Eger - hetilap, 1891

1891-03-24 / 12. szám

92

Nem fényes nevű ősök érdemei nyitottak neki utat e méltóságra, de az erény, mely zsenge korától védője, folyton hü kísérője volt ; maga az erény helyezte be őt, a nagytudományu férfiút, a jók közohajára főpapi székébe.

S vájjon ki az, ki ma‘ midőn e nemes élet földi határánál megállunk, a gondviselés emez intézkedésében az ég kegyelmét és áldását ne ismerné föl ? Valóban nyugtalan, nehéz napjainkban oly mesterre és vezérre van szükség, ki mély tudománya, életbölcsesége, feddhetlen élete, kimagasló tekintélye és áldozataival szerzett dicsősége mellett, a szii- kölködőknek oltalma, a szenvedőknek vigasza, a tudomány és szépmiivészetek bőkezű pártfogója, ki túlszárnyalja szilárdságban az erélyeseket, önmegtagadásban a tiszta erkölcsüeket, kinek szemében csak az igazságnak és erkölcsnek van létjoga, ki a bit változhatlan elveinek tán- torithatlan őre, az egyház jól szerzett jogának bátor védője és a benne élő nemzeti, érzület által a nemzet embere, ki — hogy mindent egy szóba foglaljak — nem látszani, de lenni akar jó, ki is azért sem színlelni, sem a kornak fon- dorkodva szolgálni nem tud. Az ország ilyen főpapja magában hordja a fejedelem, a haza, az egyház jogosult reményeinek garancziáját.

Ez volt Simor, ki összes erejét, életét törhetlen elhatározással az egyház s haza üdvének szentelé.

De a mi e kiváltságos embert a közönséges színvonalon főkép fölül emelé, az jellemének nagysága, melyet nemes egyszerűsége nemcsak a kevésbbé tisztán látók, de önmaga előtt is elrejtett. Tántorithatlanul ragaszkodva ahhoz, a mi neki igazságosnak és helyesnek látszott, saját természetét követte annak védelmében; nem is gondolva arra, hogy ebben valami érdem, valami önzetlenség, vagy bátorság van. Máskép cselekedni lehetetlennek látszott előtte. 0 mindig és mindenben az volt, a minek tartatni akart.

Ez saját érdeme, nem a koré, midőn hírnévre törnek inkább, nem erényre. És ez annyira saját és dicső érdeme, hogy müveire enyészetet boríthat majdan az idő; ám e lelki szilárdsága a késő korokon is növekvő fénynyel átragyog s az idők nagy folyama, a mit alkotásai épségéből elsodor, azt emlékének halhatatlanságában hozza meg.

Az „EGER“ tárczája.

Egy szép leánynak.

(1891. márczius 16.)

Ki vagy te? — kérdem elszorult kebellel — Szivem sebeit miért szakgatod fél? Eltemettelek, elsirattalak,

Oh! mért kellett, hogy újra lássalak?

Vagy megújulhat még a fényes álom,

Amely megölte rövid ifjúságom,

Bájos alakod újra megjelen,

S feltámad a vágy, ábránd, szerelem?

Hát nem elég volt egyszer már elégnem E bűvös szempár gyilkoló tüzében,

Amelynek fénye oly édes, szelid, —

Mely kárhozatba, őrületbe vitt?

Oh! hát ki vagy te? — kérdem sáppadozva — Ki meghalt múltam új életre hozza,

Ki üdvözítőn megjelensz nekem —

S én múltam kínját újra szenvedem ?!

Oh, nem! — nem vagy te a múlt folytatása, Csak kedvesemnek bájos képe-mása,

Joggal mondhatjuk, hogy élete égi kegyelem és áldás volt az egyházra, melynek nagyságát hirdeté a tudományban úgy, mint az életben, egyesítvén magában a keresztény egyszerűséget, mely elragad, mint az igazság, és az eszmék fenségét, melyek ragyogó fényükkel pillanatra vakíthatnak ugyan, de tévútra nem vezethetnek.

Áldás volt élete a nemzetre is, a fajszeretetet összeolvasztván a hazaszeretettel, és a nemzeti egység nagy eszméjét tartván szem előtt, nemzedékek feladatát végzé oly tettekben, melyek mindegyike halhatatlanságot érdemel és dicsőséget.

Áldás volt élete az emberiségre. — Az a nemes és gondos bőkezűség, azon bámulatos alapítványok, melyek szenvedő testvéreink arczárói letörlik a könnyet, melyek az aggkor és ínség, a szerencsétlenség és nyomor vigasztaló reményei, mind felebaráti szeretettnek megható tanúságai; úgy hogy méltán kérdhetjük: nem sz. István jobbja-e az, mely áldott keze által működött ?

Ennyi csodás adomány, ennyi fénysugár árasztva azon fenséges hivatásra, melyet szeretett, oly magasra emelék őt, hogy midőn pappá szenteltetése 50-ik évfordulójának órája ütött, nemcsak az apostoli király ő felségének legmagasabb látogatásában, mely felmagasztalá szivében hivatása nagyságának érzetét, jobbágyi hódolattal tisztelte a fejedelmi elismerés és nagyrabecsülés kitüntető bizonyítékát; de mély megilletődéssel látta Esztergomban megjelenni a figyelmező s felbuzdult magyar katholikus világot, hogy az, e hódolati nyilatkozatával megünnepelje a dicsőség félszázadát, mely csupán és kizárólag az egyház és haza boldogságának volt szentelve, eléviilhetlen tanúságául annak, mire képes a kereszt hatalma szövetségben a hazaszeretettel.

Mindnyájan büszkék valánk, hogy ő Magyarországban született, melynek, midőn ez neki hazát adott, cserében ő dicsőséget hozott.

E fenséges ünnepen a magyar kath. egyház hívei azon buzgó óhajtásban egyesültek, vajha élete határt nem ismerne; különösen pedig, kiket a közös munka és az őrködő gond azonossága vele egybefüzött, épen mert köze— Előttem áll ez ajk, ez arcz, e szem —

S csak öt látom, csak rá emlékezem.

E bájoló arcz ott lakott szivemben,

Csak te magad vagy, lányka, ismeretlen,

Picziny ajkaddal rám o mosolyog —

S szivem gyönyörrel s kínosan dobog.

Oh! mert gyönyör őt benned újra látnom,

S fáj, hogy vau olyan több is a világon;

Fordítsd el tőlem édes arczodat —

Egy életért elég egy kárhozat.............

Csillagh Mór.

Az indulatok s szenvedélyek physiognomiája.

Szvorényi Józseftől.

— Olvast.i a főgymnásium „felolvasó s kamarazenei estélyén,“ márcz. 7. —

(.Vége.)

De e szenvedélyek hosszú képcsarnokában csak igen kevés oly szelidebb physiognomiával találkozunk, milyen az imént bemutatott vágyé es örömé. Sötét, komor arczúak biz’ ők jobbadán; s azért helyén lesz, hogy a szenvedélyek eme sőt étebb kifejezései közül is leábrázoljak egy-kettőt.

A régi görög költők- és képzőművészekről tudva van, hogy minden jelentősebb eszmei azaz testetlen fogalmat testbe szerettek öltöztetni. Ezt tették a szenvedélyekkel is. így a komor, barátságtalan képcsarnokban mindjárt egy, feketébe s tövisekkel meg-