Eger - hetilap, 1891

1891-10-27 / 43. szám

348

mintegy elfelejtet« velünk a hosszas szolgaság szenvedéseit, és azon szent, meggyőződéssel oszlottunk el, hogy a magyar látnok napja, melyről monda, hogy még jönni kell^egy jobb kornak — itt kezdődik, mert már látjuk hajnalát, mely nem sokái-a felhozta hazánk egére a szabadság napját.

Elévüllietlen, örökbecsű érdemei elismeréséül, Eger városa egyhangúlag díszpolgárául választotta meg Györgyényit, s ugyanakkor gondoskodott, hogy őt azon nagy alakjainak sorába állítsa, kiket történetének fényes lapjain megörökít, s kegyelettel fog átadni az utókornak. Elhatározta életnagyságú arczképe megfestését is.

A határozat ma már teljesítve van, s ime előttünk áll az ünnepelt férfiú arczképe.

Azon nagy nevű alakok között, kiknek képei e terem falait díszítik, méltó helyet foglal el ez új kép, s eszményéül, és buzdító példáid fog állani a jövő nemzedékek előtt is, fentartva és megörökítve emlékét az idők végtelenségében azon férfiúnak, ki egész életét a felebaráti szeretet, és az emberiség szent ügyének áldozá. Mert minden elmúlik a földön, de a jó tettek emléke örökké élni fog a szivekben.“

Már a beszéd folyamán lehullt a lepel az ünnepelt egyház- férfiú, s városunk díszpolgárának arczképéről, mely körülbelül életnagyságban, élénk színezéssel, s elég ügyesen megrajzolt háttérrel, sikerült élethúségben állítja élénk az ünnepelt férfiút.

ügy a szép beszédet, valamint a jól sükerült arczképet — Kiss Alajos fiatal festőművészünk művét — nagy tetszéssel, közlelkesedéssel fogadta, s harsányan megéljenezte a szép számú díszes közönség. Elnöklő Grónay Sándor polgármester indítványára a képviselő testület elhatározta, hogy az ünnepi beszéd a diszgyülés jegyzőkönyvébe szószerint fölvétessék, s az ünnepelt férfiúnak jegyzőkönyvi kivonat mellett egész terjedelmében megküldessék. Egyúttal a közgyűlés kebeléből a polgármester vezetése mellett egy diszkiildöttséget kért fel arra nézve, hogy ez az ünnepelt férfiút, a mai díszközgyűlés lefolyásáról értesítse. A küldöttség, melyhez a kijelölteken kivid még többen is csatlakoztak, a gyűlés befejezése után nyomban tisztelgett Györgyényi Ignácz apátkanonok ő nsgánál, ki, bár gyöngélkedő állapota miatt csak imént hagyhatta el az ágyat, szokott szívességével s nyájasságával fogadta a küldöttséget, melynek vezetője, Grónay polgármester, érzelmes szavakban ecsetelte az ünnepelt férfiú előtt az arczképleleplezés ünnepségének szép lefolyását. Györgyényi Ignácz kanonok ő nsga kedves szavakban adott kifejezést köAz „EGER“ tárczája.

Be jó volna. . . .

Be jó volna már nem lenni,

Legalább nem fájna semmi;

Hozzád mennék édes anyám,

Úgy is tudom, hogy vársz reám.

Vagy az égből szállj le hozzám Holdvilágos szép éjszakán;

Vagy legalább szólj, ha hívlak,

Hol a hazád, melyik csillag?

Ha tudom, hogy hova nézzek,

Mely tájára a nagy égnek,

Ahol nyomod föllelhetem,

Mindjárt nem fáj úgy a szivem.

Györffy Ilona.

Igazságos bünhödés.

— Catulle Mendés. —

A mult tavaszszal a louxembourgi parkban egy igen laza erkölcsű lepkét ismertem meg. A lepke az aranyszárnyuakhoz tartozott, a melyek jó hírnevük tekintetében sok kívánni valót hagynak magok után. A lepkék általában, — kivéve az amarylfélé- ket, melyek állandón hivek maradnak az egyedüli csengetyűvi- rághoz (anemone), s a phalaenákat, melyek, összefont szárnyaikkal, éjjelenkint szerényen megpihennek egy-egy csucsorvirág szeszönetének a nem érdemelt s ig.v nem is várt magas kitüntetésért, biztosítva a megjelenteket, hogy mint eddig, úgy ezentúl is mindenkor szivén fogja viselni a segítségre szoruló embertársak, különösen a kisdedek és árvák istápolását. Nagy lelkesedéssel fejtegette ő nsga a kisdedóvás ügyét, s ennek városunkban való előfejlesztésére irányuló nagyobb szabású terveit s czéljait, s a jelenvoltak egyre fokozódó érdekkel hallgatták volna a nemes- szivű egyházi férfiú, kisdedeink e valódi atyjának s jóltevőjének fejtegetéseit, ha azok további folytatásában, megtámadott egészségére való tekintetekből, szintén jelen volt házi orvosa, gyöngéd figyelmeztetéssel meg nem gátolja.

A szábadságharcz kiáltványaiból.

A szabadságharczi emlékek kiállításának látogatói közt talán még nem volt egy sem, a ki ne keveselte volna az időt a rendkívül gazdag kiállítás tárgyainak megtekintésére. Hiszen csak a közszemlére kitett proklamácziók végigolvasására napok kellenek.

E kiáltványok beleringatják az olvasót az akkori idők harczéletébe. Nincs nap, hogy ne fordúlna elő ismételten az az eset, hogy a kiáltványok olvasásában elmélyedt látogatót az őröknek külön kell figyelmeztetni arra, hogy a kiállítást már zárják. A terem üres; sötét van már, nem lát, ne olvasson hát tovább.

A kiállításra újabban érkezett proklamácziókból kiváloga'ok néhány pontot.

A képviselőházban e héten emlegetett Jellacsics törekvéseiről egy borzasztó magyarsággal Írott „Nyila tkoz vány a“ ad felvilágosítást, a melyben a következőket mondja:

Én vagyok a népnek, a szabadságnak és Ausztriának embere! A mi akaratunk egy összetartó hatalmas ausztriai birodalom ; — azért is mint ennek nélkülözhetlen kelléke a hadi, pénz és külügyiministeriumok központositása. A szerbek ugyanazt akarják mint mink: hiven ragaszkodnak császárunk s királyunkhoz, valamint az összes nagy ausztriai birodalomhoz. Miután tehát a magyar ministerium azt véli, hogy ezekre nem állhat; miután elválasztási szándékához továbbá is' ragaszkodik, azaz a szép birodalmat megsemmisíteni akarja, a kötelesség és a becsület egyaránt parancsolja a végsőt megkísérteni, azaz a fegyverhez nyúlni.

Jellacsics tetteiről egy kiáltványban a következőket olvashatjuk:

rény keblében, — az állhatatosságnak nem épen nagy hirében állanak ugyanannyira, hogy még eddig senkinek sem jutott eszébe őket a hűség jelképe gyanánt feltüntetni, sőt rendőrileg tudva van ró- lok, hogy valamennyi nyitott vagy csak féliguyilt keblek körül egyaránt rajonganak, a rózsák szűzies ajkairól csalárd módon csókokat oroznak, mely eljárásuk által a tiszteletreméltó idősebb virágok méltó megbotránkozását gyakran előidézik.

Az a lepke azonban, akit én ismertem, aki egyébként igen csinos volt, s aki szárnyait sajátságos kellemmel tudta lebegtetni, — még botrányosabban viselte magát. Föltette ugyan fejecskéjében, hogy hűséges leszen; de minő hűség volt az! Távul attól, hogy a parkban egyik virágról a másikhoz csapongjon, két testvérnőbe lön szerelmes, két kedves gyűszűvirágba, melyek egymás mellett egyazon bimbóból fejlettek ki, s a legkedvesebb, legártatlanabb bakfisek voltak a park összes virágai közt. A lepke urfi nagy hetykén egy közelálló magas fűszálra telepedett, s onnét bámulta egész kéjjel, a csudabájos két virághölgyecskét, kik egyébkint lepke urfi jeles tulajdonai előtt se hunytak szemet. Midőn kebleiket kitárták, ami ösztönszerű hiúságuk miatt nem épen ritkán történt, az egyiké rózsa-atlaszból látszott szőve lenni, barna peluchegallérral környezve, mig a másiké sötétebb bársonyszövetet mutatott, szintén peluche-szegélylyel; ami pedig illatukat illette, az oly finom, s mámoritó vala, minőről egy lepke valaha csak álmodni s kábulni is tudott. Alig is volt képes csak néhány pillanatra is, a szerelmes lepke urfi a két bájos nővértől elszakadni, azon pár perczet kivéve, mig eltávozott, hogy szárnyait a harmatban megfürössze. De aztán csakhamar visszatért, s folyvást a két kedves nővér körül forgolódott.

így tartott ez jó darabig anélkül, hogy a két nővér csak gyaníthatta volna is, melyiküket illeti meg hát lepke urfi udvarlása. Végre a két kedves nővér keblében kölcsönösen ki- gyult a féltékenység lángja egymásra, s halálos ellenségekké lőnek, amely körülmény helyzetüket annál tarthatatlanabbá tette,