Eger - hetilap, 1891
1891-03-03 / 9. szám
67 E szerint az egri kir. törvényszék összes ügyforgalma volt. Hátralék az előző évről 633; a lefolyt évbeD beérkezett 35,356, lett összesen 35,989; ebből elintézést nyert 35,160, maradt hátralékban 829 ügy darab. Jövendő szölőkulturánk. Bármerre tekintsünk — mindenfelé készülődést, s lázas tevékenységet látunk kifejteni — úgy magánosak, valamint testületek és a közönség által is — jövendő szölőkulturánk, e mindnyájunk létérdekét felölelő — se mindnyájunk szakismeretét teljesen igénylő — s éppen ezért egységes és feltétlenül közös czé- lunkat képező versenykultura fejlesztése iránt. Midőn e nagy sürgés-forgást, s lázas készülődést látjuk — úgy tűnik föl előttünk, mintha egyben-másban ki-ki titkon-őrzött, s féltett kincset rejtegetne. Mintha az a kevés tudás, amit valahogy egymástól elleshetnénk, becséből vesztene, vagy hogy abból reánk, a másokkali közlés folytán bizonyos kár háramlanék! — Holott soha nagyobb szükségünk még nem volt arra — mint éppen ma — hogy egymást kölcsönösen gyámolitva ismereteinknek egymással való közlése által is segítsünk egymáson. Mindnyájan igyekezünk és mindnyájan teszünk valamit — de ki-ki a maga módja és tehetsége szerint, — s a nélkül azonban, hogy eddig legalább is a főbb tennivalókban jutottunk volna egymással közös megállapodásra. Minden eddigi törekvésünk oda látszik irányulni, mintha a szölő- kulturát is monopolizálni akarnék. Holott a közös védekezés és az együttes működés vezethetne bennünket e téren is a kellő sükerre, s a legbiztosabb eredményre. Ki tudná ma megmondani, hogy jövendő szölőkulturánk milyen lesz? — Éghajlatunk és talajviszonyunknak mily rendszerű betelepítés felelne meg leginkább? Nem-e teljes tájékozatlanságban vagyunk ma még az iránt is, hogy vidékünkön és éghajlatunk alatt mily rendszerű szőlőmivelést — t. i. lugas. — fej, — vagy a czombmivelési rendszert találjuk-e legmegfelelőbbnek, s legalkalmasabbnak a felkarolásra? Mindezekről senki sem beszél, senki sem tud, senki sem tanácskozik; pedig tényezőink meg volnának ahhoz, hogy a szőlő- kultura nálunk szakszerűen fejlesz tessék. Van szölötelepünk, felügyelőbizottságunk, borászati egyesületünk, szőlészeti és kertészeti szakiskolánk, — sőt szaktanárunk és okleveles vinczellé- rünk is van már. S mégis! — csodával határos, hogy szőlős gazdáink legnagyobb része még ma is lethargikus álomban szendereg és tétlenül várja a jobb napokra leendő felviradást! — Tájékozatlanságában senki sem tudja, hogy hová, merre, s kihez forduljon szakszerű tanácsért, s útbaigazításért. Gazdáink közűi sokan a rigolirozásról még ma sem t udnak egyebet: mint hogy a földet a talaj kötöttségéhez képest — méterölönként nyolcz-tiz krajczárérí, — s hatvantól nyolczvan czentiméter mélyen kell felforgatni. A nemesítés és ültetés újabb rendszere — a terület czélszerü beosztása — a vizek helyes elvezetései — ezek mind oly sötét és színtelen képek, melyekre a magát kellőkép tájékozni sem tudó gazda, — csak borzadva gondol. Szőlős gazdáink legnagyobb része ma még nem a betelepítésre, hanem arra gondol, hogy a jelenlegi viszonyok között mit lehetne elpusztúlt szőlőterületén legnagyobb haszonnal termelni. Es ez könnyen megérthető — mivel a gazdának vonzó példa, s minden útbaigazitás nélkül keilend szembe néznie a sötét jelennel, s a bizonytalan jövővel. . . Azonban ez nem tarthat igy soká. El kell űzni magunktól e lethargikus álmot, és mind ama sötét képek, s bizonytalan idők rémes látományit, melyek bénitólag hatnak nehéz próbára tett idegrendszereinkre. Nekünk ma már a cselekvés terére kell kilépnünk, hacsak nem akarjuk, hogy legfőbb jövedelmi forrásunk kiapadjon, s az idők során enyészetnek menjen. Ha már szakerőkkel rendelkezünk, jogunkban áll megkívánni az erre hivatott szakférfiaktól, hogy szakszerű előadásokat rendezzenek és hogy a legszükségesebb tennivalókra vonatkozó útbaigazításaikkal lássák el a gazda-közönséget. Midőn tehát szőlőkulturát akarunk — nem iskolás gyermekekkel vesződjünk most — kikből majd csak idővel válhatnak jó szőlőmunkások — hanem kezdjük egyenesen a felnőttek oktatásával, s ezek számára rendezzünk be szakelőadásokat; —mert ily móddal munkás kezet és szakembert egy időben és egyszerre szerezhetünk szőlőkulturánknak. Fölhívjuk tehát az illető körök figyelmét a szakelőadások rendezésére. I. B. Különfélék. — Ének- és zeneestély. Az angolkisasszonyok leánynevelö- intézetében a belső növendékek múlt hó 25-én, szerdán ismét kellemes élvezetben részesítették ügyes zene-, ének- és szini előadásaikkal és sükerűlt szavalásaikkal a nagyszámban összegyűlt szülőket és érdeklődő tanügybarátokat. Lapunk egyik számában már megemlékeztünk azon szépművészeti irányú ünnepségről, mely habarcscsá lett, melyen alig birt átgázolni a két erős paraszt ló. Kocsisom, egy közbeeső faluból. Tésről való polgár, meg-megállr, káromkodva, püfölve nógatta a habzó állatokat; de bizony alig haladtunk egy óra alatt egy kőhajitásnyit. — Csak legalább Tésig ne esteledjék ránk; mondá fejét vakarva. Ott majd csak otthon lennénk. Egy vízmosásban már magamnak is oda kellett állnom. hogy együtt valahogyan kizökkentsük a kocsit a kátyúból. Pedig már közel volt Tés, onnan pedig, mint a kocsis, Böröcz István uram mondá, olyan az út, mint a palló. Erre a tájékra való az alispán, hát nem lehet rossz. De igy sem bírtunk volna a kocsival, ha nem jön szemközt egy tési szekeres, a ki megállt a kedvünkért és segített kilódi- tani a megfeneklett kereket a kövesebb helyre. — Isten áldja meg érte, Rigó István bátyám, köszönő meg emberem a segítséget, mig én borravalóval kedveskedtem Rigó uramnak, a ki szabadkozva és következetes tiltakozással csusztatá azt mándlija zsebébe. Nemsokára megpillantottuk Tés tornyát. A falu szélén gyermekek játszottak folyócskát, épen az ut közepén. Kocsisom már messziről rájuk kiáltott: Odább te! Hej, te! Kánya Pista, meg Torma Pista, mindjái t emberhalál lesz. — Hallja csak kend. szólitám meg. minden ember István a maguk falujában? — Nincs másképen, felelt a fuvaros. — Nincsen hazugság nélkül ? — Nincs ám, uram. Itt csak egypár ősz embert találhat, a ki nem viseli az István nevet. — Hátha több fiú van egy családban ? — Hát az egyik István, a másik Istók, a harmadik Pista, a negyedik Csicsa, kerül még több is. — Megbolondultak kendtek ? — Nem a. De fundáczió van rája. Tetszik tudni, úgy történt, hogy a mi falunk körül van véve tót, sváb, hurvát, falukkal. Különösen a horvát lányok szépek. Kezdtek is nagyon beházasodni közénk ; egyszerre csak azt vette észre az uraság, hogy minden más nyelven beszélnek a gyerekek, csak magyarul nem. Hiába beszélt az öregek fejével; hozták bizony azok a sok idegen nációból való leányt. Az én szülém is a volt. A földesurat Pákó- czy Istvánnak hívták. Mikor meghalt, és felbontották a testamentumát, mert rokona sem volt már; azt látták belőle — el sem tetszik hinni, — hogy minden vagyonát ránk hagyja. Minden fiú gyerek kap esztendönkiní. húsz esztendős koráig, negyven pengőt. de csak úgy. ha Istvánnak hívják és soha életében egy kukkot sem beszél másképen, mint magyarul. A ki idegen nyelven mer beszélni, annak a része osztódjék fel a többi közt. így van az uram, hogy mi valamennyien Istvánok vagyunk. E nélkül talán ma már nem lennénk magyarok. — De hát ki vigyáz arra, hogy minden fiú, minden legény magyarul beszéljen ? — Okos ember volt az uraság. ... Ki vigyáz? .... Hát egyik a másikra. Csak egyet csípjen meg, mindjárt osztozik! Érti már most ? A kocsi kihajtott a helység túlsó végén. Nem messze, egy csárdában már sváb korcsmáros szolgált stájer dialektussal. így beszélnének talán a tésiek is, vagy még különben, ha nem gondoskodik róluk egy magyar észjárású ur. Csak lenne sok ilyen dús és leleményes birtokosunk. Beszélhetnének akkor a szászok! *