Eger - hetilap, 1891

1891-12-01 / 48. szám

390 Egy már vau. Menjünk szaporán a többi után! Mézbe van mártva ennek az Abonyi Lajosnak is a tolla s fogván a czeruzát beirtani másodikul: Abonyi Lajos: A mi nótáink. Eközben eszembe jutott, hogy nem fogom-e Jókait rossz hirbe keverni az udvarnál, ha az „Uj földesurat“ a Bach-világ persifiage-ját segítem fel Becsbe? Ejh, legyünk jószivüek, kegyelem Jókainak! Kitörültem az „Uj földesurat“ s megint nem maradt, csak egy könyvem az, „A mi nótáink“. Hanem ’iszen majd mindjárt kerítek én ahhoz társakat. Gömbölyűn pöndörödnek Porzónk „Tárczalevelei“. Árgusnak száz szeme volt, Ágainak százegy van a jellemzőt meglátni, de mit ér, ha könyve bár mint csöpög is a magyar zamattól, nem felel meg ennek a czélnak; tájképeket, városrészeket, külsőor­szági úti benyomásokat ir le; itt van Tóth Béla kötete, de ebből csak a törököket szeretné meg a trónörökös és Tóth Bélát. Sze­gény Balázs Sándor is hagyott valamit. Gyönyörű két beszély- gyüjteményt; de miféle embereket ir le? Jámbor budai nyárspol­gárokat, a milyeneket Becsben is láthat ő fensége. Epébe már­tott pennáju Tolnáink pediglen oly cselszövő gazemberekkel népe­síti meg könyveit, hogy, ha azokból ösuieri meg a magyarokat a trónörökös, talán el sem vállalja az országot . . . Sipulusz tárczái elevenek, mulattatok, de ö karrikaturákat ád; Sebok az én kedvenczem, gyönyörűen gyügyögteti rajzaibau a gyermekeket — de a trónörökös nem pesztonkát keres. Hej Vas Gereben! Persze, hogy Vas Gereben volna jó, ha most élne, ha most Írna. De ő a régi magyar viszonyokat festi. S minek nézegesse azt meg Károly Lajos, amit I. Ferencznek kellett volna meglátni ? Végre mintha valami nagy hal akad az ember horgára, élén­ken felkiálték: Holló! A „Gyalogösvény“ Baksaytól! Sorozzuk be hamar a „Gyalogösvényt“! És beírtam a Gyalogösvényt. De eközben eszembe jutott, hogy az Abonyi: „A mi nótá­inkban“ csupa szemenszedett rablók szépeinek, pedig a betyár­romantikával már ugjns túlságosan saturálíuk a világot. Kitö­röltem tehát „A mi nótáinkat“ is; megint ott voltam az elején, megint csak egy könyvem maradt. Megvagyok-e átkozva, vagy mi ez ? Sohase birok tovább jutni egy könyvnél. Csak nem kell mindjárt elcsüggedni, biztattam magamat. Türelem, türelem, menjünk tovább! Á Vadnay Károly legújabb könyvét is el küldhet nők, ha nem volna tele forradalmi reminis- centiákkal. Csillogó-pattogó szikrákat szór a Bródy Sándor liizes vénája, de ő a lélektani problémákra vetette magát; az ő embe­sok fejőket csóváltak, iit-ott egy-egy elnyomott kaczagás, mig másutt botránkoztató morgás hangja volt hallható. Ily körül­mények közt lady Killaruey lehetetlennek tartotta, hogy a mee- tingen részt vehessen. Leírhatatlan izgalom s lehangoltság közt hagyta el tehát a termet, miközben a püspökök egyike kenettel­jes beszédében méltó felháborodásának adott kifejezést ama hal­latlan, botrányos insultus fölött, melylyel e czédulák által egy eddigelé mocsoktalan, s a legmagasabb tiszteletre méltó nevet megtámadtak; Killarney lady a legiszonyúbb izgatottság állapotában ért palotájába, s rögtön sürgönyözött a világ mind a négy tája felé férje ura után. Miután azonban sürgönyeire sehonnét se kapott választ, másnap reggel fölkereste a „Lord Killarney és T-sa“ uj czég londoni irodáját, hol őt a társaság jelenlévő képviselője, mr. Sidcup Tamás, a legkitiintetőbb udvariassággal fogadta. A sér­tett urhölgy, anélkül, hogy mr. Sidcup tiszteletteljes szavait csak a legkisebb figyelemre is méltatta volna, elővette a zöld czédulát, s mutató ujjával odabökve a Killarney-névre, fenyegető, kérdő tekintetet vetett férje — bűntársára. Mr. Sidcup pedig kedélyesen mosolygott. — Mit jelent ez, Sir? — kéfidé az urhölgy fenyegető hangon. Egy kis üzleti vállalat, lady Killarney ; s remélem, hogy az ön férje és üzlettársai nem fogják vele — a rövidebbet huzni. — Sir, bolonddá akar engem tenni, hogy ilyesmit akar velem elhitetni, hogy férjem valósággal odaadta volna a nevét ilyen ocsmány vállalathoz? . . Lehetetlen! . . Hol van most a férjem? — Alkalmasint Dublinban, méltóságos asszonyom! a végett, hogy ott ami fölséges szeszes italunkkal üzleteket csináljon. Vagy rei nem isznak, nem esznek, nem kártyáznak, nem politizálnak, adót nem fizetnek, hanem végtelenül érdekesen fépelő Inek. (Pe­dig az adófizetés gondjai Magyarországon legalább is foglalkoz­tatják annyira az elméket, mint a szerelem.) Nem megy e lajstromcsinálás sehogy sem . . . Eszem láza­san nyargal végig szerzőkön és könyveiken. Bársony István szé­pen Írja le a természetet, a madarakat, a fákat, de én istenem a fákban (még ha hazaírulóuak tart is a baloldal) szembetűnő hasonlatosság van, teszem azt az osztrák cserfa és a magyar cserfa között; Kazár Emil okos, magvas iró, de az emberek belső világát rajzolja. Elléptetgetem magam előtt saját rajkóimat is. Szeretném őket szepítgetni, de az udvarhoz ők se valók. Egy- szerü kalamárisból születtek, egyszeui sorsra. Csak menjetek ti a magatok lábán gyerekek, a kicsiny falusi házakba, már a mélyí­tek t. i. itt nem reked a könyvárusok kosztosai: a künnlakók, az antiquariusok, — és a bennlakók, az egerek számára. Már-már kétségbe kezdtem esni. S először villant meg a szivemben az a vágy, hogy bárcsak készen lenne már a Gyulai Pál „Romhányija“! hátha azt el lehetne küldeni. (Bocsássatok meg barátaim de ilyen állapotban fühöz-fához kapkod az ember.) Végre is, be kell vallanom, nem bírtam öszszehozni többet öt könynnél (abból is három a Jókaié, egy a Baksayé, az ötödi­ket képzelje mindenki a magáénak). Ivánka Imre ráförmedt: — Hát a többi öt hol van? — A többi öt még nincs megírva. — Az lehetetlen! Hát olyan szegény az irodalom? — Nem szegény az, hanem az olvasó személyiség olyan hogy nem minden alkalmas neki. — De tíz könyvet mégis csak összeszedhettél volna egy főherczegnek is? Az épen annyira nehéz, mintha valaki tiz főherczeget akarna összeszedni egy könyvnek. — De mi ennek az oka ? — Egyszerűen az — nyugtatám meg a kegyelmes urat, a kit teljesen elszomorított ez az irodalmi állapot — hogy a mi Íróink inkább a fiatalságnak dolgoznak. A véletlen úgy akarta, hogy nem sok idő múlva ez eset után, megszólít a képviselőház folyosóján Szögyényi-Marich László, a király melletti miniszter, hogy a leányainak válogassak össze egy csomó magyar olvasmányt. — A leányaim — mondá — Bécsben lakván, azt szeret­ném, hogy legalább lelkűk ne nélkülözze ott sem a magyar leve­gőt, hadd táruljon eléjük a magyar leányok életvilága a köny­vekből. Mit éreznek, hogy játszanak, mi dobogtatja meg kis szi­veiket. Egy szóval jó magyar könyveket kérek. Megígértem, hogy összeállitom ezt a lajstromot is, de éppen lehet, hog Edinburgban (mert ott nagyon szeretik a jó whiskyt iszogatni!). Azonban az sincs kizárva, hogy ő lordsága ezúttal másfelé utazik üzletünk érdekében. . . — Mr. Sidcup! ennek a társaságnak fel kell oszlani, — mondá a lady határozottan. Ez az erkölcstelen üzlet, mely a tes­tet és lelket egyaránt megrontja, nem állhat fenn tovább. Ismét­lem: a társaságnak fel kell oszlani! — Hogyan, lady Killarney, a mi társaságunknak fel kell oszlani ? Egy ilyen virágzó társaságnak, melynek részvényei nap- ról-napra emelkednek? Nem, asszonyom, az lehetlen! — Ha Killarney lordnak pénzre van szüksége, forduljon hozzám, — jegyzé meg a lady kevélyen. — Talán nem akart méltóságos asszonyomnak alkalmatlan­ságára lenni, — viszonzá Tamás a legnyájasabb mosolylyal. — Mit kíván ön a részvényeiért ? kérdé a lady hirtelen. — Valamennyiért? — Valamennyiért. — Negyvenezer fontot. — Negyvenezer fabatkát! — Bocsánat, lady Killarney, én nem kínáltam Méltóságod­nak a részvényeinket. — De nekem lehetetlen eltűrnöm, hogy ez a rettenetes whis- kygyár a lord Killarney, a férjem nevét viselje. A botrány ször­nyű. Jóságos ég, hisz a világ azt hinné, hogy a lovaim, a foga­taim, sőt még az öltözékeim is, mind abból a pénzből kerülnek ki, melyet ez az átkozott vállalat jövedelmez, hogy . . . hogy . . . ah! — Megengedem, Mylady, hogy e hiedelem könnyen lábra kaphatna.

Next

/
Oldalképek
Tartalom