagogiához“ csatlakozni, amely a félelmet irtani és nem fölébreszteni — akarja. Ismét más helyen azon czélokat említvén fel, melyeket az az iskola követ, azt mondja, hogy ez „képzetek alkotására“ törekszik. — A „modern paedagogia“ bölcselmi alapon állván, minden tanítónak ismernie kell e tudomány alapelemlit; hogy I. úr előtt sem ismeretlenek az abban előforduló szók, azt elárja ama két kifejezésnek czikkébe való bevonásával. Azonban azt kell következtetnem azok alkalmazásából, hogy a szó ismereténél van tudásának határa s annak jelentménye már e határon kívül esik. Mielőtt rátérnék ennek fejtegetésére, rámutatok hogy milyen lenne a tanító eljárása, ha a képzetalkotás volna a tanítás egyik czélja. Jól tudja czikkiró úr, hogy hogyan ismertetjük ma pl. a beszéd- és értelem gyakorlatokban a kutyát a tanterv szerint, és mi ennek a czélja. Nos, hát ha az I. úr czikke értelmében járnánk el, akkor egyszerűen rámutatnánk a kutyára, s azt monda- nőnk, hogy : ez kutya (pl. a Csirke Pesta kutyája) s mást semmit sem szólnánk; másnap másik kutyát „mutatnánk igy be“, s újra csupán azt mondanák, hogy: ez kutya (a Furolya Matyi kutyája); a harmadik nap következnék a Birka Ferencz kutyája és igy tovább. S valahányszor a gyermekek ránéznének a kutyára, mindannyiszor képzet alakulna arról elméjükben, mert tudvalevő dolog, hogy valahányszor látunk, hallunk, Ízlelünk stb, szóval érzékelünk, mindannyiszor képzet támad elménkben. De még ily eljárással sem azt érnénk el, amit I. úr kijelölt, a képzetalkotást, mert a gyermekek fogékony elméje akaratunk ellenére többet érne el: lassankint közképek, majd igen halvány, hiányos fogalmak alakulnának ott. Sőt elkésett dolog is volna ezen igyekezetünk, mert midőn a kis gyermek feljön iskolába, már akkor ilyen halvány, hiányos fogalmakat hoz magával oda, amelyek az emberekkel való szellemi érintkezés, s az elmének saját működése következtében alakultak ott. — De rétérek az előbbi kijelentésem rövid megokolására. Ha fáradságot vesz I. úr a bölcselem ezen ágát átnézni valamely tankönyvben, ott fogja találni, hogy az elme működése első fokozata az érzékelés, a dolgok külsejének megismerése; ez első fokozatnak lege Is ő mozzanata a szemlélet, melynek „már“ a képzet az eredménye, tehát a legprimitívebb lelki jelenség, melynek tisztán külső fizikai inger lévén ébresztője, egyedül a dolgok érzéki burokjára vonatkozik, a lényeg, a szellemi tartalom: a fogalom nélkül. Ez első fokozatnak a szemléleten kívül még több mozzanata is van, milyen a képvisz- szaidézés, közkép-alkotás stb., melyek mind a képzet-alkotás „után“ következnek a lélek működésében, s mégis a „külső“ megismerésre vonatkoznak még csupán. Az érzékelés ezen mozzanatai után jön a második fokozat: az értelem működése, mely már a dolgok belsejére, lényegére irányul, s melynek eredménye a fogalom, vagyis az egy nem-, faj-, osztálybeli, szóval az egy terjedekhez tartozó tárgyak lényeges jelveinek (közös tulajdonainak) összefoglalása, s az érzékitől való elvonása. Ez az értelem működése, melynek eredménye: a (lélektani) fogalom. De még ez is „csak“ lélektani fogalom, s bár igen nagy messzeségben van a képzettől, még ezzel sem szabad az iskolában megelégednünk; ott logikai fogalmakra van szükség, amely több lélektani fogalom összeméréséből származik. Ez a czélja az iskolának: logikai fogalmak alkotás a, amely, ha annyira nincs is a képzetalkotástól mint Makó Jeruzsálemtől, annyira mindenesetre van, mint a búza elvetése a kenyér- dagasztástól. Hanem botrányosabb hibát nyomtatásban régen nem olvastam, mint a czikk eme soraiban van: „ . . . . addig az iskola a gondos nevelés-tanításon kívül a szellemi képességek fejlesztésére, a képzetek alkotására, az erkölcs nemesítésére — szóval a szellemi és anyagi erő fejlesztésére és kiművelésére törekszik. Mind ezeknek betetőzéséül gondot fordít arra is, hogy hű fiakat jó polgárokat neveljen a hazának.“ — Nem tudom, a gondolatok kifejezésében való tehetetlenségnek tulajdonitható-e ama hiba, vagy a helytelen felfogásban van az ok, de bármelyik legyen is, ilyet leírni, a nyilvánosság elé bocsátani nem szabad, mert az egészen más mérték alá esik, mint amit szóbeszéd közben vagy kisebb körben mondunk. Hát vájjon mi akkor a czélja a „gondos nevelés-tanításnak“, ha a szellemi képességek fejlesztése, s az erkölcsi-nemesítés rajta kívül esik? — el lehet-e ezeket egymástól választni? — lehet-e még a „gondos nevelés-tanításon“ kívül más czélja is az iskolai életnek? Hiszen ez magában foglal minden czélt, de főképen ama két fontos és főczélt, melyet a „godos nevelés-tanításon kívül“ az iskolai hatás feladatául tűzött I. úr! Ha nem kifejezési hiba eme képtelenség, milyen fogalma lehet I. urnák a nevelés-oktatásról. Vegyük csak el attól a szellemi képességek fejlesztését s az erkölcs nemesítést, mi maradt ott: — a gépies dresszura. S még ezek „betetőzéséül“ jó polgárokat akar nevelni. Eszerint tehát ez a czél már nem csak a gondos nevelés-oktatáson de az erkölcsök nevelésén is kívül esik. Mikor már elvégezte a gondos nevelés-tani- tást és (?) nemessé tette az erkölcsiséget, még azután, azonfelül akar jó polgárt nevelni; tehát e három: különböző dolog!! Ismétlem, nem tudhatni, az alakban van-e a hiba vagy az eszmei felfogásban, de bármelyikben legyen is, aki ilyet ir, annak nem szabad „társadalmi kérdések“ fejtegetésébe bocsátkozni nyilvánosság előtt. A czikknek több ilyen passzusára kellene kitérnem, de nincs már terem, két alkalommal pedig nem akarom igénybe venni a t. olvasók becses figyelmét. Azonban még egyet-kettőt nem hagyhatok legalább rövid megjegyzés nélkül. — „A szülők önmaguknak felelősek tetteikért — Isten és emberek előtt.“ Ez sem fogadható el, mert a szülők Istennek felelősek s a hazának ; az nagyon könnyű felelősség volna, főleg tág lelkiismeretű embernek. Talán rá lehetne erőszakolni emezt az értelmet is a kifejezésre, ha — — a később következő soraiban teljesen utunkat nem vágná, s be nem bizonyítaná, hogy csakugyan azt akarta kifejezni, amit kifejezett, hogy t. i. a „szülők önmaguknak felelősek.“ „Minél alacsonyabb fokú miveltséggel bir valamely nemzet, annál lazább annak közerkölcsisége.“ Ez sem úgy van, példa rá az ókorban a görög és római nemzet, melyek amennyire kimagaslottak a népek, nemzetek sorából műveltségben, ép annyira lesü- lyedtek az erkölcstelenség legmélyebb posványába, amikor azután „Róma ledült és rabigába görnyedt.“ Példa rá a közel múltban a legműveltebb nemzetek egyike, a franczia, mely egy századdal ezelőtt meztelen kéjhölgyet állított az oltárra, s azt bálványozta. Példa rá a jelen és múlt közti különbség nálunk is. Talán igy lehetne ezt elfogadni: Mennél inkább lábbal tiporja valamely nemzet a vallás szentségét, mennél inkább kiüldözi a nevelésből a vallásos szellemet, annál lazábbak erkölcsei. Kissé különösnek találom ezt is: „Népek, nemzetek sorsa függ e három szótól: „Iskola és család.“ — Nézzük, melyik e három szó: „iskola“, „és“, család.“ Azt szívesen elismerem, hogy a családtól és iskolától (ámbár itt sem a „szótól“, hanem a fogalomtól) függ a nemzetek sorsa, hanem hogy az „és“-tői menynyiben függ, azt gyarló elmémmel nem vagyok képes felfogni. Talán csak nem a „cs. és k.“-ra czéloz? Különben ez csak kifejezési hiba. Bámulatos körmönfont praktikummal akarja a tanítókat a nevelés-tanításra ösztönözni, midőn azt mondja: „akkor üresen maradnak börtöneink, kevesebbe fog kerülni igazságszolgáltatásunk, milliókat takarítunk meg, s igy jobban „telik“ a közoktatás ügyre.“ Ezen reális elvben már a „gazdász“-nak szelleme nyilatkozik meg. A többi észrevételeimet kénytelen lévén elhallgatni, emezek előadása után ismét visszavonulok a szellemi terméket fogyasztók táborába. N. N. Az iparos tanúlók rajz- és munka-kiállitása. Mint már e lapok múlt számában is említettük, az iparos- tanúlók által évenkint pünkösd ünnepén rendezni szokott kiállítás az ipariskola buzgó tantestületének fáradozása, az iparosmesterek jóindulatú támogatása és a jóra törekvő iparos-tanúi ók szorgalma folytán az idén is szép eredményre vezetett. Az ilyen kiállítás
