Eger - hetilap, 1892
1892-01-12 / 2. szám
15 Kisebb városokban és faluhelyeken még lehet i yen szegény «embereket találni; jóllehet a csürló világa már elmúlt, mert kiszorította a gyári ipar, mely sok munkástól elvette az utolsó betevő falatot. Egjr ilyen ágról szakadt takácsmesterrel történt meg a következő dolog, ha ugyan igazat mondott egyik ismerősöm, ki azt nekem nemrégiben elbeszélte. Farsangkor mindenütt szokott lenni lakodalom, igy tehát nincs mit csodálkozni azon, hogy a hevesmegyei S. palócz faluban is lakzik tartattak. Ha pedig lakodalom van, táncznak is kell lenni, mert e nélkül a lakzi nem is lakzi. Néhány évvel ezelőtt S. faluba valami éhenkórász tánczmester érkezett, ki hajlandó volt csekély díjért — főleg termesztménye- kért — a falu iiatalságát a táncz művészetébe bevezetni. Se szeri, se száma nem volt azoknak, akik örömmel siettek, hogy eltanulják az urak táuczát, a marcia-négyest, a rezgő bolhát, a dráj- srittet és a dámenkarcert. Amint a mester továbbállott a faluból, nem volt olyan lakodalom, ahol az úri tánczokat ne tánczolták volna. A csárdást már nem is rakták, legfeljebb azok, akik annyiban voltak csak hivatalosok a lakodalomba, hogy az ablakokon nézhettek be. Nagy lakzi volt a kis farsangon S. faluban. A Fukó János Bera fia vette el a Kis Balázsék Harcsáját. A mulatságra, mint a palóczok a lakodalmat nevezik, sokan voltak hivatalosak az értelmiségből is. Ezek közt valóban kimagaslott a feutemlitett takácsmester, Könyök Márton, és nem csekély furorét csinált az is, mikor belépett lángveres rózsákkal díszített főkötőjével az özvegy borbélyné: Kefés Anna asszonyom. Megkezdődött a táncz. Könyök Márton a repülő párokat látva, elgondolta, hogy milyen jó dolga volt neki még akkor, midőn szövőszékében ide-oda tánczoltatta szövőszékének rámáját, és ezt meggondolva elkeseredett. Talán még a könyei is megeredtek volna, ha a harangozó oldalba nem üti őt, figyelmeztetve, hogy az özvegy borbélynét illő volna neki elvinni táuczolni. Könyök Márton szintén illőnek találta ezt, s egyet köszörülve torkán, sietett Kefés Annát felkérni egy tánczra. De a vállalkozás roszúl ütött ki, mert a borbélyné, kereken visszautasította Könyök Márton uramat azzal a kijelentéssel, bogy kopott mesterséget folytató emberrel nem szokott tánczolni. Egy kis híja volt. hogy Könyök Márton le nem szédült. De megemberelte magát és sötét, lemondással visszaült helyére, és újra elmerengett, azokon a szép időkön, mikor még nem volt a mestersége olyan kopott. Ekközben az özvegy borbélynét, ki mellesleg legyen mond- Va, hajadon korában szakácsnő volt, kihívták a konyhába, hogy meghallgassák szakavatott véleményét a készített ételek felül. Mig ő odaknnn kóstolgatta a fahéjas riskását, meg a csörögét, addig odabent már megkezdődött a dámenkarcernek nevezett, damenwalzer. Ezt megtudva Kefés Anna, nem is,annyira ment, mint repült, mert ez volt az ü kedvencz táucza. Ámde mikorái a beérkezett, már mindegyik palócz és nem palócz hölgy választott magának tánczost s csakis a megvetett takács ült lehorgasztott fővel a fal melletti lóczán. . . Kefés Anna egyet gondolt. Megszánta az előbb visszautasított takácsot., és mosolyogva hozzá lépve, felkérte öt egy tánczra. Győzelméről biztos volt. Ámde mi történt? A takács nem mosolygott vissza Kefés Annára, hanem egy takácshoz illő komolysággal felkelt, köszörült egyet torkán és lemondóan igy szólt: — Asszonyság! uem megyek, köztünk megszűnt a vonzalom és beállott a lehetetlenség. E spártai felelet után egy negyed óra múlva alig tudták egy fél véka mustárliszttel elmulasztani a Kefés Anna görcseit .......... Oz i gány-b iz on yit ván y. A bácsi-tiszai ármentesitő-tár- sulat mérnökei közt volt, egy óriási alak, aki szigorú, mérges tekintetével és kutató kinézésével akár egy vizsgálóbírónak is beillett volna. Mindamellett olyan jó ember volt, hogy senkinek sem vétett életében. A Tisza mentén, a gátvédelmi töltéseknél nivellált egy ízben, midőn az eső kiverte munkájából s egy közeli tanyába tért be. Egys erre éktelen kutyaugatás zavarja meg, majd könyörgő s elutasító hangokat hal). — Éti nem adhatok semmit, a gazda nincs itthon, bezárt mindent s a kulcsokat is magával vitte. Menjenek isten hírével, látják, hogy én cseléd vagyok itt. Az idegen előbb könyörgött, majd követelő lett. (Bizonyosan észrevette, hogy nincs a tanyában senki.) A zaj, lárma végre oly nagy mérvet öltött, hogy a mérnök nem állhatta meg, hogy közbe ne lépjen. Két c/.igány, zsákkal a hátán fogta közre az éltes, gyönge nőt, nagyon is paranesolóan követelve tőle, hogy adjon nekik búzát meg szalonnát. — Ejnye adta czigányai! Mit csináltok itt? Majd adok én nektek szalonnát a hátatokra! — rivalt rájuk dörgő hangon a mérnök. A mérnök óriás alakja, mérges és parancsoló tekintete imponált a czigányokuak és térdrehullva kezdtek könyörögni: — Jaj, csókoljuk kezsit-lábát a nagyságos főkomisáros urnák ! Nem csinálunk mink semmit. Mit, is csinálnának az ilyen csigányok? Csak kéregetünk! egy kis harapni valót, csókoljuk a kezsit-lábát azs eminencsiás urnák! — Látom, hogy kéregettek, — hangzott a mérnök érczes hangja, — de majd kiadom én az alamizsnát mindjárt — bottal. Bekíséri etlek benneteket azonnal a kóterbe. Aztán majd a kapitány ur gondoskodik rólatok. — Jáj jaj! nemzetes fősolgabiró ur, ázs isten áldja meg minden nemzetsigit, ne bántsa a segéuy csigányf. Igazs járatban vagyunk mink, sőt, még paksusunk is ván, — rimánkodtak a czi- gányok, miközben az egyik ijedten egy bezsirozott régi papírdarabot húzott elő inge derekából s azt a mérnök felé nyujtá. — Majd kaptok a, hátatokra bizonyít,ványt odabenn, azt mutogassátok, ha tetszik. Hát szabad igy ijesztgetni az asszonyokat a tanyában? Adta csavargói, — szólt, a mérnök, átvéve a czigánytól a passzust. Ez egy elrongyollott féliv papir volt, hivatalosan, négyrét hajtva; a másik fele, melyen a hivatalos pecsét szokott ütve lenni, hiányzott. Tartalma következőleg hangzott: „Hivatalos bizonyítvány arról, hogy Bodnár Sándor margittai lakos egy esztendeig tartó távolléte végett nálunk jelentkezett. Margittá, 188 .... hó ... . N N. jegyző. N. N. bíró.“ — Micsoda irás ez, czigány ? Hiszen erről hiányzik a hivatalos pecsét? — Azs ám! — szólt az egyik csudálkozva, — nem is vettük ésre. — Kirem sipen a nagyságos fő-főbiró urat, — szólt most közbe a másik czigány, a pecsétet kint, hagytuk a kocsinál, azst gondoltuk, hátha ott is járkál valami nagyságos biztos ur, hát a seginy rajkóknál is legyen paksus. — Ejnye, adta czigánya, ezt ugyan jól kifundáltad, — szolt a mérnök, alattomban pedig mosolygott a czigány leleményességén, — hanem hát abban a bizonyítványban szó sincs arról, hogy kéregethettek is. — Hisen azs, — csókoljuk kezsit-lábát — magától értetődik, hogy a segin esigány csak kéregét; azstán meg árvizskáro- sultak izs vagyunk, mindenünket elvitte az árvizs . . — El hát, különösen Margittát, ahova csak özönvíz juthat. Hiszen én tudom, hogy Margittá a hegyoldalon van? — Igázs, igázs, kirem alásan, ott, van azs a hegyen, de hát tecscsik tudni, a csigányokat kisoritják a falu vigire, azs pedig leír a völgybe. Ott volt azs árvizs, onnan vitte el mindenünket, azsirt vagyunk mi árvizskárosultak. — Okosan beszélsz (Iádé, — monda nevetve a mérnök, — kivágtad magad. Nem báutlak tehát benneteket, hanem azt mégis szeretném tudni, hogy tulajdonképen melyikötök a Bodnár Sándor? A mérnök ezeu kijelentésére az egyik czigány vérszemet kapott s merészen válaszolt: — Csókolom a nagyságos fő-fő-solgabiró urnák a kezsit- lábát, én vagyok a Sándor, ezs a bibas pedig itt, — előrántva társát — ezs pedig a Bodnár.
