Eger - hetilap, 1891
1891-10-06 / 40. szám
325 Szóval mindig egy egész ólával kel! előre vagy hátra igazítani a zsebórákat, ha Európát nyugatról kelet felé, vagy keletről nyugatnak utazzuk végig. H. Hermann Ottó Hevesen. Hermann Ottó, orsz. képviselő, a mély tudományú természetbúvár, e napokban, családjával együtt, Puszta-Császra jött, özv. Németh Albertné úrnőhöz — mint monda — pihenni. I)e nemes szive itt se hagyta pihenni, hanem amint tudomására jutott, hogy Hevesen kisdedóvó-intézetet akarnak felállítani, nyomban kész volt a nemes czél létesítését előmozdítani az által, hogy az intézet javára a múlt kedden, f. é. szept. hó 29-én, a helybeli kaszinó termében nagy számú, díszes hallgatóság részvéte s fokozott érdeklődése mellett, egy ép oly érdekes és vonzó, mint rendkívül tanulságos szabad előadást tartott. Előadásához a tárgyat kedvencz tanulmányszaka: „Az állatok psycho-phisiologiájá“-nak köréből vette, s közel egy álló óra hosszáig oly szellemesen, s annyi lelkesiiltséggel beszélt az állatoknál megfigyelt, aprólékos szellemi mozzanatokról, hogy e népszerű tudományos értekezésnek is beillő humorteljes ,.c«useiie“-jával egész rajongásig elragadta a hálás közönséget. „O — úgymond — mindig a helyzetből szokott kiindulni. Most is azt teszi. Mivel a kisdedóvó javára tartja felolvasását, hát innen indul ki. A kisdedóvó létesüléséliez részvét kell. Ez a lélek egyik legszebb virága. S mily különös! mellette a legridegebb önzés áli. Mert kérdem: — mondja szóló — mikor mi gyermekeink jóvoltaért kisdedovót állítunk föl, nincs- e itt a szeretet, melyből a részvét táplálkozik, a legszebben kifejezésre juttatva? De nincs-e egyúttal itt a legridegebb önzés, midőn fiainkban fajunkat fen akarjuk tartani, bogy tovább éljünk ? Aztán áttért az állatokra. Gyönyörűen fejté ki azok részvétnyil- vánulásait; nyomban odaállítva a legridegebb önzést. így — az oroszlán megragadja áldozatát, hogy éhét csillapítsa. Ez — önzés. De midőn fiainak is juttat a prédából, ez már — szeretet. — A felföldi patakokban van egy hal, „kutyafejűnek“ nevezik közönségesen. Ez a hal, ha fiai oly helyre jutottak, hol fentartásukra a szükséges tápot könnyen megszerezhetik, ez a hal — mondá — élet-halál harczot viv. ha kell, a másikkal, csak hogy fiainak azt a szerencsés helyet biztosítsa. íme a szeretet, fiai iránt, a halban; de egyszersmind az önzés és irigység.“ — De ki tudná csak ily halvány vonásokban is azt a sok szépet elmondani! Legmulatságosabb és legtanulságosabb volt az. midőn Darwin elméletéHogy az ősök vallásos érzületéből kifolyólag alakított emlékkövekről van szó — a figyelmes vizsgálat azonnal meggyőz. A hagyomány a történelem édesen ringató dajkája is történelmi emlék nyomait hagyta fenn itt; — a nép hite kincset keresett, — s a fáradságos munka nyomai láthatók. De a jelenkor kisded karavánja erősen érezte, hogy nagyon is a jelenkor szülötte. Az ősök emlékének lábánál letelepedett, pihenőt tartott. A ki látta volna ezen jelenetet, prózainak tartja, — pedig ennek is volt költői háttere, mert az expeditió előtt kiki jól ismerte Aranyt s talán, mint a következmény mutatta, el is szavalta otthonában: A malacz nép sir ri; borjú, bárány béget; Aprómarha nyáj közt van szörnyű ítélet; Bort ez csobolyóba, az kecsketömlőbe .......... Lu cullus asztala, nem volt különb! A rövid pihenés után talpon voltunk. A programra utolsó pontja annyira érdekesnek ígérkezett, hogy Archeológusunk a már már búcsút integető nap fényében nem bízva, habár rögtönzött illuminatio közt is, de láttatni akarta a néma s mégis oly beszédes őstörténeti emlékeket. A kis társaság Klassikusa, megszólaltatta a csendesen pihenő költőt: ,.’Sed nunc venio ad fortissimum ............ A karaván tovább haladt. A völgyben a második Czakó-kőhöz alig nehány lépésre bő és kristály-tiszta, jó vizű forrás van. — Innen vissza fordulva, a noszvaji határban láthatók a kopár tetejű hegyek, hol brec cia kőtelepek vannak. Innét a Mészhegy völgyébe tértünk. Mintegy kilencz cso- portozat tűnt fel előttünk, mind megannyi gulás alakkal, egy-egy csoportozat-családot képezve. Egy-egy csoportozatban van három, négy, öt, hét, sőt ezen síremlékek leg impozansabbikában az úgynevezett Nyergesen tizenkét hez ért, melyről tudva van, hogy a fokozatos fejlődéselméletéből azt a konzekvencziát vonják le, hogy az ember a majomtól származik. Ez a következtetés egy gazdag angolnak sehogy sem tetszett. Hogy megdöntse e következtetést, természettudósokat fogadott fel; majmokat vásárolt számukra, hogy azokat felbonczolva, fedezzenek fel valamit, mi által az ember a majomtól lényegesen különbözik. Azok nyakára is hágtak sok szegény majomnak; — denique semmi lényegesen eltérő különbséget sem a test fejlődésében sem az idegrendszerben nem találtak. Erre gazdag angolunk elutazott a majmok hazájába, lrogy ha már a testben semmiféle lényeges különbséget nem lehet fölfedezni, bizonyosan a lélek nyilvánulásaibau fog ily különbséget találni. Boszuságára azonban egy élő majmot sem birt látni. Ekkor embereket bérelt fel, hogy fogjanak neki majmokat; majd a fogságban fogja azokat közelebbről megfigyelni. Fogtak is neki annyit, hogy alig győzte vásárolni. Midőn ennek okáról kérdezősködnék, azok igy válaszoltak: „Van egy korsónk, melynek nyilasa oly szűk, hogy a majomnak a keze épen csak bele fér, de ha kezét, midőn már a korsóban van, ökölre szorítja, nem bírja kihúzni. E korsót a fához kötjük; s diót teszünk bele; a majom belenyúl, megmarkolja a diót, de már ekkor nem bírja kihúzni a kezét, s inkább meghagyja magát fogni, semhogy a diót elereszsze. „No megadom magam! kiáltá az angol, mert ez az embernél is csak igy van.“ A szellemdús előadás után társas vacsora következett, melyben úgy a hölgyek mint a férfiak, köréből is számosán vettek részt. Estebéd közben ft. Pucblin Kázmér esperes-plebános köszönte meg Heves város nevében Hermann Ottónak azon szívességét, hogy oly humánus ezéira, mint a kisdedóvó, ily élvezetes, és tanulságos felolvasást tartott. A tisztelt kedves vendég válaszul a jelenlevő szép hölgyekre emelte poharát. Aztán a játszi jó kedv ékes rigmusokba foglalta az érzelmet. Mikola Károly, helybeli postamester, a következő rögtönzött rigmusban köszöntötte föl jeles vendégünket: Hevesen most az a mottó Éljen soká Hermann Ottó“ ; — „Üsse meg őt a nagy lottó“ Vágott vissza Hermann Ottó. Aztán tánezra perdült nemcsak a fiatalság, hanem, mint mondani szokás „apraja, — nagyja.“ Itt mutatta meg Hermann Ottó, hogy az ifjú vér még mindig nem apadt ki szivéből, mert versenyt tánczolt a fiatalsággal. S a fokozott jó kedvnek csak a hajnali órák vetettek véget. El nem mulaszthatjuk, hogy ez igazán élvezetes és tanulságos felolvasásért, Hermann Oltónak küszöfülke van, de ezek némelyikét, csak gondos keresés után lehet feltalálni. A fülkék elhelyezése néhol symmetrikus, másutt összevisszaságban vannak elhelyezve. A symmetria megbontását két körülményben találom. (Legközelebb újból figyelmesen vizsgáltam különösen a Nyergest.) Az idők folyása közben az emlékkő itt-ott megbénult s evvel együtt eltűnhetett, egy-két fülke. Másik körülmény a sir-emléknek egy sajátos eredeti felfogása. Fő jellege a sir-emlékeknek, egy-egy csoportból kiemelkedőbb gúla, vagy sisak alak. aztán ismét kisebb alakú gúlák, sisakok, avagy szarv, mint a hatalom syboluraai, — s mi természetesebb, mint hogy egy-egy fülkét itt is ott is látunk. A symetriát tehát nem annyira a fülkék elhelyezésében keresték, mint inkább a síremlék alapvonása szerint épen a hatalom symbolumai alá helyezték el öveiket rang vagy érdem szerint. Hogy e Nekropolis érdekes és vonzó, s talán másodszor vagy harmadszor is kicsalogat, legfényesebb bizonyítéka az, hogy egy oly leletre bukkantam, mit az ősök semmi esetre sem használtak; a lelet biztos árulója hogy: Ki volt itt, kijárt ott, kinek a pipája maradt ott. Mint tudom, kiránduló társaságunk két tagja pár nap előtt újólag megfordult ott. De nem árulom el a leletet. A síremlékek legimpozansabbikát már rögtönzött tűzcsóvák illuminatiója mellett szemléltük. Utunk véget ért. Magyar Aegyptom! — kiált fel Commisvoyageur-ünk; — megjegeczedett ős történelmünk, tévé hozzá Historikusunk; -— Nekropolisunk! jellemzi a lelkesült kirádulók Klassikusa! a hun — — magyar nép síremlékei, — egészité ki teljes önérzettel Archeológusunk s egész valóján végig csillámlott fáradságos búvárlatá- nak elismerése. Most távozunk tőletek a gondolatokban nagy, a szeretetben önzetlenebb, s a tettek mezején kitartóbb ősök ; vigasztaljátok meg s lelkesítsétek az ezredéves viszontagságban megfogyott, de meg nem tört unokáitokat!
