Eger - hetilap, 1891
1891-09-29 / 39. szám
317 Nem a kíváncsiság c ábit. engem ide, hogy csak lássak, hanem a zarándok ellenállhatatlan vágya, hogy ihlettel töltse meg lelkét. Legszívesebben vagyok a fegyverek között, hallom a zöre- jöket, hallom a csattogásukat, megelevenedik előttem a múltnak képe. A hősök ezrei kilépnek halálos álmuk nyoszoiyájából, a síiből s megkezdik újra az ellentverő dúló csatákat. Vácz, Isaszegh, Nagy-Sarló és a luanyiszkói ütközet magasztos jelenetei váltakoznak előttem a teremben s elnézem azt a messze Vidékről jött agg embert, ki nem akart addig meghalni, hogy még egyszer ne lás-a a győzedelmes zászlókat s a liarcz- kereső fegvereket. Még egyszer elandalog a felett, hogy magyar dicsőség mi voltál ? Kezén vezeti unokáját s a zászlókat és fegyvereket, régi hiv társait bemutatja a serdülőnek s a jelent a múlttal hasonlítva össze, arra a meggyőződésre jut, hogy gyáva népnek nincs hazája! Városoknak, kellene, szerinte nagy csapatokban felkerekedni, hogy lássák e szent emlékeket, mert bűnt követ az el, ki a kegyelet e csarnokába el nem jön. Napról napra színes virágokkal kellene a honleányoknak koszoruzni a fenséges ereklyéket. A ki magyar, az nem maradhat el erről a kiállításról; ha elmarad, lelkiismerete örökké vádolni fogja. Az igaz, hogy a bécsi arsenál- ban több fegyver van, nagyobb tömegben vannak képviselve az emberirtás eszközei, de az legfölebb csak megdöbbentő, mig ez a hely, a fegyverek terme: megható. . . Itt látni a földmives leghívebb társát — a kaszát, melylyel a búza rendjét vágja, vagy a rétet kaszálja, — kiegyenesítve, mintha égre kiáltana a népek Istenéhez, hogy áldja meg az igazságos ügyet. A hosszú nyélre illesztett kiegyenesített mintegy 40 darab kasza közül öt érdekesebb példány a Tápió mentéről került ide. ügy vannak abban az állapotban, mint azt a nagy napokban már a szolnoki csatában is használta a szabadságért lelkesülő magyar nép, mely minden erővel, minden eszközzel küzdött a zsarnokság ellen. Megható e fegyvercsoport, melyek fölé a szabadságharczbeli zászlók lengenek, s ellentétül oda vannak állítva a tökéletesebb fegyvernemek, a miket az napság a dicső napokban használt a magyar. Osztrák és orosz tábornoki és főtiszti kardok mellett ott van a magyar vitézek pengéje, lőfegyvere ............De hol van a s zerződött a színházhoz, melynél előbb működött. Szegény atyám haragja s fájdalmában fölsikoltott, s térdenállva kérte, hogy változtassa meg szándékát, de minden kérés sőt fenyegetés süker- telen maradt. Atyám örülhetett, ha anyám megengedte neki. hogy a próbák- és előadásokra elkísérhesse, s ezt, vad féltékenységtől űzve, meg is tette, még pedig oly kitartással, hogy e miatt művészetének nyomorúságos keresete is elmaradt. Ily körülmények folytán könnyen belátható, hogy Angela anyja minden estve türelmetlenebbé lön, a színésznői élet szabadabb mozgást követelt, idegessé lön amiatt, hogy férje miden léptét árgus-szemekkel őrizte. A katasztrófa kikerülhetetlen volt. Csakhamar be is következett egész irtózatosságában. Egy este atyám iszonyú izgatottsággal hagyta el a házát, s éjjelre sem tért vissza. Másnap reggel saroglyán hozták haza, — vérrel borítva, golyóval mellében. Mi történt? Párbajban ölték meg, monda anyám halványan, könnytelen szemekkel. De Angela a szomszédból értesült, hogy kínjától önmaga szabadította meg magát. A szegény leány egyiket sem értette, csupán annyit érzett, hogy valami rémitő dolognak kellett történnie, s hogy ezentúl még szerencsétlenebb lesz. Ezt csakhamar keserűn kelle tapasztalnia. Egy napon anyja eltűnt a nélkül, hogy leányáról gondoskodott, vagy legalább tőle búcsút vett volna. Eltűnt, A színházat felmondás nélkül elhagyta. Senki se tudta, hova ment. Angélát a rendőrségnek adták át, egy ideig egy menedékházba helyezték el, azután mint tolonczot. szállították ki a többi csavargókkal együtt a határon, atyja távoli hazájába, honnét Olaszországba jött. Távoli rokonoknak, szegény polgároknak adták át, kik őt mint hivatlan betolakodót, ingyenélőt, savanyú árczczal fogadták, s úgy is bántak vele. E lelketlen rokonok gondo'kozásmódja, érzése egész idegen volt előtte, nyelvüket nem értette, undorodott a rideg, fagyos vidéktől, mely éles ellentéte volt az ő derült, vidám, meleg olasz szülőföljének. Itt elsenyvedni — halál volt ránézve. Azért elszökött a régi lelkesedés, a mit az anyagban tespedő kor ma már meg sem ért s nyugodtan viseli békéit. A jól szerkesztett katalógus, a műizlésre valló és fáradságos tanulmányon alapuló rendezés és összeállítás dicséretére válnak H entail er Lajosnak és Farnek Bélának, a mit a kiállítás látogatói elragadva isméinek el, s a sajtó minduntalan kifejezi azt, hogy milyen hálára kötelezték le a nemzetet. Honvéd-csákó, henvéd-attila, milyen nemesen egyszerű; nem parádéra készült ez, hanem komoly harczra, egy önérzetes nemzet harczára. A megilletődésre késztő teremben végig hallom visszhangzani az indulót: Diadalra honvédek, Győzelemre harczosok. Hallom a fegyverzaj elnému’ásával az elkeseredés jajszavát, látom, hogy temetnek egy nemzeti nagy létet s hogy dugják el féltékenyen a fegyvereket, melyeket látva, ma büszkén dobog a szivem. Látom zászlódat édes nemzetem, hallom a költő szavát: „Előre!11 Nem magyar az, ki ebbe a templomba imádkozni el nem jön, ki ha teheti, minél gyakrabban nem éli át a dicső napokat. Nem lehet jó anya az a honleány, ki nem jön ide lelkesedné Vétkezik az az apa, ki fiát el nem hozza. Ha rajtam állana, bucsújárásokat vezetnék ide, de azt hiszem, ez felesleges, mindenki fog időt tölteni a fegyverek között, s áldozik a szabadság emlékének. Mennyit beszél e kiállítás a honfi-bánatról, az összetört, eltemetett reményekről nekünk. ... és mennyit annak a kettős bilincsnek vérfagyasztó csörgése, melylyel Gyulai Gaál Miklós volt megvasalva. Mindezt nemcsak látni, de érezni is lehet itt, még pedig olyat, mit szavakkal ki nem fejezhetünk. A nemzeten áll, hogy megmutassa képességét arra, vájjon megérdemli-e a kiállítóknak azt az áldozatkészségét, hogy a szabadságharcai kiállítás állandó legyen. Erdélyi Gyula. családtól, s hazától, melyet ráerőszakoltak. Senki sem üldözte. Rokonai örültek, hogy megszabadultak tőle. Egy komédiás-csapat, mely épen délvidékre készült, felfogadta őt. A csapat azt hitte, hogy a szűlétlen árvával jó fogást csinált, de gyönge, beteges teste nem volt képes a mesterfogásokat elsajátítani. Egy állomáson Angélát betegen hagyták hátra. Egy asszony, ki a komédiás-csapatot, az illető állomáson való tartózkodása alatt élelemmel ellátta, kárpótlás Ígérete mellett, a beteg Angélát, magához fogadta. Mikor aztán a leány kissé magához jött, de a komédiás-csapat sem pénzt nem küldött, sem azontúl semmit nem hallatott magáról, asszonya arra kényszeritette Angélát, hogy mint virágárusnő keresse kenyerét. Amit igy keresett, azt odaadta asszonyának, s ha kevés volt a kereset, a szegény leány nyomorú táplálék helyett verést kapott. Hogy a kínzást kikerülje, pajtásainak, a többi virágárus-leánykáknak példáját követve, ő is elkezdett koldulni. Emiatt a rendőrség gyakran befogta, s a bíróság megbüntette; de mit bánta azt a szegény gyermek, csak elegendő táplálékot kapjon a fogságban. — Végre egy napon. . . . fejezte be Angela szivreható élet- történetét, miközben halvány arcza egyszerre szokatlan tűzben lángolt fel. — De nem! Bocsássa meg, hogy gyalázatomat nem vagyok képes elbeszélni. Higyjemeg ön, hogy az erre való visszaemlékezés a legirtózatosabb gyötrelmeket okoz, bármily mélyre sülyedtem is. Ezért állok most is itt, várva büntetésemet. — Büntetését már kiállotta. Most már csak a javulásra való utat fogjuk az ön számára kijelölni. — Javító intézetbe küldenek? — kiáltá a boldogtalan teremtés felzokogva. — Igen, javító intézetbe. Nem abba a roszhirü fegyházba, melytől ön annyira fél, hanem egy oly intézetbe, amelyben ön nemes erkölcsi elveket, s a munka iráut való kedvet és szerete- tet fog tanulni, melyek lehetővé teendik önnek, hogy a becsületes emberi társadalomba visszatérhessen. Tekintse azt annak, *
